Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 Nagy Anikó életmű-albuma
szegedi szerző (Marton Árpád) művészportréjával
 
Február 28-án a Pesti Magyar Színházban mutatták be a Jászai-díjas és Artisjus Életmű Díjas zenés színésznő, Nagy Anikó pazar kiállítású, a hazai kiadási gyakorlatban páratlan kivitelű, 4 cd-t egybegyűjtő életmű-albumát, a 80-nál több felvétel között számos újdonsággal és klasszikussá lett Nagy Anikó-felvételek újraértelmezésével. Az egykori Rock Színház Szegeden is népszerű primadonnájának – a Jézus Krisztus Szupersztár Mária Magdolnájának, A nyomorultak Eponine-jának és A bestia címszereplőjének – portréját Marton Árpád rajzolta meg. Ízelítő a könyvecskéből:

nagy-aniko-minden-nagyon-jol-van-cd.jpg

 
MINDEN NAGYON JÓL VAN…
- portrékísérlet egy kísérletező művészről -
 
Számít-e az egy művészpálya megítélésekor, hogy kikre és mennyire maradandó benyomást gyakorolt? Bizony, sokféle lista megdőlne, ha az úgynevezett siker egybeesne a mély, életre szóló hatásgyakorlás mértékével...
 
anna-karenina-kisvarda-1999-anna-halala.jpgNagy Anikó alighanem a legkülönlegesebb személyiség, akivel csak találkozhattam. A tehetség – megtanultam - nem csak a színpadon nyilvánul meg. A tehetséges ember éppolyan tehetséggel sétál végig az utcán, vesz a kezébe egy kávéscsészét, visel egy ruhadarabot, mint amilyen tehetséges a szakmájában. A tehetségnek nincsen műfaja. Létmód, létforma, a világhordozás átkozott-áldott, egyedi esete. A hétköznapok nyelvén kisugárzásnak mondhatnánk mindezt. De mennyire keveset mond el ez a szó abból, amit alatta értünk! A tekintet varázsáról például – Anikó esetében ezt mindenképp az elsők között kell megemlíteni. Sötét, egzotikus tekintet egyéni rajzú arcvonásokban – trópusi tavak tükre éghet efféle éjszakai tűzben. Aztán a lobogása. Dlusztus Imre fogalmazta meg irigylésre méltó hasonlattal a szegedi Szupersztár kritikájában: „Nagy Anikó hangjában selyemfátylak lobognak” . És nem csak a hangja lobog. Egész lényét átizzítja valami sosem szunnyadó intenzitás. A keze például minden szerepében újat meg újat mondott: hideg fönséget sugárzott Bárhory Erzsébetként, rajongásból igézett védőburkot Marius köré, önmarcangolón tépdeste Anna Karenina ingvállát az első szerelmi légyott hajnalán. Haumann Péter azt állítja, a nagy színész a kisujja egyetlen mozdulatával képes hatást kelteni ötven méterről is. Anikó képes erre. Ezért írhatta egy másik kolléga 1989-ben: ötven méterről is bele lehet szeretni.
 
1986 nyara volt. Az első kelet-európai Jézus Krisztus Szupersztár nyara. A Dóm teret akkor szállta meg első ízben a Rock Színház dinamikus csapata: Szikora János sátortetőt építtetett a templom elé, és az egész város tudta, hogy a woodstocki hangulatban valami egészen újszerű dolog születik. „Némi szkepszissel ültem be a nézőtérre – mesélte egy barátom évekkel később. - A világsikerek magyar változatait mindig belengte a kedves, vagy bosszantó amatőrizmus. Színészeinknek dunsztjuk nem volt az éneklésről, a rockoperákat rossz operettisták módján igyekeztek stilizálni. Különösen féltem az Everything is allright daltól. Yvonne Ellimann hangja annyira belém ivódott. Aztán megszólalt egy ismeretlen magyar lány, és én a szék alá estem.”
 
Bevallom, türelmetlenül vártam a második rész végét. Izgatottan, csak hogy újra hallhassam Mária Magdolna balzsamos altatódalát. Balzsamos – írtam a Minden nagyon jól van-ról, - és nem csak a szóban forgó drága kenet miatt tettem. Anikó összetéveszthetetlen karakterű hangja olyan kifejezőkészséggel simul a szöveg minden egyes szavához, hogy az csak költői hasonlattal érzékeltethető. Figyeljék csak meg a „gyöngéden és lágyan”, a „bedörzsölöm”, a „tűz” szavakat! Érzékien hűsítők, lágyan elsimogatók. Varázslatosan kidolgozottak. A harmadik verzében pedig? Mint amikor megnyílik az ég, árad; mint felbuzgó forrás zuhataga, omlik a Magdaléna ölében fekvő Jézusra e gyönyörű, telt, operai gazdagságú hang szerelmes balzsama. Szikora János azt tervelte, hogy a nagyáriánál – Én hogy szeressem őt? – hatalmas kéz emeli majd Mária Magdalénát a nézőtér fölé. Azzal, ahogy a jelenetet fokról fokra elvezette a szerelmes rajongástól a lelkek misztikus egyesülésének tónusáig, Anikó hangban teljesítette be a rendezői látomást.
 
„Csak néhány csepp eső” – lecke leendő Eponine-oknak
 
A nyomorultak, kamaszkorunk e legnagyobb mítosza 1987-ben érkezett meg Magyarországra, elsőként Szegedre. Minden esténket a Téren töltöttük.
Azóta sem könnyű rábeszélni, hogy Nyomorultakat nézzek vagy hallgassak. Pedig jó előadások születtek itthon is azóta, professzionálisabb technikai feltételek közt, megbízható közreműködőkkel. Legutóbb mégis egészen megdöbbentő tapasztalatra tettem szert. Előkelő helyről, második sorból nézhettem egy Nyomorultak-előadást. Alighogy felmorajlottak a gályarabokat porba taglózó kezdőakkordok, mint amikor egy vetítés elkezdődik, megindult bennem az a régi, 24 évvel ezelőtti rockszínházi legenda, és a darab utolsó percéig pergett a film. Az egykori előadás felülírta a szemem előtt zajlót.
Ezen az előadáson döbbentem rá, mennyire fontos szerepe volt az egykori élményben a főszerepeket játszó óriások személyiségének. Mára az átlagos vidéki színház is talál több-kevesebb, tisztességesen éneklő szereplőt. Az említett produkció egy televíziós műsor felfedezettjeiből válogatott. De! A nyomorultak nem a táncdalfesztivál, még ha úgy is el lehet éppen énekelni a szerepeit! Eponine például sokkal több, mint tetszetős lányka, aki belehal egy szerencsétlen lövés okozta sebbe! Tessék meghallgatni a Rock Színház lemezét, amikor Anikó Eponine-ja meghal az imádott Marius karjában. Hányféle hang, hányféle szín, hányféle fellobbanás! „Meggyógyít, ha így néz rám” – rebeg; „no lám, már nem is fáj” – ebben az elsötétedésben bizony ott már a halál borulata, a keserű igazság érzete; „Így jó, hisz itt van, átkarol” – szerelmesen simul oda az imádott fiúhoz, életében először nőként, rajongva-elomolva; de kétségbeesetten riad a valóra: „ne még ne mozduljon!” – „esőn a virág szirmot bont” lobban ki az egyetlen hősi pillanatra felmagasztaltatott, kérlelő kis élet…
Emlékszem, Sasvári Sándor egyszer szó szerint elnémult a jelenet közben, annyira hatása alá került. Nem csodálom, amint azt sem, hogy Anikóék Eponine nevét adták imádott lánykájuknak. Pedig Eponine inkább csak epizódszereplő A nyomorultak nagy körpanorámáján. Mégis: ma is a szemem előtt van, ahogy ez a kócos lány a párizsi képben először színpadra lépett hátul, az emelvény bal hídján. Nem lehetett nem őrá figyelni. Félrecsúszva viselte bő nyakú blúzát, melynek kivágásából előtűnt csontos válla. A félszegség és a kudarcra ítélt, nagy, tragikus szeretetvágy felejthetetlen példázata tűnt elő abból a nyakkivágásból.
 
Aztán 1994 januárjában végre színpadra került Tolsztoj tragikus-etikus balladája, az Anna Karenina.
Az Operettszínház erkélyén az egyik zenész ismerőse ült mellettem, szabadjeggyel. Miután lecsengett a duett a Moszkva és Pétervár közötti, behavazott vasútállomáson, az ismeretlen hölgynéző kétkedve fordult felém: lehetséges-e vajon, hogy ez az altban remeklő énekesnő sikerrel abszolválja a muzsikusok körében napok óta emlegetett, operai igényű magas hangokat?
Lement a torokgyilkos nagyária, le a lóverseny végletes-végzetes jelenetsora is, amelyben odaadás, kétségbeesés és dac tónusai zengenek két és fél oktáv regiszterein. Szomszédnőm Nagy Anikó rajongójaként érkezett vissza a második felvonáshoz.
Az Anna Karenina titka különben éppenséggel a női lélekrajz bámulatosan érzékeny, sokrétű ábrázolásában rejlik. A műfajban példátlan hangterjedelemnek, a szerep által megkövetelt hangi bravúroknak – és ez lényegi esztétikai kérdés – akkor és attól van értelme, ha a megformált szólam mélységei és magasságai egy lelki folyamat stációit jelenítik meg. Visszafogottan izzók a Miért? - duettben, eksztázisig szenvedélyesek-tragikusak a nagyáriában, szárnyalva rajongók a kisbaba hírüladásakor, és kiúttalanul halálra szántak a második felvonás egész, szakadatlan zenedrámai sodrában.
Anikó igaztalanul kevésszer játszhatta el élete legnagyobb főszerepét. Kisvárdán, ahol közvetlen közelről, a vetítés pultjától csodálhattam, egy nap kétszer is végigénekelte. Ahogy birokra kelt a mozdony vetített árnyzakatolásával, olyan közegbe lépett, amely számomra csak jóval utóbb lelte meg racionális magyarázatát. Mint egy masinisztától megtudtam: mind, aki a vonat elé lép, fölfelé tekint, esdve és követelve egy tekintet viszonzását. „Már nincs más, örökre a fény…”
Az Anna kérészéletű rock színházi pályafutása vége felé, 1994 májusában virágcsokrokkal fölszerelkezve érkeztünk az Operettszínház nézőterére. Elevenen él bennem egyik emeleti ültetőnő érdeklődése: Kinek lesz a virág? – Nagy Anikónak feleltük. Ő aztán megérdemli – hangzott a válasz. – Negyven éve dolgozom itt, de velem ilyen még nem történt. Belép, mint az Anna Karenina, a kezében apró csomag, ajándék, amit a kisfiának hozott… - én minden este telezokogom a zsebkendőmet. – Elérkezett a jelenet. Odalestem. A harcedzett színházi munkaerő csakugyan szepegni kezdett a Szerjózsa-jelenetnél. Nem egyedüliként, bízvást állítom.
Hat esztendővel az ősbemutató után, 2000. júliusában a Bakáts téren szerepelt az Anna újból a nagyhírű, eredeti szereposztásban. A bemutató előtt úgy egy órával lepillantottam a nézőtér tetejéről. Megindító látvány tárul elém: a jegypénztár előtt hosszan kígyózott a sor, bekanyarodott a Ráday utcába is. Lám: a rajongók kivárták, hogy ismét láthassák a méltatlanul elsüllyesztett remeket. Az utolsó előtti játéknapon felhők riogattak. A viharjelenetet már a mennybolt díszletezte, és a Bűnbeesés-áriánál zuhatagként eredt meg az eső. De senki sem mozdult. Anikó, mint akinek az odaföntiek rendeléséből a fennmaradó három és fél perc marad csupán, hogy megvívja Anna harcát a végzettel, olyan lélegzetelállító nagyáriát produkált, amely még a lemezfelvétel erejét is fölülmúlta. A szerephez fűződő egész, sorsszerű viszonya: lángolásé és tragikus megválásé összegeződött a szemünk láttára ezekben az esőáztatta, kegyelmi pillanatokban.
 
Kalkuttai boldog Teréz anya alakítója prózai színésznőből vált a magyar zenés színházi szakma egyik etalonjává. Igaz, szegedi Csehov-szerepei után mindjárt második, kaposvári évadában elénekelte Berstein Candeide-jának Kunigundáját, a musicalirodalom első olyan szerepét, amely koloratúrszopránra íródott. A krónikás 1984-es margitszigeti előadásán már magára vonta a figyelmet Lilith szólamának lobogó, szenvedélyes éneklésével a bibliai Énekek éneke megzenésítésében. Olyan művész, aki a kisebb szerepeket is felejthetetlen színészi-énekesi alakításokkal emeli a múlhatatlanság rangjára. A történet összes figuráját egymaga keltette életre a Streisand-filmmel bátran egybevethető Jentlben, amelynek színpadi változatát 800-nál is többször játszotta-énekelte el a Nobel-díjas I. B. Singer kizárólagos engedélyével. A Kocsák TiborMiklós Tibor szerzőpáros ihlető énekesnője valamennyi rá szabott szerepben magasra tette a lécet a következő nemzedékek számára: az Anna Karenina címszerepében műfajt teremtett a klasszikus és a musicaléneklés egyedi társításával, az '56-os Utazás Lady Ashtonjaként, később Teréz anya-alakításában a drámai színjátszás és a korszerű éneklés iskoláját alapozta meg. Az énekmesterként is tevékeny Nagy Anikó életmű-albuma az ismert felvételek mellett igazi kuriózumokat is bemutat: a Casanova rózsái virtuóz áriáiban és kettőseiben Antonio Vivaldi operistákat is zavarba ejtő barokk bravúrjait ülteti át a XXI. század világába.
 
(Nagy Anikó életmű-albuma Marton Árpád portréjával és Czirák Ádám interjúkötete Miklós Tibor szövegíró-rendezőről a Pesti Magyar Színházban szerezhető be, a két kiadvány teljes bevétele az intézmény színészakadémiájának működését támogatja.)
 

 

martonarpii.jpgMarton Árpád a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán (1994) és a Szegedi Hittudományi Főiskolán (1995) végzett. 1992-től 2001-ig a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának szerkesztője, majd szerkesztő-rendezője. 1998 és 2002 között több színházi produkció vetített látványterveit készítette el (Kajak-Kenu VB gálája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Anna Karenina a Kisvárdai Várszínházban, majd a Ferencvárosi Nyári Játékokon). 2001-től tárcái és cikkei jelennek meg a Délmagyarország, a Szegedi Élet és az Új Ember című lapokban. 2003 óta állandó szerzője a Szegedtől Szegedig antológiának. 2005-től számos kulturális eseményt szervezett a Móra Ferenc Múzeum közművelődési munkatársaként, köztük az első szegedi Múzeumok Éjszakáját. 2004-től alapító munkatárs a Magyar Katolikus Rádióban (szerkesztő – Zenei Kincsestár, A vasárnap muzsikusa; műsorvezető – Szépség-Szalon); számos kulturális és portréműsort készített, 1000-nél több zenei műsora között a Mozart teljes életművét bemutató, Mozart-galaxis című, rádiótörténeti jelentőségű sorozattal. 2001 és 2006 között tagja volt a H.S.D. Magyar Rendezők Társaságának, 2006 óta a MAKÚSZ Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének valamint a Szegedi Írók Társaságának. Könyvei: Musical Kalauz (Móra, Bp. 1998); „Ő muzsikál rajtam keresztül” – beszélgetés Rév Lívia zongoraművésszel (Kairosz, Bp. 2007); „Hazavár az Isten” – beszélgetés P. Nemeshegyi Péter dogmatikaprofesszorral (Kairosz, Bp. 2008); „A művész Isten szolgája” – beszélgetés Tokody Ilona operaénekessel (Kairosz, Bp. 2008); A felettes Mi – kulturális és médiaetika egyetemi tankönyv (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009); A Mozart-galaxis (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009).