Tráser László
Cédulák (42.)
– idén is megnéztem a húsvéti történetet feldolgozó filmek egyikét-másikát, és mint máskor, ezúttal is meglepett, milyen együgyű lelkek Jézus választottjai, az apostolok. Akár szó szerint is: szinte csupa fel nem nőtt kamasz. Jézus fellépése idején ilyenek lettek volna Jeruzsálem lakói? Aligha. A város nagy vallási műveltségű, sokat tapasztalt zsidó lakói nyilván messze kulturáltabbak voltak, mint a Genezáreti-tó nyomorult halászai. Nyomasztó föltevés, hogy a kétkedő, mindig kérdező, teljes önfeladásra, azonosulásra aligha képes értelmiségi ugyan úgy riasztotta volna Jézust, mint azóta is számos nagyformátumú világi vezetőt? Ezért sem akarja a jeruzsálemi papokat vitában meggyőzni, de akár templomi botránnyal is legyőzni, kiseprűzni Isten házából, kimutatni, hogy hatalomféltő álságos hazugságuk valójában hitetlenségüket leplezi. Ezért hív meg első követőivé apostolokat, írástudatlan halászokat, egy útfélen kuporgó vámszedőt, akinek foglalkozása nyilvános utálat tárgya (ez a megítélés mondhatni időt állónak bizonyult) utcanőt, egyszóval csupa olyan embert, akiket manapság kimondottan hátrányos helyzetűnek mondunk, és a társadalmi tagozódás alsó szintjein találunk. Miért történt ez így? Lélekben „Teremtés közeli” őszinte hitű embereket keresett, akiket nem fertőzött meg koruk (mint a miénk) kifinomult képmutatása, kiknek érintetlen személyisége még könnyen formálható. Velük nem kellett vitatkozni, meghallgatták és befogadták az Igét. Igaz, a „bentlakásos, apostoli felkészítő” végén is majd ölre mennek azért, ki ül majd a mennyekben Jézus balján, szíve felől, s ki másik oldalán… Lehet köztük csak tulajdon szemének hívő kétkedő is (Tamás apostol) de társai tudatlanságuk miatt is, nyersen őszinték, nyitottak a szóra. Ezek a halászok alkalmatlanok lettek volna a vájt fülű rómaiaknak prédikálni (miként Jónáson is csak szórakoztak Ninivében!) helyettük a Saulból lett Pál, egy római polgár térített – eredménnyel. De akkor miért őket választotta „emberhalászoknak”? Talán éppen mert tiszta lelkű, őszinte hitű, derék férfiak voltak, akik egyetlen erénye a tiszta, érdeknélküli hit Jézus igéiben. Isten Mózes esetében sem nagy műveltségű, szónoki készséggel megáldott személyt tett ige-hirdetőjévé, a zsidók egyiptomi kivonulása vezetőjévé, annyira nem, hogy fölkérését követően, a megrökönyödött választott rögvest a jó beszédű Áronra testálta az igehirdetés formai, úgy mond szóvivői feladatát! Mózes ráadásul gyilkolt korábban, ezért menekült a pusztába, így kiválasztása még inkább „váratlan” és fölfoghatatlan égi kitüntetés, azóta is. Jézus apostol választása talán azt is példázza: az Ige nem a tudós műveltség nyomán támad… Szent Ágoston tanítása így más megvilágítást nyer: a Hit nem az emberi Tudás, a kellő éleslátással, tehetséggel, szorgalommal megszerezhető Tudomány határai után következik, mert egyszerűen Más természetű jelenség! A Hit nem evilági tudás, kivételes adomány, melynek keresztény előfeltétele a Keresztelés megváltó ereje, szerzeteseknek az elmélyült meditáció, miként Buddha elhivatottjainak is. De mindez talány és rejtély, értelemmel nem megfejthető, hiszen hogy valójában mi történt köztük, az apostolok közössé-gében, mindennapjaikon „Jézus szemesztereinek” hónapjai, talán évei idején, most és mindörökké rejtve marad.
– mint a félig-egészen diktatúrákban mindig is – titoktartás jellemezte felsőbb közügyeink intézését. Velünk történtek az események, ám mi csak résztvevők voltunk, közreműködők, de nem mozgatói a folyamatoknak. Bibliai szóval, melyet vége-hossza nélkül idéztek, Marx a Tőke mottójául is választott: teszik, de nem tudják. Ezért aztán 72 év után is bogozzuk a kérdést: kik bombázták meg 1941-ben Kassát? Ennek egy egész lapszámot szentel most a BBC történelmi folyóirata. Másutt egy volt magyar diplomata azt állítja: az egészen kicsi dominók (pl.: hazánk külpolitikai lépése, a kelet-németek kiengedése) gyorsították fel a hatalmas Szovjet Birodalom bedőlését, amit Gorbacsovon kívül mindenki életben akart tartani Nyugaton is! Hasonlóan meglepő, de nem ellenőrizhető állítás, miszerint semelyik külföldi titkosszolgálat nem tervezte meg előre, kivált nem irányította a magyar rendszerváltást… Ha ez igaz (nem hiszem) magunktól tettük, ami történt. Jelzem így utóbb olyan „mifélénknek” is látszik az eredménye…
– Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen, / okos felnőtt! Te jól tudod, / mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall / még az Isten jósága sem, / s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is / olyan nagy dolog a halál. – Babits versének záró sorai a Balázsolásból, amikor kegyelemért, valójában életéért könyörög. Sokat szenvedett, mint annyian, költői adománya: ezt képes volt imádságként elmondani is…
– jó lenne, ha egyszer mindenki elmesélhetné saját élettörténetét, elejétől kezdve! Mondják, ez mindenkinél egy regény, az egyetlen személyes, saját regénye. Elmondhatná, kibeszélhetné, ha lenne, aki meghallgatná… Mert arra, hogy elmond, talán könnyebb lenne rávenni, mint arra, hogy türelmesen kivárd mások történetét, míg rád kerül a sor, amikor már te mesélhetsz – föltéve, hogy végighallgatod az előtted lévőket. Már azt sem lenne egyszerű megnevezni, honnan is kezdődik történeted! Bizonyosan sem születéseddel, hanem egyszer korábban. Szüleid már jóval világra jöttöd előtt jártak az Úton, ami úgy lehet meghatározta, de mindenképpen befolyásolta sorsodat. Királyi palotában vagy kunyhóban jöttél közénk, együtt, közösségben neveltek felnőtté, vagy nem is láttad őket együtt, csak úgy kipottyantál erre a világra vagy már nagyon sóvárogtak látásodra… Körülményeid befolyásolják indulásod, ami kihatott egész életedre. Egyszóval jó lenne mindazt elmondani, ami jöveteled előtt történt, és fényt szórt vagy árnyat vetett az Útra, mely a Tiéd lett… de hogy képesek legyünk megérteni Téged, mindezt ismernünk kellene! Elbeszélni persze nem lehet se rólad, se másról a Történetet, mert ami születésed előtti történt, ezernyi szállal fonódik eleidre és hozzád magadhoz, megélt életedhez! Csak külön beszélni az „előttről” majd pedig a születésed utánról… Ki hallott már ilyet. A kettő egy, és ez éppen Te magad vagy. Fura, de Utadat elbeszélni – ahhoz talán egy másik élet is kevés lenne. Pontról pontra, amit megéltél… elmondani lehetetlen. Nem mintha valami rendkívüli életet élnél, egyáltalán nem. De az együttállások, kapcsolódások, az átjárások más sorsokba, az érzések, ó az érzések, a szív hangjai, könyörgései, fohászai a Fentvalóhoz, esdekelés meghallgatásért mely enyhülést hozhat… milyen sokszor csak gyötrelem, majd újra fenséges bejárás Paradicsomi előszobákba… Mámorosan vagy vérző szívvel viselted? Megélted, hát egyre megy. Fölismerted: előlük nem menekülhetsz se borral, se szárazon. Majd megszakadt vagy boldogságtól vadul feldobogott szíved - neked ez jutott. Elmesélnéd? Lenne rá egy napod, vagy bezárnád kincses ládád percek múlva? Végtére is még egyben vagy, a sok szívtörés, meg hányattatás nem szakított szét, csak viseld magad. De volt másik életed is, az örökös munka, az „emberhalászat” amit Jézus ajánlott apostolainak - ezt végezhetted. Sőt, a tanítás, ó megannyi óra, vége hossza nincs szavak és betűkből oldalak, számolatlan szórtad a magot. Sikert nagy ritkán, ha éreztél, végezted, ahogy tudtad s lehetett. Amint az égi és ninivei hatalmak engedték… Bezzeg a kudarcok milyen maradandók! Akár évtizedek multával is, ha egy kép beugrott… szenvedtél legott. Ezt mind, ha egyszer is, de mesélni? Másokról és magadról, a tenger sok szennyest kibeszélni… Fölmutatni a csillámló aranyszemcséket… Jó lenne másnak okulásul? A legritkábban tanulunk mástól, még magunktól is alig. Ám ha ilyenre kértek, na csak egy-egy szakasz elbeszélésére is, mindvégig tolakodásnak érezted, fölös maga mutogatásnak, amire a sok szó különben is hajlamosít. Elbeszélni a múltat, már akinek van és kellő alázattal képes fölidézni – kiváltságos állapot. Ahogy József Attila mondta, valami nagy-nagy tüzet kéne rakni… közösen lenne jó visszanézni, akikkel megéltük. És boldog mosollyal, hogy megtettük, mi voltunk azok, akik megjártuk az utat. Boldogabb időkben talán megadatott ilyen kegyelmi óra, manapság másokra is alig jut idő, nem hogy önmagunkra. Így olykor csak álmodozunk tulajdon múltunkról, mohos, sötét köveket csapkodó vízfolyásról, amit egyszer (de még itt a földi világban!) jó lenne megidézni… Tudva a törvényt: felmentés nincs, te tetted, ami végül is megesett veled! És ne feledd soha: szerencsés vagy, lehetett volna rosszabb is, sőt már az kegyelem, hogy megérted! Lám, máris mennyi szó, miközben még utalás sem történt az útelágazásokra! Jól lehet a kereszt utak nélkül semmi sem folytatódik úgy, mint előttük… Ezek a pályaváltók gyakran érnek készületlenül, sőt talán mindig is. Szeretnél csak úgy lépkedni, mintha a következő lépés az előző folytatása lenne. Lépdelnél, okosan fontolva erőt, felmérve akadályokat. Ám keservesen tapasztalod: szakadékok fölött imbolyogsz, biztosító nélkül… Félrelépsz? Éppen hogy megtart a Kapocs. Jobban teszed, ha le sem nézel. Visszapillantani, mintha kést döfnél a szívbe. Lélegzeted eláll a fájdalomtól. Pedig a Te életed, így hát menj csak tovább azon az úton, ahová Jó- vagy Balsorsod lökött. Fellebbezésnek helye nincs, megszokhattad. És még azt sem mondtad el, amikor ott sétáltál mezítlábas kiskrapek, a gyermekkori ház oldalán, ahol a köveket fölmelegítette a napsugár… a naspolyafáról sem beszéltét, pedig amikor reggel kinéztél az ablakon, ott állt az üveg előtt és te boldogságot éreztél látásán…
– …hiszen annyi, de annyi volna a mondanivalója! A hallgatójától még azt is kívánná, hogy óbégasson, sóhajtozzon, jajveszékeljen… Asszonnyal még jobban esik a beszéd. Ostobának ostoba az asszonynép, de a második szóra már megered a könnye. Így vágyakozik beszélgető-, de inkább őt hallgató társ után Csehov elbeszélésében Jona, a szentpétervári bérkocsis, akinek senki utasa nem akarja meghallgatni fájdalmát, elfordul tőle bárki más is, nyomorult társai közül. Mert van az úgy, hogy az embernek időnként ki kell önteni a szívét, mert úgy megtelt bánattal-örömmel, hogy rögvest szétszakad. Jona, az elesett, senkinek nem kellő bérkocsis egyetlen élőlényt talált, abrakoló lovacskáját, akinek végre elmondhatja bánatát. Könnyen legyintsz, mit bánom én, lépsz arrébb tuskó vigyorral, míg meg nem érted: rólad szól a mese, érted kong a Harang. Az emberfia nem született magányra, csak kényszerből marad egyedül, mint sóhajtó szél, az őszi fák között. Sorsod ellen nem tehetsz, így emelt fővel cipeled a rád zuhant Időt. Mécs Lászlót szavával: mosolyogsz hogy a szíved kitessék…
– idemásolok egy meglepően őszinte, köntörfalazás nélküli hirdetést, egyben reklám-szöveget: diszkrét megfigyelés elérhető áron! Mobil, diszkrét megfigyelés elérhető áron! Mini DVR felügyelőkamera kulcskarikával: – a mini DVR felügyelőkamera lehetővé teszi a mobil és diszkrét megfigyelést – méretnek és az álcázott megjelenésnek köszönhetően sokoldalúan bevethető – a beépített mikrofon és a 30 kép/másodperc képráta lehetővé teszi a realisztikus és értelmezhető felvételeket 50°-os látószöggel!Persze, a szükség nagyúr, már pedig ez a diszkrét megfigyelő eszköz „valós igényt” elégít ki! Üzleti konkurensek, politikai ellenfelek, féltékeny-lelkek, testek, bűnözők és leendő bűnelkövetők, ábrándos kukkolók és hasonszőrűek igénye teljesül végre: itt a DVR felügyelőkamera!
– néhány vékonyka kék virág még a tomboló márciusi télben kibújt az erkélyládában, óvatosan, először mint szokták, csak egy szál, azután hogy ma néztem, és kivételesen nem esett se hó, se eső, már többen is nyújtogatják szirmaikat a Nap felé. Az Életet el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni. Hemingway és Solohov, Madách Imre, Trisztán és Izolda szívszorítón szépséges története és ki tudja még hány, meg hány mese bizonyítja: az Élet, hogy előbújt a sötétből – örökre megmarad. Veled, Velem vagy nélkülünk.
– nekem ebben is segített a nagyapám, mondja Teleki Pál egykori magyar miniszterelnök unokája sok évtizede halott elődjéről. Milyen boldog lehet odaát hajdani rokona, akiért megkülönböztetett figyelmet és újabban, számára is érthetetlen támadásokat visel. De az a néhai öregember, legendás földrajz tudós, államférfi, mindvégig elkísérte szeretett utódát életútján.
– Maya Pliszeckaja balettművész, 1925-ben született, mi és sok tudatlan csak annyit tudtunk róla évtizedekig, azt is fanyalogva, hogy balerina, a hatalmas Szú unalomig istenített táncos-nője, a számomra soha nem élvezhető klasszikus balett művelője. És a művésznő a minap szinte pajkos mosollyal elmondta: az átkos Brezsnyev érában a vad cigánylány, Carmen tragikus története nem kívánatos opera volt, ennek balett változata pedig végképpen kellemetlen. Hazai bemutatása szovjet-ellenes gesztus lett volna, így Carment évtizedekig mellőzték… Nem bírták elviselni a vándor-cigányok féktelen szabadság-szeretetét! Nézem az újságcikket, a méltóságot sugárzó hölgyről, és nem fogom föl, amit mond, pedig épp elég baromság közepette nőttünk fel, vénültem meg – de mégis! A Carmen, mint szamizdat. Ismét a túlélés iróniája vidít: a művésznő és mi, tudatlan, balett-műveletlenek is túléltük a korszakot. Persze ráment az életünkből néhány évtized, de ha bevettük volna, megterheli gyomrunk az ökörnyi sok brosúra, lenyomnak a jól fizetett dumagépek, de igyekeztünk nem rájuk figyelni, s aki tehette, túlélte. Ma már Maya Pliszeckaja is mosolyogva emlékezik.
– a vén kőrisfa hetekig visszatartotta a levélbontást, csak a napokban engedte el a kis zöldeket, melyek most egyszeriben ott ülnek az ágakon. Váratlan látvány, még ha ezerszer láttam is, még ha megéltem épp elég tavaszt, rég megszokhattam volna, számomra mégis különös látvány, megörvendeztet. Ha Isten segít, néhány nap után zöld levélkék borítják majd az ágakat mindenfelé és fű, fa, virág, madár, bogár – sürgős ütemben igyekszik pótolni, amit kényszerűségből nem tehetett: nyílni, fészket rakni, célirányosan nyüzsögni. Ezt mondják a Természet ébredésének. Egyszóval tavaszodik, amit bámulni is gyönyörűség. Majd ha a fák kizöldülnek, beindul a nagy futószalag és illatosan, dús füvekkel, mintha a szörnyű tél meg sem történt volna, minden a helyére kerül, a világ ünnepel és virágzik. Talán ha „rosszkedvünk telét York napsütése fújja szét…” Bár adnád, Uram.
– most Neked írok, meg magamnak, hát jól figyelj. Amennyire teheted, ne félj, hogy elveszel! Lenne okod, tudom, de még se tedd, ne félj, hogy csak úgy, elveszel. Igenis van még dolgod itt, s higgyed, erőt is ad hozzá az Úr, amíg úgy ítéli. Igaz, meg fogsz halni, mint a többi mind, s addig is rád akaszkodnak a démonok kísértései,s bár gyönge vagy már az örökös harcra, meg olykor azt is elfelejted, mi a tét, tarts ki! Gyakran idő előtt föladnád, már hamar elfáradsz, és alig tudsz erőt gyűjteni, hogy újra kezd. Olykor úgy érzed, nem is vagy már olyan fontos senkinek, igazán lazíthatnál… Máskor feszült tettvágy gyötör, de csak üresség keretez. Mintha valahol másutt várnának, de Te nem találod a neked való helyet, ahol végre révbe érsz! És a motiváció is akadozik, néha úgy érzed, nincs miért küzdeni, jobb lenne félreállni, jöjjön már kegyesen a föloldozás, megtetted, amiért ideküldtek. Aztán hogy föltápászkodsz valahogy, megint egyszer neki veselkedsz, teszed a nehezebbet, amiért nem jár dicséret, köszönet is alig. Talán nem is illetne ilyen, hiszen elismerés az olykor meglelt Feladat maga. Csak még vihesd egy darabig a Keresztet, még érezd nyomasztó súlyát, még hihesd: szükségük van rád, még használsz nekik! Már leverhetnéd a lécet, már neki futnod sem kellene, de még mindig sürget valami, hát boldogan kaparsz, még velük futhatsz egy darabon, mint hajdanán… Ó, vigyázz vele Angyal, el ne essen megint, s bocsásd meg vétkeit!
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.