Tráser László:
Cédulák (5.)
– Péter is megtagadta Jézust. Pedig Mesterétől kapta nevét: Kőszikla, akire az Egyházat bízta. Péter még az utolsó vacsora előtt sem értette, miért akarja társaihoz hasonlóan, az ő lábát is megmosni Jézus, jóllehet akkorra már túl voltak a tanítások szakaszán. Nem értette, hogy ő, a Teremtmény ugyan a legkisebb lelkes lény de ő is tagja a Láncnak, aki előtt, a benne rejlő isteni lélekrész miatt, meghajlik a Fiú. Gyerekesen megsértődött a Mester kijelentésén és éppen az utolsó éjszaka, mert azt hallotta, háromszor tagadsz meg engem… míg a kakas meg nem szólal. Mert Péter, a Kőszikla, még ő is annyira félti életét, megijed az elkerülhetetlen szenvedéstől, hogy egyszeriben nem vállalja Jézust. Látja amint a katonák véresre verik a Mestert, aki most itt, elbukik az erőszakkal szemben. Péter lelkében megremeg, egyszeriben visszazuhan a Hatalom uralta könyörtelen világba, s csak álmodozásnak tűnik számára minden, amiben eddig élt a Mester Tanítványaként. Látta ugyan Jézus minden csodáját, tapasztalta nem evilági cselekedeteit, de mostani megaláztatása nyomán meginog hitében. Talán mégsem Ő az Atya egyszülött fia… Talán csak káprázat volt minden, ami eddig történt velük, s a valóságot továbbra is a sötét erők uralják. A zseniális Hieronymus Bosch Keresztvitel című képén az iszonyat pofák pontosan azt üvöltik, hogy Jézus sem más! Nem különbözik tőlünk! A katonák megverhetik, töviskoronát húzhatnak a fejére, megfeszíthetik, tehát Ő is olyan, mint mi! Sebezhető, üthető, s mert eddig nem ezt mutatta, hát csaló, hazug, mint mi! És a Történet elmegy egészen Jézus haláláig, aki látszólag egy ember, mint a Latrok, akik közé állítják Keresztjét. Halálával így minden szép tanítása, a Reménység összeomlik, tanítványai Kiválasztottakból üldözött földönfutókká válnak. Innen, a mélységes, reménytelen Gyász sötétségéből, az Ember újabb kudarcából, emelkedik ki a Megváltó fényes csillaga, megjelenésével visszaadva a Hitet híveinek. Miért kell végigmenniük még a Kiválasztottaknak is ezen a tortúrán, miért nem üdvözülhetnek felhőtlenül, legalább Ők, a Tanítványok… Miért szenved azóta is hívő és hitetlen, miért pusztít látszólag korlátozás nélkül a Gonosz, miért marad oly gyakran alul a Jó… Mi vár ránk, földiekre Odaát…
– a Föld egyhatodát már elfoglalta a Haladó emberiség, hirdették és hitték, komolyan gondolták ugyan olyan öltönyös, nyakkendős urak, mint amilyenek manapság állítanak valami hasonlót, birodalmuk hatalmáról. Elődeik a Világ proletárjaiban hittek, a mostaniak a Világkapitalizmusban. Pedig azok képviselői mögött is ott állt egy világbirodalom hadserege, rendőrsége, a titkos szolgálatok oszlopai, besúgók tömegei, Soprontól Kabulig, a mongol Nagy Népi Hurálig. Különben voltak olyan századaink a török időkben, amikor mi magyarok Egyiptommal voltunk egy birodalomban… Szóval csak annyi: a világ változik. Tegnap még így, mára másként. Igaza lenne Köves Slomó ortodox rabbinak: Isten közvetlenül részt vesz a történelmi folyamatokban?
– nézem a Macskajátékot és egyszerre könnybe lábad a szemem, nem bírom tovább… ráadásul időről-időre Mozartot hallom, ami valami elviselhetetlen feszültséget okoz, lévén az Örökkévalóság minden átmenet, készület nélkül megjelenik ebben a mi nyomorult életünkben! És ezt Örkény (akit egy darabig „kicsit nagyon” üldöztek Aczélék!) nekünk, magyaroknak írta, ami ma is megmásíthatatlan igazság, és az ember csak zokog, mert ezek voltunk, meg maradtunk is és aligha várható másféle valóság valaha is számunkra. És most mindent lehetne citálni, a sírt, hol nemzet süllyed el, meg Adyt, aki olykor reggelente az utolsó magyarnak érezte magát, és a megcsillanó dallam egyszeriben meghaladja, áttöri a világ szörnyűségeihez méretezett erőnket, fényessége fölénk ragyog, meghaladja józan eszünk maradékát és az örökkévalóság fénye ránk vetül. Csak az a baj, hogy mire mindezt megsejted, már ismered Illyés Gyulát is, és ha most föllapoznád Menet a ködben versét, már mindent érzel, amit remélhetsz… boros gyászolók serege / ott az a két sor jegenye / ahogy a dombról ide le / az őszbe / a ködbe lépked /
– engem nagyon szerethet a Jóisten… mondja maga elé a riporter és én meg sem szólalok. Megtarthatta az állását, miközben a kollégái háromnegyed részét kirúgták. Egyedül neveli érettségi előtt álló fiát, akit ki akar taníttatni. Folyamatosan dolgozik, értsd hétköznap/ünnepnap, párhuzamosan tudósításokat küld Pestre és legutóbb is önálló filmet kértek tőle. Szereti a Jóisten, dolgozhat és nem hal éhen. Igen, az utóbbi években meghízott, de kit érdekel, amikor van munkája.
– egy fura tv-riportban egy államtitkár levette elegáns bőrcipőjét. Zokniban lépett a kamera elé és ebből leírhatatlan látvány támadt. Hatalmas, karéjos nagylábujji kitüremkedés, és kínosan elméretezett tyúkszemes lábfejek. Nem is vette észre, mennyire ciki.
– egy boldog ország. Másutt elvadultan tüntetnek a megszokott életszínvonal várható csökkentése miatt, nálunk a Schmitt-ügy mindent visz. Kisdoktorit hamisított, 20 éve. Azóta már rég nincs kisdoktori. A Testnevelési Főiskolán szerezte fokozatát, azóta már TF sincs. „Mindegy, lopott! Csalt, hazudott! Pénzt nem kapott érte, de akkor is!!! Monnyon le, váltsák le, négyeljék föl! Meg azokat is, akik hozzá hasonlót tesznek!” – Illetve, bocsánat, ez nem hangzott el, a többi csaló nem érdekes, csak a Schmitt. A tudomány (az ő esetében) szent és kikezdhetetlen! Vivát! Jó hír: sikerült a NOB figyelmét is fölkelteni, amit a demokrata világ amerikai őrei a Chicago Tribune által szorgalmaztak, természetesen eredményesen. Röviden, jobb lenne mielőbb visszalépni, mert ha a NOB netán kirúgja elnök urat, akkor annyi. Cserébe jut idő otthon irkálni a PhD-t. Mellesleg a szentesi elit gimnázium igazgatónője, egyetlen pályázóként posztjára, egy tatabányai kolléganője dolgozatának általános nevelési, pedagógiai céljait másolta le s adta be, 2012-ben… Fölfoghatatlan! Vagy éppen nagyon is egyszerű történet.
– három vagy négy afgán férfi, számunkra kifejezéstelen, egyforma arccal, turbánban, egyen szakállal, ismeretlen eredetű talán segélyként kapott zakóban, dzsekiben, mellényben, talicskát tol Kabulban. Nyugi van, nem lőnek. A talicskák is egyformán szegényesek, fémből meg tán bambuszból készültek, letámaszthatók. A Reuter képe lehetne az, amit aláírtak: irány a kabuli könyvvásár! De a talicskákra pakolt könyvek látványa rémisztő. Nem tudom miért, talán a férfiak arca, a könyvek és iratok állapota, hogy úgy szállítják őket, mintha követ vinnének, vagy akár bombát, de ijesztő a kép. A Koránon kívül való könyvek a Gonosztól valók, indokolta tettét az Alexandriai könyvtár fölégetője. Ezek a könyveket talicskázó afgán férfiak, számunkra idegen világban élnek, ahol nincsenek könyvek. Igaz, mind gyakrabban úgy érzem, lassan már nekünk sem lesznek könyveink, vagy ha igen, csak örökségként a régi Európából.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.