Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dinók Zoltán

Az árva

 

Több mint két éve hajléktalanná lett az a férfi, aki épp sétál az utcán. Nagyon éhes. Már annyi ideje nem evett, hogy akár el is ájulhatna. De tartja magát. Muszáj neki. Hamarosan egy kukához ér. Kotorászni kezd benne. Nem sok mindent talál. Egy kisfiú, talán úgy ötéves, éppen arra sétál, s nem bírja ki, hogy meg ne kérdezze:

– Maga mit csinál?

A hajléktalan megdöbben.

– Hogy-hogy mit csinálok? Hát kukázok! örődj a magad dolgával! – mondja végül.

– Mi érdekeset talál a kukában?

A hajléktalanban felmegy a pumpa.

– Hogy lehet ilyet kérdezni?

A kisfiú szomorúan elhallgat. A férfi nem érti a gyereket.

– Most miért hallgattál el?

A kisfiú nem felel.

– Talán levágták a nyelved?

– Én árva vagyok! – böki ki.

Most a hajléktalan hallgat.

– Attól még annyit tudhatnál, hogy a hajléktalan (mert én az vagyok) a kukában élelmet keres. Például üveget, hogy beváltsam pénzre.

– De miért hajléktalan maga?

A hajléktalan erre elszégyelli magát.

– Majd ha felnőtt leszel, megérted.

– Mit értek meg?

– Hogy milyen kegyetlenek az emberek!

– Azért hajléktalan maga?

– Azért – válaszol ridegen a férfi.

– Azt én is értem. A kegyetlenséget. Hiszen árva vagyok.

A hajléktalan megszánja a kisfiút.

– És neked sincs fedél a fejed felett?

– Az árvaház az otthonom. Csak most elszöktem.

– Ja, értem…

A kisfiú a zsebébe nyúl. Egy érmét akar adni a hajléktalannak.

– Tessék!

– Nem fogadhatom el! – megsimogatja a fejét.

– De miért? Beválthatja. Tudja milyen sok pénzt ér ez?

– Nem baj, akkor sem kell.

A kisfiú visszateszi a zsebébe.

– Kár – vonja fel a vállát.

A hajléktalan előkotor koszos szatyrából egy szelet csokit. Odanyújtja. A kisfiú elveszi.

– Nagyon köszönöm!

– Nincs mit! – mondja a hajléktalan.

– És most hová megy? – kérdezi a kisfiú

– Még szétnézek az utcán. Aztán lehet, hogy bemegyek a szállóba. És te?

– Én visszamegyek az árvaházba.

– Jól van, kiskomám, azt jól teszed – megsimogatja a gyerek feje búbját.

– Elárulod, hol van az az árvaház? – kérdi.

– A Petőfi utcában – válaszol a kisfiú.

– No, azt tudom, hol van!

– Meg akarsz látogatni?

– Hát persze! Mostantól barátok vagyunk!

A hajléktalan valami különöset érez. Mint ahogy a kisfiú is. Kölcsönös szimpátia lebeg közöttük, mint valami párafelhő. Érzik, hogy egy jó kapcsolat alakul.

Váratlanul felmordul az ég.

– Most már tényleg mennem kell! – mondja a férfi

– Nekem is!

– Aztán vigyázz magadra!

S a kisfiú már igyekszik az árvaház felé, miközben kibontja a csokit. A szíve boldog. A hajléktalan is kellemes érzéssel mered utána.

 

 

dz.jpgDinók Zoltán 1981-ben született Kecskeméten. Volt hírlapárus és könyvkereskedő. Leginkább novellákat ír, de versekkel is próbálkozik. Ezeket a Partium, a Kapu, a Napsziget, a Várad, a Kláris, Látó, a Palócföld, a Népújság, a Napút, a Szabadság, a Muratáj, az Újnautilus, az Ezredvég, a Nappali Menedékhely és a Stádium közölte.

A szerző írása korábban a SzegediLapon: Bosszú törött nyakú kakassalNehéz szülésVégül az anya szégyenkezikA randevúMózes, a munkanélküliA zongoradarab