Tráser László
Cédulák (37.)
– ha kérdenék (de nem!) cserélnél valamit valamidből itt, a végén? Halottaid ugyan maradnának már végleg odaát, fiatalabb sem lehetnél, és olyan hívságokról, mint Tudás (ugyan miről?), vagy éppen kis leskelés előre, a Jövőre, netán visszafelé, oda a ködfátylak mögé rejtett múltba – már szó se essék… Ilyen útra az Angyal nem emelhet szárnyaira. Ám mégis, ha kérdenék: maradnál védett zugodban, tenni rossz lábaid egymás után, mint volt tavaly, de évtizede is, kelni-menni, mindig bogozni, szálazni a csomót, feledni a régi lecke unalmát, tenni mit lehet, de vitézül? – vagy… Imbolygó szárnyaiddal egyszer végre kiugrani a hívogatón süvítő szelekbe? Inkább megvárod, míg kilöknek? …ág verdes az ablakon…
– ha akkor is bemegyek a kocsmába, mint máskor, elkerülöm a Bajt, meséli Pista bácsi. De mert nem tette, elütötte egy autós srác, akin utóbb megkönyörült, lévén se pénze, se jogsija, a verda is majd szétesett a csattanástól. „Jött felém a Baj, de nem tudtam elkerülni, csak mentem elé…” Sokáig nem értettem Albert Camus megjegyzését a Halálról, aki egy postás, vagy biciklis rendőr képében is érkezhet.
– sírás határán a kiskamasz, amint szembekerül az igazságérzetével: miért mondták a tanárai, hogy nem akarom nektek elrontani a téli szünetet, ezért csak kevés házit adok fel, miközben mindegyik adott egy keveset, ami aztán összességében bőséges lett. Értelmes magyarázat helyett csak morgolódok, hisz’ érzékeny kis lelke fenyegetésnek venné, ha beavatnám: kisfiam, ez így van a felnőtteknél is. Jó, ha már most leckét veszel a majdani jóból…
– gyermekként – angyalszárnysuhogást remélve áhítozok a jó hírek után. Oly sok nyomorúság után, talán végre jönne már a Jó! De rögvest elszégyenlem magam, hiszen oly sok az esett-ütött ember, pont én panaszlom a Sorsot, mivégre? Valami nagy-nagy Tüzet kéne rakni, melegedhetne körüle mindenki.
– zokogásba rándult arccal, mintha föld mélyéről jönnének a szavak, felszínre tör a Múlt. Csillapíthatatlan érzések, fájdalom, sérelmek, soha nem múló megaláztatások, gyötrelmes évtizedek, Csoóri Sándor szavával: a félig bevallott élet keserve. Apja SS-tiszt volt a háborúban, született ezermester, fegyverkovács. Sváb származása miatt besorozták a németek, évekig javította, gondozta a fegyvereiket. Azóta számolgatni-sem-érdemes-évek tucatjai csúsztak asztal alá, de Apja története, fájdalmai, meghurcolása, számára ma is világító fáklya. Hallgatom a lelkéből kiszakadt vallomást, melyet gyermekeinek sem tud elmondani. Minek is tennéd, fűzöm hozzá, már nekik is érthetetlen… Örökölt múltunk fogságában élünk, bölcselkedek kancsalul.
– anyám akkoriban szép fiatal varrólány volt, apám ifjú szabómester. Az emlékezetben őrzött képek egyike-másika időnként valamiért előtolakszik, de mint becses ereklye, mely eddig fiók mélyén pihent, oly sérülékeny, hogy sürgető kézzel, kapkodva kitakarni, avatatlan tekintetek elé lökni – még kárt tenne benne. Szóljon hát a mese a hajdan voltról, fényes szárnyai röpülésre készen feszülnek a Semmibe. A Mama elviszi a nagyvirágos nyári ruhát a Színésznőnek, a kisfiú így kísérő lehetett. Május volt, fehér cseresznyefák nyíltak a kertben, a szeged–felsővárosi házban fényesen ragyogott a Nap. Egy szobába mentünk, a gondosan becsomagolt ruhát már előbb elvették tőlünk, így aztán amikor leültettek, a Színésznő egyszeriben megjelent az ablak előtti fényben, és kicsiny közönsége gyönyörűségére megpördült a virágos új ruhában. Ennyit őriz a kép, meg boldogságtól repeső anyját, akinek lánya iránti elragadtatása a sírokon túl is megmaradt – a sosem volt fotón. Talán rövid ujjú fehér ruha volt nagy piros pipacsokkal, rózsákkal (?) a szabómester és a varrólány közös munkája… Látom még a Színésznő egy fintorát is a képen, amint ránk pillant, és csak a kedvünkért, megpördül az új ruhában. Rossz kedve volt, nem is tetszett annyira a sok virág, jámbor lelkesedésünk ellenére se… És miért ez a semmiség maradt fenn, éppen ez a képtöredék? Ki határozott megőrzéséről és mi végre? Miféle rendkívüli üzenetet hordozott ez a kisfiú számára? Arra csak nem számíthatott a Fotográfus, hogy az akkor látottak után sok évtizeddel lapozgatom majd az albumot Mezei Máriáról, melynek képei azt a nagyvirágos ruhájú Színésznőt idézik, aki egykor Szegedről indult…
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.