Tráser László
Cédulák (70.)
– máskor is elfogyott már ilyenkor a magyar alma, akkor osztrákot ettünk. Most nem onnan hozzák, hanem a lengyelektől, mert ott is közbejött az orosz embargó, így özönöl hozzánk a lengyel gyümölcs – magyarázza helyzetünket a zöldséges. De legalább van eper, örvendezek bizonytalanul. A külleme vonzó. Görög, teremt egyértelmű helyzetet Béla úr. Kicsit azért eltöprenghetnék, ugyan mennyi termett nekik belőle, ha egyszer megéri idehozni, de mielőtt szólnék, a narancsra mutat: spanyol. Onnan szállították idáig! Furcsa szegénység ez a mostani. Majd mindenki a csőd közelébe jutott, de azért mi narit meg szamócát veszünk, ők meg eladják… modern nemzetköziség... Annak idején a KGST országairól mondtuk nevetve: 7 sovány tehén feji egymást… És most? Béla úr szerint nagyon egyszerű a megfejtés: vannak I. osztályú EU-sok: a németek, azután másodrendűek és végül mi, meg akikkel kereskedünk. De legalább jó társaságban vagyunk!
– abban az időben március 15. tanítás nélküli munkanap volt, bár már nem tették hozzá, mint ’56 előtt, hogy a dolgozó nép munkával ünnepel! Kora délután anyánkat hazaengedték, így a vacsora-, s egyben ebédfőzést időben elkezdhette. Az évben talán először, de afféle gyönyörűséges tavaszi nap volt, a fű jó arasznyira nőtt, s mivel a Tisza nem loccsant ki a medréből, így a gát tetejéről messzire elláthattam, végig a katonák lövészárkaival összeszabdalt ártéren, egészen a vízpartig. Akkoriban hős néphadseregünk katonái gyakorlótérnek használták az újszegedi Tisza-partot. Nem lőttek ránk, gyerekekre, bámészkodhattunk a töltés tetejéről. Ez volt a „hazánk nem rés a Béke frontján – hanem erős bástya!” jelmondat hanyatló időszaka, de még ekkor sem röhögött rajta senki… Kivételes tavaszi délután, a levegőben különös nesz jelezte a készülődést, sok ezer aranybarna bogár zümmögése, a cserebogár-rajzás ideje. Amerre elláttam, mindenütt bújtak ki a földből, kapaszkodtak a fűszálakra és onnan kissé ügyetlenül, mint aki először látja Isten napfényes mezejét, társat keresve szárnyra kaptak. Anyám mögöttem állt, beszélgetett valakivel, én pedig egyszeriben békében, biztonságban éreztem magam, a tavaszi világ részesének, akire, lám rásüt a nap. Néhány cserebogarat ugyan a markomba gyűjtöttem, de hamar beláttam, ha százan kapnánk utánuk, akkor is ők lennének többen, így csak vigyorogva üldögéltem a fűben, örültem az Életnek. Kegyelmi pillanat, ritka Adomány volt.
– későre adatott megsejteni az Élet gyönyörűségét, nem így születtem. Nem ültetted belénk megbecsülni a pillanatot, Uram, magamtól tanultam meg. Jó lett volna, ha kezdetektől bírom ezt a tulajdonságot. Kezdetektől, mikor még végtelen messzinek tűnt az Élet! Most már bámulod a virágok fényes szirmát, áhítattal a csillagokat – legalább még nézheted. C. G. Jung szerint a keresztény világkép fogyatéka, hogy a benne élők nem élhetik meg a szabad görögöknek még ismerős Dionüszosz-élményt, az önfeledt gyönyörök boldogságát. Talán azért áttételesen mégis, ha egyáltalán. Bezzeg a szörnyűségek mindent uralnak, akaratlan is.
– Fukuyamának végül is igaza lehet, a Történelem vége bekövetkezhet, ha nem is pontosan úgy, mint jósolta. Az ember jövőjét mindeddig még sohasem látták előre, amit megjósoltak, egy lehetőség volt csupán a kínálkozó végtelen számúból, ami vagy megvalósult, vagy nem. Ma mind nyilvánvalóbb, hogy előbb-utóbb gyilkos ellenségeskedésbe zuhanunk. Fegyvereiket mind kevésbé álcázzák a szembenállók, legyen szó a javak világméretű újraelosztásáról, a Földet uraló gazdagok kőkemény érdekeiről, a szegények milliárdjainak féken tartásáról, a fennálló rend széttörését akarók és azt megőrzők ütközéseiről – mindezt elképesztő fegyverek, végső soron az atomrakéták árnyékában. A változtatni vágyó akaratok cselekvési tere mára összeszűkült, a világot soha nem látott hálókkal gúzsba kötötte a multik, a globális méretű gazdasági, katonai és politikai rendszerek érdekérvényesítése. Mint egy erdélyi elemző írja, nem a bekövetkező ütközetek ténye a kérdés, csupán a bajvívó eszközök alkalmazásának sorrendje. Emberi értelemmel ennyi látható – előretekintve. Isten szándéka mindezideig Titok.
– amint váratlanul megnyílik számodra, rápillanthatsz ismét – tulajdon múltadra. Semmi több, csak egy hangulat, de olyan valóságos, mintha most is veled volna. Proust regényeket írt erről, a „hangulatról” mely oly ismerős, hisz’ egykor megélted, s ha feledted is, de mint varázsütés, valamiként eléd hozza az Eltűnt időt… s egyszeriben megsejtesz valamit az útról, mely idevezetett… ám tovább már az utazó lelkével követed. Többé nem felejtheted, ha mögéd került is, most már viszed tovább az emlékeidet, kéretlenül is veled maradnak. Talán segítségedre lesz még egyszer minden átélt pillanat, amiből megmaradt valami íz, aroma, valami hangulat – hídként, melyen talán közelebb jutsz önmagadhoz, megtudod, mi voltál, s mi lehettél volna. Váratlan adomány.
– büntetés – vagy készületlenül ért próbatétel… Melyik? Ez a Sors, fordulatait nem jelzi előre. Utóbb próbának tűnik, akkor tragédiának hitted. De megélted, túljutottál akadályán, egy skalppal több az öveden, akár hálás is lehetnél, amiért az a Szörnyeteg belökött a szakadékba. Talajt értél, de – ezt nem tudhattad előre. És tán még mindig van hátra némi ütközés, mielőtt végkép elfogy a pálya…
– ha még nem tudnád: mindenért, de kivétel nélkül mindenért fizetned kell! Ma boldog vagy, holnap kapod a számlát. Sőt, ha megmaradsz, s eljön a holnapután… Majd tapasztalod. Nem fenyegetés ez. Mint szélfútta pitypangpelyhet, sodor a szél, nincs módod ellenállni. Szólnod kellene másoknak, ha még nem jöttek rá, legalább ennyit mondanod: minden a tiéd lehet, de mindennek ára van! És ne feledd: nem te szabod meg sem az árát, sem az idejét, amikor rendezned kell. Te csak fizetsz, ritkán jókedvűen.
– ha képesek volnánk a lelkek felől látni az életutakat meg a mágikus teljesítményeket – vajon mindent másnak mutatna a kép? Egyáltalán: tetteink összemérhetők? Van, akinek az ujjnyi járdára föllépni is kockázatos, másnak hegymászásra is telik az erejéből. Emez végigrobogja az életét, meglepő, ha olykor megáll, mert falnak rontott; amaz minden fánál nézelődik – mégis közel egy időben csúsznak a homályba… Sorjázzanak példák! Kilenc életút, csak éppen a tanulság sehol. Egy: másokat szolgálva élt, folyvást másokért tett, még a végén sem pihen – mégis azt hiszi, hálájuk mindig elmaradt… Kettő: nagyravágyás vezette messzelátó törtetését, mígnem a Történelem átlépett álmain, s egy kormányváltás után egyszeriben nem tartottak igényt a szolgálataira. Azóta magát ajánlja, s mindvégig erősen reméli, egyszer még megfordul a szél. Addig is gyártja a léggömbjeit, melyekből egykor oly jól megélt. Még bírta volna erővel, élete volt a katedra, meg a mikroszkóp – tudatlanok döntöttek a sorsáról… ma horgászik, gazdálkodik, de az örökös időzavar megmaradt. S bár sosem mondja, az értők tudják, európai elismertségű szakember, gondolkodó híve a Teremtőnek. Három: Véghezvitte mindazt, amiről úgy érezte, meg kellett tennie, elköltözött a férjétől, otthagyta a házat, amit kezdetben puszta kézzel építettek közösen, azóta panelben lakik a harmadikon, s mára mintha megbékélt volna sorsával, hízni kezdett… Négy: Végre nem gyötri más, megtarthatta kötelező elfoglaltságát, amiért bért kap a nyugdíja mellé. Ha nincs dolga, becsukja ajtaját, kedvére olvas meg dohányzik. A nagy magyar misztikus szakértőjévé vált, korunk a csőcselék kora, hirdeti mesterét, s mert már rég nincs hallgatója, elkötelezett, bősz kommentelő lett ilyen-olyan felületeken, titkon anarchista. Öt: Lapszerkesztő volt, meg színidirektor, később már csak darabokat ajánlott utódjának, és ha elment a laphoz, a portárs ingyen újságot nyújtott neki. Mindig forrt és hevült, ha színházról vagy újságról esett szó. Évtizedek óta ivott. Aranyszíve volt, ezért könnyen átléptek rajta. Uralkodni vágyott, de nem voltak katonái, még egy Nemecsek sem követte. És a kurázsi is hiányzott, amit hevülten leplezett. Hat: egy mára elfeledett újság sporttudósítója volt, s akkoriban nekem ijesztő, mert folyton részeg. Jobb pillanataiban mégis valami bájos fiút mutatott, akinek az újságírás önmegvalósító öröm. A lapot régen fölvásárolta a konkurens újság, de ő ivott a partvonal mellől is. Talán azóta is, ha még bele nem fulladt a tengernyi szeszbe... Teszem hozzá: egy vesével, meg cigivel a szájában született. Idegeit szálakra tépte a szesz, ordít izgalmában. Hét: ártatlan lélek volt, korán elment. Nagy vonalas füzetbe írta cikkeit, onnan diktálta fennhangon, párbeszéd nélkül, afféle sokat sejtetőn, mint aki többet tud, mint amennyit elmondhat az olvasónak. Városi híresség volt, akkoriban még valódi lapot olvastak az emberek, tudták róla, kicsoda. Kiváltságai voltak, hírforrásait ebédelni vitte, a számlát a szerkesztőség állta. Imádott enni, egy hosszúra nyúlt ebéd végén súlyos sértésként élte meg, ha az asztalon hagyták a töltött káposztát. Boldogan élt, ha panaszkodott is. Akkoriban újdonságnak számító nagy, leleplező cikkeket közöltek tőle, lepedőnyi írásokat. Egyik-másik célba is ért, némely fejesek belebuktak. Sokan szerettük őt, szív-ember volt, nekem különösen borzongató történeteket mesélt. Egy egész világ múlt el vele, ma már másként írják a lapokat, az olvasók is mások, mindenki rohan. Nyolc: költői lélek volt, muszájból szerkesztő. Este 6-ra a társával elkészültek a lappal, addigra már öblös nagy pohárban előttük állt az aranyló nagyfröccs, még vártak kicsit egyik-másik elkésett írásra, de már azt is beszerkesztették előre, téma vagy szerző szerint. Füstöltek, ráérősen beszélgettek, azután, ha megjött a megkésett madár, átküldték a nyomdába, azzal levonultak a kantinba. Utóbb olvastam Istenhez címzett segélykérő verseit, olyik célba talált, másik nem. Amikor már semmilyen státusza nem volt, már nem lehetett megszólítani. Csalódott a világban, bezárkózott. Egy volt diáktársa az utcán szólított le a halálhírével, borközi állapotban, az esemény után hónapokkal. Mikor másodjára jött oda a hírrel, neki adományoztam az elhunyt egyik dedikált verseskönyvét. Megdöbbent, azóta igyekszik, előre köszön... Kilenc: verseit úgy lopták ki közlésre asztalfiókjából, egyiket-másikat tán a papírkosárból. Amit írt, s nem égetett el, mind élnek ma is. Egy akkoriban ismeretlen műfajú, de eszelős sikerű hirdetési újság két soros szlogenjét ezer forintért írta meg, amíg megbízója ebédelt odalent. Ma is előttem a két sor, de nem idézem, ma már nem úgy szól, mint negyedszázada. Különben a reklámújság az akkori Szegeden „milliós példányban” fogyott s néha írhattam kis, tenyérnyi tárcákat bele, fene nagy büszkeséggel. A Költő, mert az volt, néhány kacsú kötetet, tán kettőt hagyott maga után, de azok megmaradnak még soká, soká, soká...
