Dinók Zoltán
Béla szentestéje
Szenteste napján Béla ült a televízió előtt. Csak félig-meddig figyelt a képernyőre, közben a múltján rágódott. Öccse, Lajos a karácsonyfát díszítette. Szép sorjában rakta a piros meg kék, csillag alakú díszeket, a szaloncukrokat az ágakra. Béla agyában zakatolt az egész, becstelen élete. Egyszer csak sírógörcs fogta el. Bárki úgy vélhette, meghatotta a tévé karácsonyi műsora. Valójában a keserűség csordult túl benne.
– Az egész életem hiábavaló volt! – fakadt ki – Sosem jártam egyenes úton.
Lajos abbahagyta a karácsonyfa díszítését, átkarolta Bélát.
– Semmi baj! Jézus majd segít.
De Béla egyre csak sírt. Nem lehetett megvigasztalni. Sehogy sem.
– Hol volt Jézus a szenvedéseim idején? – lázadozott.
– Majd kárpótol – csitította a testvére.
– Azt nem tapasztaltam!
– Csak nem vetted észre!
Az anyjuk, Zsuzsa befutott a konyhából.
– Mi a baj?
– Béla elérzékenyült – mondta Lajos.
Zsuzsa leült Béla mellé. Jobban tudta vigasztalni, mint Lajos. Béla úgy szipogott, mint egy gyerek, s ettől a fivérénél is majdnem eltörött a mécses. Rossz volt így látni a bátyját. Béla végül összeszedte az erejét, abbahagyta az egerek itatását. Zsuzsa hozott egy pohár vizet. A fia szíve már nem fájt annyira.
– Apád nem tudta mit cselekszik! – vigasztalta Zsuzsa.
– Igen – bólogatott Béla. − Miatta ilyen az életem! Vagy legalábbis miatta volt ilyen!
– Majd elmúlnak az ünnepek, utána dolgozni fogsz! – mondta Zsuzsa.
– Én nem akarok ládákat pakolni! – siránkozott Béla. – Semmi másra nem kell egy sittes…
– Nem kell ládákat rakodnod! Az öcséd majd segít elhelyezkedni valami jobb helyen. Ahhoz nagyon ért.
Lajos erre kiment a konyhába, behozott egy üveg konyakot. Megkínálta a bátyját. Töltött neki egy pohárral.
– Ez most jólesik! – mosolyodott el Béla és lehúzta a konyakot.
– Csak lassabban! – figyelmeztette az anyja.
– Had igyon! – legyintett Lajos – Megvan rá az oka.
– Akkor engem is kínáljatok meg! – kérte Zsuzsa.
Bélának rögtön jobb kedve kerekedett. Az öccse és az anyja vele örültek.
– Szenteste amúgy is mindenki iszik! – jelentette ki Béla ellentmondást nem tűrő hangon. – Bár a magam részéről soha nem voltam nagy ivó – tette hozzá.
Ez igaz is volt. Meg a börtönben különben sem ihatott. A kinti életben is vigyázott az egészségére. Az öccse, Lajos már nem egészen. Ő rengeteget dohányzott. Kicsit kótyagosnak tartotta a család, sokszor maradt munka nélkül, bár mindig könnyen elhelyezkedett. Igaz, aztán a bizalmat is könnyen eljátszotta és rendre utcára került. Viszont nem maradt sokáig munka nélkül, mindig gyorsan talált új állást.
Béla egyre jobb kedvre derült. Már majdnem nótázott, amikor a második üveg konyakot kezdte inni. Végül aztán rázendített egy régi parasztnótára. Lajos és Zsuzsa nevették. a végén Lajos is énekelt.
A szomszéd Kálmán bácsi kopogtatott, Zsuzsa ajtót nyitott.
– Halkabban kérem! Szenteste van! – méltatlankodott az öreg.
– Jöjjön be, igyon maga is egy pohár konyakot! – kiabált ki Béla.
Kálmán bácsi nem tudta, mitévő legyen. Tépelődött.
– Vár a feleségem… – motyogta.
– Hívja őt is!
– Nem – döntött végül –, inkább csak én magam jövök! Elfogadok egy pohárral, ha jó szívvel adják!
Zsuzsa töltött a szomszédnak egy pohárral. Majd hamarosan egyre több pohárral kért. Mivel Béla és Lajos énekeltek, ő is rákezdett a dalolászásra. Idilli hangulat alakult ki. Erre aztán Julcsi, Kálmán bácsi neje is átjött a szomszédból és rájuk támadt:
– Na, maguknak is elment az eszük, ráadásul pont a szeretet ünnepén!
– Nem ment el, hanem inkább megjött! – rikkantott Béla. – Gyere, szívem, tarts velünk!
Az egykori bűnöző soha nem érezte ilyen jól magát. Táncra kérte Julcsit. Kálmán bácsi meg csak bíztatta:
– Táncolj vele!
Julcsi táncolt Bélával. Lajos meg Zsuzsa nevették őket. Esetlenül mozgott Julcsi. Hamarosan leült egy székre. Kifújta magát.
– Maguk aztán tudnak szórakozni! – pihegett.
Kálmán is majdnem felkérte feleségét egy táncra, de zavarban volt a többiek előtt, így végül csak ivott egy újabb pohár konyakot.
Beállított a házmester, s arra kérte őket, halkabban mulassanak. Meg is csendesedtek nemsokára, kifogott rajtuk a szesz.
Béla kisvártatva lefeküdt, Lajos betakargatta.
– Jól telt a szentestéje! – morogta.
A szomszédok hazamentek, Zsuzsa és Lajos pedig hosszasan beszélgetett Béláról.
– Ha az apja nem olyan vadbarom… – sóhajtott Zsuzsa.
– Többre vihette volna – szögezte le Lajos nagy komolyan.
– Szegény! Milyen rég nem érezte ilyen jól magát!
– Talán most lenézett rá a Jézus Krisztus!
Végezetül ők is elaludtak.
Dinók Zoltán 1981-ben született Kecskeméten. Volt hírlapárus és könyvkereskedő. Leginkább novellákat ír, de versekkel is próbálkozik. Ezeket a Partium, a Kapu, a Napsziget, a Várad, a Kláris, Látó, a Palócföld, a Népújság, a Napút, a Szabadság, a Muratáj, az Újnautilus, az Ezredvég, a Nappali Menedékhely és a Stádium közölte.
A szerző írása korábban a SzegediLapon: Látogatás az albérletben; Zoli és a matektanár; A hajléktalan és a Hamlet; Az árva; Bosszú törött nyakú kakassal; Nehéz szülés; Végül az anya szégyenkezik; A randevú; Mózes, a munkanélküli; A zongoradarabA szerző írása korábban a SzegediLapon: A hajléktalan és a Hamlet; Az árva; Bosszú törött nyakú kakassal; Nehéz szülés; Végül az anya szégyenkezik; A randevú; Mózes, a munkanélküli; A zongoradarab