Tráser László
Cédulák (31.)
– Magyarországon vagyunk, legyint cinkosan a főorvos, amikor arról beszélünk, hogy… De nem is kell példa, sem magyarázat. Elég annyi, hogy mi itt élünk, oszt jónapot! Nálunk minden lejjebb van és szervezetlen összevisszaságban leledzik, nem úgy, mint gazdag normáliséknál. A Kádár-éra vége felé, az emberek, bocsánat, honfitársaim, büszkék voltak hazánkra. Egy később divatos bölcselő, mára pártkatona „nagypofájú magyaroknak” nevezett akkori bennünket, akik lenéztük a béketábor többi lakóját. Még korábban, 1956 után, egy megható slágerben arról énekelt valami búgó hangú énekesnő, hogy szívet cseréljen, aki hazát cserél… Akkoriban és korábban is ilyeneket mondtak: haza csak egy van. Ma hazátlan világban élünk, legalábbis ebben a kis országban ez a „trend”. Ma ilyeneket mondanak a külföldi munkavállalók védelmében – nem mintha meg kellene védeni döntésüket, amikor londoni bölcsishez megy dadusnak a szegedi fizika szakos friss diplomás –: a diplomával nem lehet fizetni a boltban. És tényleg nem lehet. A román miniszterelnök legutóbbi javaslata: a gazdag nyugati államok fizessenek a szegény kelet-európaiaknak, amiért elcsábítják pályakezdő orvosaikat… Lám, nem vagyunk egyedül! De nemzet-ócsárlásban, magyar hazánk lenézésében verhetetlenek!
– és ami politikai megosztottságunkat illeti, az már-már legendás, vagy más szemszögből: mulatságos. Ezt a kismaréknyi hazát Pannónia és Hunnia tartományokra osztják, európaiakra és mucsaiakra, 21. századi labancokra és kurucokra (lásd: európaiak kontra mucsaiak). Alulról nézvést mérhetetlen gazdagokra és semmilyük-sincs szegényekre szakadt Magyarország. Még 22 évvel a rendszerváltás után is léteznek a politikusok ígéretében őszintén hívő tömegek ebben az államban! Bukott, s már másnap „mintha mi sem történt volna” feliratú pólóban páváznak újrakezdő közszereplőink, akiket követ a világot a Jó és a Gonosz szemüvegén keresztül szemlélők ártatlan sokasága! Kádár derék népének maradéka, sokan „hazátlan” sodródók, szégyenlős hazafiak, és még ki mindenki más… 2012, Magyarország. Miközben a „haladó értelmiség” buzgón hajtogatja: a magyar társadalom erkölcsileg beteg – mi majd meggyógyítjuk, ígérik az éppen feljövő hataloméhesek, meg az éppen most csúcson lévők. Örök körforgás. Mintha körülöttünk Európában, a „demokrácia tiszta eszméi” jegyében, a Szent Szabadság, Szent Egyenlőség és Szent Testvériség szentháromságának folytonos vállalása, csiszolása és védelme tartaná össze a népeket. Csakhogy mára kiviláglott: nem tartja. Európában a francia forradalom előtt csak két legitim eszmét formáztak vállalhatóvá eleink, sőt évszázadokon át volt ez a népek kegyetlen kötelezettsége: Vallás és Nemzetség. A Globalizáció mostani világhódítása valójában a Tőke parttalan, akadályt, féket nem ismerő uralma, amely a nemzethatárokat és a nemeztek szuverenitását kajánul fölrúgja, a vallást pedig magánügyként, tehát nem erkölcsi példát adó egyetemes valamiként, hanem afféle magány-oldó hobbiként kezeli. Mára érvénytelen Kant „istentelen” tanácsa is: hagyatkozz az Ész, az általános emberi-erkölcs „súgott parancsára”, akkor helyesen cselekszel. Ma azt mondják: tedd azt, amivel jól jársz, ami neked hasznos! S ha eme két kritériumnak megfelel, hát tégy, amit akarsz! Ma ez az iránymutatás. S a köznapi következménye a felelőtlen hazudozás és durvaság. Az elfordulás Istentől, ami valójában elfordulást jelent a humanizmus vezette fensőbb embertől, a ma nevetségessé tett magasztos erkölcsi elvektől. Isten jelenlétének vállalása folyamatos párbeszéddel járhatna, ami cselekedeteink külső szempont szerinti megítélése felé mutathat, egyben tükörképet önmagunkról, nekünk – együttesen és külön-külön. Ha erre az útra lépnénk, vagy lépnénk vissza... Az ember önmaga választja meg útját, Isten felé fordulni: egy lehetőség. Hozzá eljutni azonban sohasem kellemes séta!
– a lengyelek tömegei fordultak el tulajdon történelmüktől, mintha számukra érdektelen lenne, mondja egy társadalomkutató, aki a varsói rendszerváltást elemzi. És ha ez így van a lengyeleknél, akik hazaszeretetben, keresztény elkötelezettségükben messzi előttünk járnak; akik példaadó módon viselték a pusztító 20. század megpróbáltatásait; szóval, ha ők így változtak, akkor mi a meglepő a mi közönyünkben? Olvasom egy lengyel filmrendezőnő mellbevágó szavait készülő munkájáról, a második világháborús eszelősségekről. Amikor a németek elfoglaltak egy galíciai falut, különválasztották a lengyeleket és a zsidókat, majd az előbbieket utóbbiak kivégzésére kötelezték… Miképpen jöhetett világra ilyen elme? Film a feledés ellen, az elgondolhatatlan szörnyűségek fölidézésével a mozivásznon, mondja a műértő. De vetekszik egy ilyen film az amerikai szupermozival? Különben is, nem jobb elfeledni az egész iszonyatos múltat és végre a Jelennel foglalkozni? Tépelődik a még figyelmező maradék.
– mit érdekel engem a múltad, apa? Ezt a kérdést egy Németországban élő török kutató idézi a lányától, aki akcentus nélkül beszél németül, tehát a mai németek mércéjével: integrálódott. A lány nem akar töprengeni szülei múltján, nem érdekli, hogyan jöttek ide és miért, elege van a sirámokból. Lényeg, hogy most itt vannak, itt élnek. Neki esze-ágában nincs visszatérni valami elmaradt török faluba, a „gyökereihez” – ő Berlinben akar boldogulni. Merkel kancellár szeptember végén kijelentette: az iszlám Németország része. Ha az iszlám vallású munkavállalóknak tisztességes életkörülményeket biztosítanak, akkor minden rendben lesz, biztatta a germánokat a kancellárasszony. Adja az Ég, hogy így legyen! Könnyebb elfeledni, mint emészteni a múltat, mert abból akár baj is lehet. A német fiatalok már a ’80-as években igyekeztek váltani: azt mondták, nem németek, de európaiak. A Berlinbe érkező török vőlegények egy részének német mennyasszony adja a zsebpénzt – érzékelteti a kettős, sőt többágú önazonosságot, a török-német kutató. Mi lesz ebből a zűrzavarból, sopánkodok tudatlanul én, sokgyökerű magyar.
– a Múlt manapság sokhelyütt útban van, fölös kolonc, jobb feledni. Elbutulni meg mennyibe kerül, meddig tart? Talán a Jelen annyira gazdag, hogy egyszerűen kiszorítja gondolatainkból az emlékezetet? Elvégre nem káptalan az ember feje, tudták ezt már a régiek is. Régen volt idő s erő számon tartani a múltat, de manapság minden üres edényt kitölt a diadalmas Jelen. Nem lesz ebből baj, akadékoskodnék, de leintem magam… Ámbár tudni való (volna), hogy a múlt nem eldobható, mint egy tavalyi naptár…
– és még valami tudható: az eszméket nem lehet kivégezni, lelőni, börtönbe zárni. Tapasztalhatjuk: a fasizmus, a kommunizmus, az anarchizmus, a szélsőséges nacionalizmus, a vallási ideológiák, az előítéletek, a nőkről, a férfiakról vallott belénk gyökerezett nézetek, a nemzetek önmagukról és egymásról hajdanában kialakított vélekedése, gyűlöletük és vonzalmuk lényege nem változik – még századok multával sem. Legföljebb tilalmas beszélni az eszmékről, beidegződésekről, rögzült, alig alakítható véleményekről, ezek a politikai korrektség (Political Correctness) jegyében nyíltan üldözendők. Zászlaikat azonban csak a köztereken égetik el, az otthon őrzötteket elrejtik jobb időkre, amik majd el is következnek. Híveiket koronként kiirthatják, olykor kerékbe törhetik, egyénenként meg is változhatnak, de az eszmék, mint vágyaink, félelmeink, mint lidércek és vonzalmak: velünk maradnak, bennünk élnek tovább, alkalomra várva lappangnak. Mert ilyenek vagyunk…
– amikor ma beszéltünk, teljesen elöntött valami régen várt édes érzés, mintha csak visszamehetnénk az Időben, és megint ott nyüzsögnénk folyvást kavarva, a szépséges 100 éves épületben. Pedig, mint tudjuk, vissza az Időbe, ez több okból is lehetetlen; meg Tilalmas is, továbbá nem így működik a világ. Mégis be kell vallanom, amit persze sohasem titkoltam, voltak nagyon szép évek, abban a réges-régi hangdobozban. Mondjuk az első főnök „elvezetése”, majd egy újabb visszahúzódása idején, egy afféle bizonytalan szélcsend alatt, amikor mi, persze, mint kötelességtudó utcalányok, dolgoztunk ezerrel. Akkoriban sokszor jutott eszembe: milyen ciki lehet az egymást követő főnököknek rádöbbenni: ez a cég működik nélkülük is. Sőt! Ám, ha most a részleteket is felidéznénk, élőben kellene beszélgetnünk, valami kettőnkre zárt helyen… De most még minden túlságosan is közeli a tán sosem is volt életképek közül. Ezért maradjunk csak itt a félig nyilvános fölszínen, amíg ez a maradék kis jó is el nem múlik – de ez egyszer már velünk…
– őőőő, Barátim! Az érett asszonyok! Mindent tudnak rólad, szemedbe néznek, és megmondják, mit álmodtál! Nem képzeleghetsz róluk büntetlenül! Szemedbe néz és megmondja titkolt vágyaid, amit csak párnádba súgtál talán, most meg tekintetén látod – ismeri képeid. Vágyódtál utána? Hitted, boldog, ki csípején övét megoldja? De te zavart boldogságot érzel, ha csak pillantástok egymásba fonódik... Szavak nélkül üzen: tudja, mitől fosztja meg asszonyi hűsége.
– még zöld levelek csillognak aranyfényben, széltől forog, hullámzik az ág, de már aggódsz: mi lesz, ha megjön a téli fagy… már megéltél sok halált, megtanultad a leckét: a szépség múlik, a fájdalom marad. Félve nézel előre, ez rontja önfeledt boldogságod már kikelet idején is. Régtől fogva tudod a mondást: Herceg, hátha megjön a Tél?
– a köszvényes mindent tudó kvízmester, örökös vetélkedő-felelős mondja, magyarázza búcsúzóul: pár éve még a 100 ezer forintos kérdések kategóriájában szerepelt az opera. Mostanság ilyen kérdések már csak a milliós magasságban játszanak, ott is kevés eséllyel a megoldódásra. Megváltozott a világ, a korábbi vájt fülű kultúrarisztokraták teret vesztettek. Világunk emelt fővel bunkósodik. És ez nem csupán az opera-tudatlanságon látszik.
– mondom a gyermeknek sokadjára: a szerelem megvisel, mélyére jutni ne kívánj, mert megélni szenvedés. Célba értek volna a szavak? Kényelmes megoldást választott, lenge párkapcsolatban él, mint kortársai közül annyian. Az Élet csalfa délibábja: teheted. Mindig a Jövőre függeszted szemed, de az Idő múlását így sem kerülheted el.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.