SzegediLap

Dinók Zoltán

Zoli és a matektanár

A városközponttól már fél kilométerre járt, amikor talált egy padot; leült, hogy kifújja magát. Élvezte a napsütést, a városnak ezen a részén is elevenen élő idilli hangulatot. A távolból egy régi ismerős tűnt fel. Mészáros Laci bácsi volt az, a matektanár. Zoli már húsz éve nem látta. Az iskolapadban annak idején még pofont is kapott tőle, amitől eleredt az orra vére. Karcsi, az osztály legrosszabb tanulója sodorta szemtelenkedésbe, ez okozta a vesztét. Ez az emlék megmaradt Mészáros tanár úrral kapcsolatban.

− Jó napot, Zoli! – köszönt rá a tanár.

− Még emlékszik rám?

Most látta csak, mennyire megvénült. Arca kicsit sápadt is volt, és borzasztó ráncos. De hát húsz év, az húsz év. Zoli akkor volt tizennégy, Laci bácsi meg már akkor is hatvan felé.

− Hogy telt a sorod?

− Elvégeztem a tanárszakot!

− Nohát! Te is tanár lettél? Igazán büszke vagyok rád!

− Igen. Csak én nem matekot tanítok! Hanem irodalmat– mondta majdnem nevetve Zoli

− Á! A matek! Nekem is elegem lett belőle!

− Ön mióta nem tanít?

− Legalább tíz éve. Addig még óraadó voltam.

− Aha. És mi van a szőlőárusítással?

Ugyanis Laci bácsinak volt egy nagy hobbikertje, s nyaranként szőlőt árult – legalábbis akkoriban, amikor Zoli még iskolába járt.

− Már öreg vagyok hozzá! Belefáradtam abba is!

− Csak otthon ül?

− Mi mást tehetnék? Sokat foglalkozom unokáimmal…

− És a gyerekei mit dolgoznak?

− A lányom, Anita, pincér, a fiam, Dezső, orvos. Csak Dezsőtől van unokám. Gyakran meglátogatnak a gyerekeivel.

− Ennek örülök!

− És neked? Anyád, apád él még?

− Csak az anyám!

− Apádat mi vitte a sírba?

− A Jóisten tudja. Talán a gondok. Meg a cigaretta.

A gondok szó hallatán Laci bácsi elgondolkodott.

− De azért anyáddal minden rendben van otthon?

− Hát persze! Mi baj lenne?

− És irodalomtanárként megállod a helyed?

− Vannak rossz gyerekek!

Laci bácsi nevetett.

− Hát annak idején te sem voltál szent!

− Azért tűrhetetlen sem!

− Nem, főleg a Karcsiékhoz képest!

− Hát, azt a gyereket én is utáltam!

− Ne utáld! Az idő nagy úr. Mindent másképp látsz majd, nem is kell hozzá sok év. Már én sem haragszom senkire.

Zoli meg akarta kínálni egy szál cigarettával.

− Nem gyújt rá?

− Nem is tudom…

− No, ez majd oldja a feszültséget

A tanár úr beleegyezett. Zoli segített neki meggyújtani a szivarkát.

− Az az igazság, volt az életemben egy korszak, amikor már nem dohányoztam!

− És most?

− Mostanában néha újra kipróbáltam. Bár az utóbbi időben nem jellemző rám. Jobb lenne, ha te is leszoknál. Te mindig olyan ideges alkat voltál. Hozzá még melankolikus.

− Igaz – ismerte be. Aztán, hogy elterelje a szót, kijelentette:

− De az, hogy mi a gyök, arról már fogalmam sincs!

Laci bácsi nevetett.

− Nem baj! – veregette meg a vállát egykori tanítrványának.

− Szokott olvasni, tanár úr?

− Hogyne! Mikszáthot, Mórát, Jókait…

− És Gorkijt, Brechtet?

− Nem... Őket nem…

− Kár. Higgye el, sokat megtudna az élet dolgaiból.

− Megtudtam én nélkülük is. Számodra, úgy tűnik, minden az irodalom. De hidd el, az élet nem álomvilág.

− Nem élek én álomvilágban.

− Pedig én úgy emlékszem rád, mint aki álomvilágba ringatja magát…

Zoli szívta a cigit, mélyen lehajtotta a fejét.

− Nem, nem. Ha így, hát akkor félreismert. Két lábbal járok a Földön. Velem valós dolgok történnek, nem virtuális csudák. Valódi, életszagú, kemény dolgok, elhiheti, tanár úr!

− Jól van, na, elhiszem. Csak azt kívánom, jó irodalomtanár legyél!

− Igyekszem! Maga jó matektanár volt. Kemény, néha félelmetes, de jó. Pedig nekem nem is volt tehetségem a martekhoz…

Az öreg kényszeredetten mosolygott, majdnem könnyek szöktek a szemébe. Aztán sóhajtott, beszélt volna még tovább, de mégis inkább elbúcsúzott. Mintha valami dolga lenne.

− Mennem kell! Otthon csupa kupleráj van!

− Egyedül él?

Mintha erre nem akart volna válaszolni.

− Nem. Bár a feleségem rég halott. De most már tényleg mennem kell!

− Ég áldja! – mondta tiszta szívből Zoli

− Viszlát!

Azzal eltűnt a homályban. Zoli szívén vegyes érzelmek lettek úrrá. Ez volt az a tanár, az az ember, akitől annak idején úgy félt az egész osztály? S mostanra mivé lett? Egy görbe hátú, sánta járású, szomorkás ember. Bár az is lehet, hogy Laci bácsi – Laci bácsi maradt, s az igazi nagy változás valójában Zoli életében zajlott le…