Tráser László
Cédulák (39.)
– vagy véletlenül élünk és véletlenül halunk meg, vagy terv szerint élünk és terv szerint halunk meg… Ma már csaknem elfeledtük Thornton Wilder nevét, pedig lenne tőle mit olvasni és főként tanulni ma is. Bűbájos meséjében, a Szent Lajos király hídjában olvashatjuk a fenti dilemmát, melyre látszólag egyértelmű választ kell, vagy lehetne adni. Kivált, ha az ember megvénült s látott már egy s mást a világban. Magyarán rend van a Teremtésben, vagy… Ám az egyenes beszéd rögvest bizonytalanná válik, amikor csúfondárosan azt is hozzáteszi az író, hogy némelyek szerint olyanok vagyunk mi az isteneknek, mint kisfiúknak a nyári legyecskék: annyit csapnak agyon közülük, amennyit akarnak. Mások viszont azt hirdetik elszántan: egyetlen verébfinek sem hullik ki egyetlen tolla sem anélkül, hogy Isten ujja ne érintené… Na, most akkor hová álljunk tiszta fejjel, egyenes derékkal…?
– mutatkozhat kapcsolat életcélunk beteljesülése és a Halál érkezése között? Vonzó lehetőség, de gyakorisága erősen kétséges. Már csak azért is, mert legtöbbünk a mások számára is látható nagy célokat nélkülöző életet él. Az már inkább köznapi, hogy az erősen összeforrott párok egyik tagja, ha elmegy, a maradó lélekben, vagy akár testével is, hamar követheti. Ha a párkapcsolat úgymond domináns fele előbb távozik e földi világból, a véleményéhez, de hozzá magához is igazodó alárendelt társ magára marad, s mert hiába vágyódik szokott helyzetébe vissza, könnyebben engedelmeskedik a túlnanról megannyi formában érkező hívásnak. A túlvilági sürgetés észlelése, értelmezése természetesen lélekfüggő, érzékenyebb és silányabb, vágyódó és ittlévő, tuskó és harangvirág váltakozik ezer alakban. A két világ létezik, összetartozik és ezernyi módon, megannyi szállal át- meg átköti egymást. A társkövető halálokban talán az emberi személyiség formálásának korlátai is mutatkoznak! Hiszen az emberek gyakran nem formálhatók oly mértékben, mint a változott élethelyzet megkívánná. Akkor valójában személyiségének életidegen merevsége viszi sírba az ittmaradottat? Halottaink emlékként velünk maradnak, ki miként, de tovább él körülöttünk, bennünk, olykor már-már zavarón is jelen van életünkben. Sokan kérik elvesztett társuk segítségét, közbenjárását az Égi Fejedelemnél, az Angyal jóindulatának elnyeréséhez. Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem… Nagy László ír ily kevélyen, ám valójában fohászkodik ő is.
– bejelentette lemondását, s 2013. február 28-án este 8 órakor felállott Szent Péter székéből XVI. Benedek pápa. Döntése váratlan volt, baljós és megdöbbentő, még közvetlen munkatársai számára is, halljuk a híradásokban. Amint néztem a pápát, aki az Egyház kétezer éves történetében talán másodikként jut ilyen döntésre, amit nagyalakú keménypapírról olvasott fel, arra gondoltam, bizonyára kézzel írta a szöveget – vagy mégis a titkára gépelte? Bizonyosan kizárt, hogy Obama elnök, netán Merkel kancellár már előző este tudott volna a bejelentéséről. Bár egyes szakértők szerint lemondatták. Mások úgy vélik: az Egyház előremenekül, mondhatni idő előtti választást rendez, menti még menthető (nyugati) befolyását. Ezért lesz végre Rómában is (mint Washingtonban) fekete ember, afrikai, esetleg afroamerikai a pápa… Az intrikus pápai kamarillának, a bűnösöknél semmivel nem tisztább Vatikáni Hivatalnak, bankároknak – ha így alakul valóban – nehéz lesz megemészteni. Csakúgy, mint a híveknek… Bár, ha közelebb jutnánk végre az Ember-testvériséghez, legalább az Oltár előtt…?
– egy soktonnás meteorit fölrobban egy szibériai város fölött, megsebesít majd ezer embert, de halált nem okoz (eddig) és pánikot sem. Elvégre mindenki megértette: az égi vándor nem szándékosan pusztított, csak erre járt. A cseljabinszki lakosok meg csak rosszkor voltak rossz helyen. Állítólag ilyen még nem történt az emberiséggel. Bár a hindu eposzok mintha bőséggel említenének ilyen történeteket, s a Yucatán-félsziget ősi kultúráinak fennmaradt emlékei nem különben. Most újra ilyen történt, ezúttal Szibériában. Tisztelet az ott lakóknak, mert megőrizték nyugalmukat. Mellékszereplőként egy kisbolygó is elsüvített a Föld mellett, de szerencsére nem okozott bajt, még riadalmat sem. A Cseljabinszk fölötti fölfoghatatlan robbanás lefoglalta minden, az égre irányult figyelmünket. De annyira azért nem, hiszen bő két héttel a robbanás után Fábry Sándor már hiába emlegeti Cseljabinszkot, közönsége elengedi a füle mellett…
– imádkozzatok értem! Ha nem leszek veletek, akkor is közel leszek hozzátok, mondta XVI. Benedek pápa a búcsúzásakor. II. János Pál utolsó szavai ezek voltak: ne féljetek! Hasonló szavak, melyek bizonyítják, a pápák értenek az emberek nyelvén. Tudják, hogy korunk vezetőinek látszólagos, sőt fennhéjázó magabiztossága mögött, az árnyékban tudatlanság és félelem lapul. Ezt ugyan leplezi a jólét és a hatalom gőgje, de álarcukon már átüt a szorongás, a kétely: vajon meddig marad így, hogyan lesz holnap? A pápák szavai azt sejtetik, már nincs messze a kor, mikor szükségünk lesz az intésre: ne féljetek! – És fohászkodjatok kegyelemért.
– virradatkor, fél hét tájban egy cinege heves ciripelésbe kezdett, csillapíthatatlan közlésvággyal. Mintha dörzspapírokat csikorgatnának. Tavaszt érezhet, párját hívja, talán fészkelő helyüket lelte meg újra, a vén kőrisfa odvát. De az is lehet, csak az erkélyre kitett napraforgómag izgatta föl az érzékeit. Mindenesetre nem egy muzikális csikorgást adott elő, de roppant átéléssel.
– gyönyörű piros-fehér-zöld labda, rajta a felirat: Made in China, példálózik a riporter, kérdve az államtitkárt, miért van ez így, miért nem itthon gyártunk ilyen labdát? A válasz szerint az új szupervonat, amely óránként 300 kilométeres sebességgel robog, mégis ott áll meg, ahol utas van, na, annak a fékrendszerét tervezték meg és gyártották le, magyar mérnökök munkájával. Ami remek válasz, kellően „pengés” – legföljebb odajutunk ismét, hogy a magas és speciális képzettségű szakember talál magának munkát, a többi meg várja, míg nyugdíjba megy az udvaros. A két rétegnek egyszerre nincs munka. Kádár alatt volt. Csak akkor meg Aczél elvtárs mondta meg, mit gondolok hangosan mirólunk.
– nyomasztó felismerés, de Európában minden igazán nagy, szellemi célokat követő vállalkozásunkat széttöri a vezető képviselők műveletlensége. Előítéletek, politikai ideológiák foglyaként, a klasszikus európai kultúrtörténet ismeretének hiányában nem lehet felépíteni a nemzetállamokat összefogó, a gazdasági haszonnál magasabb rendű értékeket célzó Uniót. Ilyen tudásból kellene példát adni választott vezetőinknek, akiktől ez az életelv, mint követendő gyakorlat, mérték és irány „leszivárogna” a „pórnéphez” – hozzánk, akik alant vagyunk és így vagy úgy, de még úgy-ahogy, legalábbis látszólag választjuk urainkat. Másként szólva, Európa soha nem volt önkéntes és demokratikus egyesülését nem lehet fölépíteni erkölcsi éthosz nélkül, mert ennek hiányában csak pénzügy marad a változtatás, befektetés és hozam, veszteség és leépülés, kő és homok. Manapság azonban lent és fönt tömegével élünk a mindennapokat átható erkölcsi parancs, Jó és Rossz világosan különböző mássága nélkül. Halálos mérgű faszeszt adnak el gondtalanul a cseheknél, olcsóbb lóhúst kevernek marhahús közé német és francia nagyüzemekben, ezt nemzetközi kereskedőláncok világszerte szétterítik. Tonnaszám tárolnak életveszélyes romlott húst nálunk és más országokban is, aztán, ha lehet, eladják, ha nem, csak azért nem, mert véletlenül idejekorán lebuknak a készítők vagy az eladók… Nincs üzleti lelkiismeret, sem erkölcsi aggály, a kalmárok gondolkodás nélkül megtévesztik és becsapják vevőiket a sötétből, ismeretlenül, mert mindent fölülír a személyes haszon.
– valahol ebbe az embertelen, éthosz nélküli bugyorba tartozik az egyetemi / főiskolai tanár-diák lélektelen kapcsolata is, amelynek folyománya a kölcsönös távolság egymástól, némi gyanakvás és megvetés. A hallgatót, ritka kivételtől eltekintve, valójában nem érdekli az elsajátítandó tudomány, amint az oktató is csak munkaköri kötelességét teljesíti, amikor „leadja” óráit. Több száz egyetemista vizsgázik egyetlen tanárnál, többnyire írásbeli „teszt” formájában, ahol kizárt minden személyesség, hangsúlyozott a távolság. Ma már a kollokviumok nagy része is írásban abszolváltatik, holott kollokvium annyit tesz, mint elbeszélgetés… Mit gondol, mi foglalkoztatja a hallgatót az adott tárggyal kapcsolatban, vannak-e kérdései, amelyekre választ várna? Ugyan! Kit érdekel? Az oktató rosszul fizetett egyetemi alkalmazottnak érzi magát, ideje sincs lelki életet élni a diákkal, bizonytalan kimenetelű politikai-világnézeti vitákat pedig nem vállal. Biztosan még azt sem tudhatja, vajon tényleg képes lenne meggyőz-ni a diákjait a szerinte veszélyes politikai nézetek kockázatairól, netán éppen ellenkezően, a hallgatók kerekednének fölül? Így azután marad a kiinduló állapot, a kölcsönös távolság, idegenség. Ráadásul a nem hivatalos, nyilvánosan nem is hangoztatott társadalmi közvélekedés olykor élesen eltér a vállalható szimpátiáktól, így azután könnyen lehet, hogy diák és tanár nézetei valójában nem is állnak oly távol egymástól, mint az hivatalosan, a katedráról látszik. Ezen a helyzeten egy csapásra érdemben változtatni semmilyen botrány nyomán nem lehet. Ami az ELTE BTK HÖK esetében „kiborult”, az várhatóan még inkább erősíti a bezárkózást – mindkét oldalon és a térfeleken belül is. Keserves, de aligha hihető, hogy nem ez az európai trendi… Meg a cirkusz, az életveszélyes hídra mászás, az élőlánc-játék, hogy a flash mob-fogócskát már ne is említsem…
– este tévé, ezúttal egy fura vita, a haladó ballib néhány pesti képviselője között, a meghatározó véleményformáló, Henrik „tanár úr” vezetésével. Illedelmes néző a vérbeli demokratáktól kultúrált csevelyt vár, mely azonban egyre késik, végül elmarad. A képernyőn látható emelkedett szellemek zaját ezúttal Fletó váltja ki, évértékelő fenyegetésével. Derék úr ijesztő álláspontja szerint, még az a csúfság is megeshet, miszerint jövőre is rajtunk marad a mostani kormányfő! Henrik úr és elvbarátai fejükhöz tapasztott kézzel fogadják a bejelentést, hölgyvendégük kivételével. Nevezett asszony, sok évig ismert rádiós szerint Fletó csak mondja el a véleményét, ismerjük meg nézeteit, elvégre nem csupán ártott a baloldalnak, használt is. H. Henrik erre már nem türtőzteti magát és kifakad: az ilyen öregasszonyok miatt van még Fletó a közéletben, mert őket leveszi a lábukról. Amint kimondja, a leöregasszonyozott Váradi Júlia fölveti távozásának lehetőségét, HH fejét alámeríti a szégyenbe, mások az asztal körül össze-vissza ordítanak. Pedig állítólag haladó értelmiségiek, elkötelezett demokraták valamennyien, akik itt véleményt cserélhetnek… Gonoszul kíváncsi lennék, vajh Fletó úr miként fogadta a személye körül, de övéi körében kivirult diskurzust. Talán elégedetten csippentett szemével, és kényelmesen hátradőlt, vagy legyintett, elvégre a karaván halad tovább… Lám, mit meg nem tesz hálátlan népéért. Na, jó, a haladó értelmiségért. Hiába, a hála nem politikai kategória, a pénz viszont szárnyakat ad, így a vélemény ezúttal is szabad.
– Churchill korábban mindenhatónak tartott mondása a demokráciáról – „ugyan költséges és időigényes, de máig nem találtak fel nála jobbat” – ma már nem tűnik annyira csodálatosan szellemesnek. Legújabb példa a demokratikus olasz választási csőd. A nép nyakába dobni a felelősséget: döntsetek ti, mert együtt bölcsebbek vagytok, mint bárki más – látványos kudarc. Az istenadta nép (civilben nagyérdemű közönség) csak akkor tudna felelősséggel jó döntést hozni, ha nem birkanyáj-tömegként, hanem hatalmas, tájékozott közösségként viselkedne, amihez viszont távolról sincsenek meg a feltételek. A vezetésre jelentkezők nagy hányada ott is közönséges hordószónok, akik részelni kívánnak a Hatalomból, jobbára önös érdekből. Felkészületlenségük közismert, ezt választóik is tudhatnák, ha képesek lennének átlátni a szónoki szövegbe beépített paneleken. Ám a választók jelentős hányada csak önmagára figyel, elfogult, indulatos, közéleti témákban tudatlan, érzelmei befolyásolják. Mint az újabban szárnyra kapott szólás hirdeti: van az a Pénz… A szegénynek talán elég egy jó ebéd, némi készpénz és annak adja voksát, akire hallgat. Hatalmas, bizonytalan tömegek szinte kínálják magukat: adj valamit, hogy rád szavazhassak! Másik oldalról: fizess meg, hogy képviseljem érdekeid, te árnyékban maradhatsz. Churchill, mint véget nem érő kötetei tanúsítják, kiapadhatatlan íráskényszerrel áradozott elsősorban önnön vezetői képességéről, a Brit Birodalomért oroszlánszívvel küzdő katonákról, bátorságáról és lebírhatatlan győzni akarásáról. A szavalatokon kívül a Birodalom vezetésében gyakorolt demokráciáról nem olvasni memoárjában. Valamit talán az is elárul e valóban kivételes képességű emberről, hogy bár megnyerte a háborút a nyugati hatalmaknak (Sztálin atyuska igen aktív, talán meghatározó támogatásával!) de a győzelem után pártja vereséget szenvedett. Különben meg az is jó a demokráciában, hogy arra szavazol, akire lehet, tehát aki szerepel a szavazólistán. Az a szép a demokráciában, hogy választáskor a maffiózó, a bűnöző, a tolvaj csaló is demokrata! A börtönben is szavaznak, a csökkent értelműek is választanak, mégsem akad ki senki az eredményen, elvégre a demokrácia legfőbb jellemzője: a Vélemény szabad! Már ha addig veszkődsz vele, amíg találsz magadnak egyet.
– az ember lelkébe belelátni, egy látszólag magyarázhatatlan cselekedet mögé tekinteni, az indítékokat fölfedni olykor lehetetlen. A most nagykorúvá vált fiatalember elárulja: két évvel ezelőtti, minden ok nélküli tanárverése azért történt, mert odahaza minden elhunyt apjára emlékeztette, ezért el akart kerülni otthonról, akár börtönbe is… Ma már sajnálja, amit tett, de ő igazán nem is verte meg tanárát, csak föllökte, legalábbis ezzel a szándékkal ment aznap reggel az iskolába… onnan, eredményes akcióját követően, a börtönbe. Lehúzott két évet, de már hazamenne. Nem bánta meg, de már elég volt.
– még nálunk vannak a varjak, de már kiabálnak nagyon és nyakukon a fekete tollruha, ha rásüt a nap, szivárványosan csillog. Rövidesen elindulnak az Urálba, várják őket az otthoni erdők. Néhányan egy darabig még kitartanak a városi koszton, de utóbb ők is szárnyra kelnek. Elmúlt a Tél, talán kezdődik a Tavasz. Biztosat azonban csak utóbb mondhatok. Már ha akkor is…
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.