Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tráser László
Cédulák (16.)
 
− Franz Kafka: a közted és a világ között folyó harcban a világot támogasd. Podmaniczky Szilárd számára ez a mondás segített a fölismerésben: az író legyen a Világ oldalán, ahol az emberek is állnak, az olvasói. Ez nem köznapi gagyit jelent, hanem állásfoglalást arra, hová állj. Petőfi Sándor jelölte meg így a Költő feladatát:
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
 
− mondják, meghaladott, sült realizmus. Ám ha nagy baj van a Világban, s Költőt hív a helyzet, légy óvatos, Poéta. Még kinevetik, vagy meg sem hallják szavad. Tán’ kár lenne érted, bár lehet nem annyira. Egy lehetsz te is a kórusból, s ez olykor jól fizet, másrészt veszélytelen. Legföljebb többre vágytál, de semmi szégyen, hisz annyian vannak így. Ám visszanézve annyi elmondható: ki mint szavalt, hintón vagy taligán, ami utóbb némelykor egyre megy, de ha teheted, ne lilát énekelj! Nekünk dalolsz, ha érted, miért erősködök.   
 
− Spiró György szerint hazánk a Habsburg Birodalomban töltött utolsó békeéveiben, tehát az 1910 körüli időkben volt legközelebb Európához, azóta váltakozó ütemben csúszik kifelé. Lehetséges, hogy így van. Bár az is történelmi tény, hogy éppen ezt a „közelséget” követte Trianon − ezek szerint még annál is értelmetlenebb büntetésként, mint elvakultan hittük. Ámbár nem lehet, hogy ez egy régi Európa kép, amely már csak képzeletünkben él, mert az a boldogságos béke-sziget szertefoszlott az Időben? Mert Európa mára tőlünk nézve csak áhítottan gazdag, de éthosza elenyészett… (az éthosz egy ember-közösség vállalt erkölcsi magatartása, melyben bizonyos értékek megvalósítására való elkötelezettségük fejeződik ki – írja a lexikon.)  
 
− az irodalom, kivált a színi irodalom, mármint a színdarab olykor igen fontos üzenetet hordozhat. Az általunk megismert Kelet-Európában, mely már régen csak földrajzi értelemben „Közép-Európa”, különösen. Szóval, olykor a diktatúra számára kényelmesebb üzenni a világot jelentő deszkákról, mintsem bejelenteni a kurzus-váltást, meséli egy színháztörténész, azaz egy bennfentes. Az 1973-as úgynevezett 6 napos háborúban Moszkva ismét váltott Titóhoz való viszonyán: kibékültek. Tito többet tudott Nasszer és az arabok szándékairól, mint Brezsnyev, ezért egyeztek ki. Ennek hatására Kádáréknak is igazodni kellett, mint 1956-ban Gerőék belgrádi Canossa-járása idején. Igazodásukat egy Miroslav Krleża-darab bemutatásával tudatták a világgal és a hazai közvéleménnyel. A Nemzetiben mintha mi sem történt volna, bemutatták a jugoszláv író nem sokkal korábban még elvetett darabját. Másnap a Népszabadságban kritikát írt róla MGP.   
 
− Európára ráeresztik a rácsot. A madridi vezetők elmagyarázzák, hogy ugyan a spanyol bankok kapnak 100 milliárd eurót, de cserébe nem lesznek megszorítások! Nyilván nem hiszik, hogy megkapják ezt a tenger pénzt és ott folytatják, ahol abba sem hagyták. De már körülöttük a rács: igazodni a külső pénzhatalmakhoz és fékezni a hazai elégedetlenséget. Ismerős állapot, Kelet-Európában megszokott. És már hasonló viszonyok vannak Rómában, Athénban. Mind hosszabb a sor. 
 
− a NASA arról készített filmet, mi lenne, ha rossz szándékú idegenek szállnák meg a Földet… Valamire fölkészítenek, vagy csak eladnivaló, pénzszerző kamu a film? Csak olyan fura. Amikor egyszer nincsenek földönkívüliek, föltételezésük tudatlanságra vall, állítják ősz tudósok és buzgó követőik, pláne nincsenek hontalan űr-hordák, amiről a film szól, elvégre mi az, hogy csillagok közt vándorló rablók… szóval, akkor mi végre mutogatni őket?
 
− mint a birka, csak bámulsz, nézed, alig tudsz valamit is kinyögni… ó, te tuskó! Gyönyörű, csillog a szeme, rád néz, és messziről üdvözöl, sehogyan nem tudsz okosan viselkedni, somolyogsz, szíved szerint nem is lennél itt, miközben látása édes örömmel tölt el. Mert rád néz, észrevesz. És csillog a szeme. 
 
− a 90 év fölötti Biszku Béla eszelős indulata Nagy Imre ellen: megérdemelte, amit kapott! ’56 ellenforradalom, hősei gyilkosok, a szovjet hadsereg „velünk” volt, ha nincsenek, győznek az ellenforradalmárok. És mondja dühtől sziszegve, mint a megszállott. Félszáz év után is. Nincs irgalom, ő nem felelős senki haláláért, arról a bíróság döntött. A tévések tapintatosan nem mutatják a villát, s benne a szobákat, ahol él ez az ártatlan öreg harcos. S mielőtt eltévednénk felőle: csak azért nincs akár milliónyi híve ma is, mert ilyen nagy kort élt meg, így kihaltak körülötte. Továbbá mindig is rossz híre volt: sötét alak. Egyébiránt két világot élünk, ezt végre jó lenne megérteni: az üldözöttek és az üldözők, amíg élnek, nem lesz köztük kézfogás. Gyerekeik térfelet válthatnak, de elődeik soha. Történelmünk sem egy van s nem is lesz. Utóbb formáljuk a Múltat, mit mondhatunk el, s mit kell még mindig titkolni, mígnem elfogy az emlékező, de még előbb az érdeklődő…  
 
− az a téglavörös… a hajnali nap fényétől már vérszínű a kő, az utca még csöndes, csak a kémények fényessége lármázik. Végül is néhány perc a látvány, igaz Kosztolányi és Ottlik is megírta. Azután minden elkezdődik, mint szokott. Oda se nézünk, csak tekerünk tovább. A kezdet előtti villanás észrevétlen.
 
− ne menjen még el, maradjon még kicsit, ne lássák, hogy máris elmegy… tudom, hogy beszélt vele, de mégis maradjon, még azt hiszik, nem érdekli a fórum, mindjárt kezdődik. Megadón leült az egyik padra, nem a rémisztő fehér műanyag karszéket választotta. Amint leereszkedett a térdnél alacsonyabb ülőhelyre, rögvest érezte a kockázatot (hogyan fog majd innen fölkelni?), de eltolta magától a félelmet, és egyszeriben megkönnyebbülést érzett. Amiért jött, elvégezte. Beszélgetett az íróval, nem jól, de nem is rosszul, az mindvégig zárkózott maradt, ő meg túlpörgött. Most végre körülnézett a téren, először az asztalra, ahol már egy képzett olvasó faggatta a sikeres szerzőt, csak amíg az író nyugodtan válaszolgatott, beszélgetőtársa lába feszülten rángatózott az asztal alatt. Megunta a látásukat, hát elfordította a fejét. A lemenő nap fényében ragyogó palotákra nézett, elámulva bámulta fenségüket. Már amikor kijött a kávézóból, akkor érzett valami szokatlant, de most meg is látta. A régimódi, sárga paloták, mint időn kívüli óriások, félkörbe álltak a csillogó napfényben, és egyedül bolygónk urára figyeltek: a Napba néztek. Méltóságuk kizárta, hogy egykori építőik utódait is észrevegyék. Szótlanul csodálta a látványt, majd, hogy kegyelemben távozhatott, óvatosan kibotozott a képből.
 

 

traser.jpgTráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.