Tráser László
Cédulák (45.)
− a hídi vásáron kaptam egy citromsárga levelű pozsgást, meg kellene nézni a magyar elnevezését, mert így olyan névtelenke, nem is beszélve a másik kis jövevényről, amelynek a nevét azzal a feltétellel írta egy vékony táblácskára az árus, hogy alku nélkül odaadom az 1200 forintot. Ez valami afrikai futócska, most még tényleg aprócska, de különlegessége a gumó, ami e fiatal példánynál alig borsóka, a nem eladó mintán azonban már vagy jó jércetojásnyi lehet. Az enyém, ha Isten megsegíti, 5-6 év múlva gyarapszik olyan nagyra. Ezért is mondom, hogy vásárlásom: befektetés a jövőbe − ami meglehetős bizonytalanná teszi a két növényke sorsát, lévén ki lesz akkor védelmezőjük, gondozójuk, ha… Ilyet télen átéltem, amikor egyik napról a másikra magukra maradtak. Mielőtt (okkal!) elmerülnék az önsajnálkozás langymelegében, az eszem leint: de hiszen minden vállalkozásunk ilyen! Ma ezt tesszük, megtervezzük a jövőt, azután egyszeriben ránk zúdul a lavina, és eltörli a tegnapi biztonságot. A növénykék rám vannak utalva, én meg a Sorsra. És ez így van a kezdetektől. Sebaj, még tartom magam.
− könyvünnep, 84. alkalommal. Meghatóak az erőfeszítések egy letűnőben lévő üzenethordozó ünneplésére. Mert a könyv, teszem azt, egy évszázaddal ezelőtt szabadság volt, szellemi kalandozásunk eszköze. Manapság a legtöbbeknek ez az internet, ami ugyan ezerféle korláttal szabályozott gépi termék, de mégis − járhatsz általa olyan távoli világokban, amelyek különben elérhetetlenek. Elszakadhatsz attól a közegtől, amelyben különben élni kényszerülsz. Manapság talán leginkább a film teszi lehetővé ezt az önfeledt kóborlást, kiszabadított fantáziát. Gyermekkorom egyik magyartanárnője emlegette annak idején ilyen révedő tekintettel Ady költészetét. Vajon a mai fiatal nemzedékek számára a film olyasféle önkifejezési eszköz, mint nagyszüleiknek volt a könyv, legyen útleírás, vers, regény? Bizonytalanul mondom: míg a könyv gondolkodtat, addig a látvány ledönt a lábadról, betölti érzelmeid, csak nézed, és ez kimeríti érzékszerveid, nem marad erőd gondolkodni. Elég képpel üzenni, beszél az maga helyett, nem kellenek szavak. A könyv nem hagy egyedül, részese lehetsz, a filmélményt nemigen tudod megosztani, elvégre valamiként át kéne adnod, amit látsz, ez pedig nehéz feladat, mint egy balesetet, egy lüktető csókot leírni. Tapasztaljuk: képet szavakra fordítani szinte lehetetlen − még személyes élményeinket is alig tudjuk fogalmakkal kifejezni, nem hogy a másokkal történteket… Az írás, ha akarja (s képes rá!) kézen fogja az olvasót, s elbeszéli az eseményt. Társának tekint.
− gyermekként úgy hittem, mire megvénülök, legalább valamit megtudok a Titokról. Mikor megvénültem, tudatlanságomat serdülőkorommal magyaráztam − úgy 30 körül lehettem. Ma este beszéltem a Professzorral, aki balatoni nyaralója kertjében kifűrészelte kiszáradt tujafáit, s most elégedett. Évei számát illetlenség lenne kifecsegni, de már túl van a tág értelemben vett nyugdíjhatáron is. Nem a világ titkain töpreng, hanem kivágott fái felaprítását tervezi, bár előbb még hátra kell húznia a kert végébe… Kedvére való életet élhet. De akkor kinek a dolga a világ homályos képei mögé tekinteni? Még ha tudván tudjuk is „a Titkot űztük mindahányan…” Ezt a feladatot látnokok, próféták, vagy csak köznapi költők látták el, megannyi hiú képzelgő és még jó, ha nem csaló. Ők manapság is mélyen a nyilvános látóhatár alatt teszik dolgukat, így mi többiek, Hit nélkül sötétben maradunk. A papok, s hol vannak ők, Jó Uram? Mennyire azok, ha nem csupán látszat szerint munkálnak? És még valami: vajon tényleg titkok mélyén rejtekezik a Világszív, és fölfoghatatlanul bonyolult? Teremtőjének bizonyosan kinyílt virág.
− először akkor akartam írni róla, amikor alig párszáz oldalt olvastam el Vaszilij Grosszman: Élet és Sors című nagyregényéből. Sőt, már előbb is érezni véltem a késztetést, véleményt mondani, ha nem is a regényről, de a „körülményekről” legalább. Megírása után 30 évvel jelent meg ez a könyv, a már éppen felbomló Szovjetunióban, a mi rendszerváltásunkkal egyidőben, s most olvashatjuk magyarul is. Azt a gigantikus prózát, amit Grosszman a baljós ’50-es években írt, szerkesztett, költött, egyszóval alkotott. Ez a negyedszázados késés nem pusztán „csúnya dolog”, vagy a szocializmusnak mondott rendszerek „rút hibája”, hanem a regény elpusztításának kísérlete is. A bukott rendszer önfeledt védelmezőinek többek között cenzori felelősségükkel kellene elszámolni: mit tettek ők, mennyi magyar költői mű megnyomorítása szárad a lelkükön? De csak nevetve hazudnának. Egy művész alkotása a kor gyermeke, magán hordja születése idejének bélyegeit. Értékeit és bűneit. Szerencsés esetben, olvasói kortársa a mű, már ha nem csukják le a szerzőt. Félszáz évvel később először olvasni egy addig betiltott nagyregényt − késleltetett öröm. Elfúlva faltuk Szolzsenyicin sorait Iván Gyenyiszovics sorsáról. Nem voltam bolond, hallottam a félig kimondott szavakat, titkolt elbeszéléseket! Azután rácsapták a fekete vasreteszt mindre, és rend lett megint. Halálos sötétben. Átéltük. Igaz, ha akkor, a 60-as évek közepén kiadják, polgárháborúba fordul a Szovjetunió, 1956 forgószele elsöpri a tengernyi hazugságot. Ez lett volna megjelenése képzelt ára, így viszont afféle megkésett, céltévesztett, jóllehet még mindig fölöttébb bizalmas jelentés Sztálingrád ostromáról, a máig igaz szovjet valóságról. Jelzem, az olyan szörnyű világ volt, hogy még Kelet-Európa is messze fölötte állt a sztálini idők életviszonyainak. Ennyit most, tehát jószerével semmit, Grosszman máig hétpecsétes lakatok mögött őrzött poggyásza végre kinyílt, lehet válogatni a hagyatékból! Korunk szavával: lehetne „turizni” eszmék és lobogók, vagy egyszerűen csak színes kendők között, történetek és sorsok csomói bogozhatók − ám ahhoz olvasni kellene…
− Erőss Zsolt baljós halálhíre egy időre szinte megállította a világ forgatagát s rövid csend támadt. Valaki magyarnak sikerült a Lehetetlennel határos, fölment a Hegyre műlábbal, a világ egyik zord, nem embernek való tetejére. Már amikor elvesztett lábát műlábbal pótolva, újra hegyet mászott, úgy véltem, ez valami abszurd vállalkozás, tisztes meghátrálás helyett, szembeszállni a Sorssal, kihívni a Végzetet. Elvégre ilyen cselekedetre nem szabad vállalkozni, tudomásul kell venni a vereséget: másfél láb oda nem elég! Nem tette. Sőt: úgy viselkedett, mint aki előtt nincs akadály, ott folytatta, ahol abba sem hagyta. Ment a Hegynek megint, méghozzá a nyolcezres magasságúak között jelölve ki célt. Tapasztalt ember volt, tudta, mi a Hegy, nyilván azt is, mire vállalkozik. Úgy vélem, ha most le is ért volna baj nélkül, majd odamaradt volna a következőn… Vagy a rákövetkezőn. Így akarta. Szándéka szerint történt a siker, megmászta a legendás Kancsendzönga csúcsát, legyőzte a Halált, elégtételt vett lábáért, majd lerótta életáldozatát. Története lezárult, a Lehetetlen továbbra is elérhetetlen.
− keresik az Ararát-hegyen lévő „anomália” feloldását, tehát a Bibliában szereplő vízözön elől megmenekített Noé és állatai bárkáját. Ezt a hívők (mondja egy amerikai egyetemi oktató) perdöntőnek találják, de a nem-hívők is, mindenki a maga igazának megerősítéséért küzd, ő pedig a mérleg nyelve: a tudós. Elképesztő, milyennek látja ezeket az alantas emberfajtákat. Pedig valamit tudhatna Saulusról, akit az Úr Paulusra fordított. Nagyból − Kicsire. Mi történne, ha a tudóssal is megesne ez? Egy Krisztusban hívő ember számára nem a torinói lepel valódisága a perdöntő, hanem benső hite Istenben. Ezért a külső tárgyak „igazsága”, mondhatni, közömbös számára. Semmiképpen nem ezek határozzák meg hitbéli elkötelezettségét.
− olykor erősnek kell lenni és nem sírni, mert az tán még nehezebbé tenné a helyzetet. A kisfiú, mint a szakirodalomban is elmagyarázták, roppant érzékeny lelkű kiskamasz, egyébként mindjárt nyolcadikos (a Dédi következetesen nyolcadikast mondott volna, persze nem neki, mert még ovis volt, amikor elment) szóval, ha éppen jó passzban jön meg az iskolából, szinte szomjazza a szeretetet. Szerencsére vannak barátai, de a sérelmei megviselik, és ezeket vélhetően szégyelli megosztani velük. Szüksége van egy afféle érzelmi lerakóra, ahol meghallgatja egy iránta elfogult öregember, és jól-rosszul segíti kibeszélni a fájdalmát. Manapság vélhetően gyakori az olyan iskolás, akit érzelmei a bőgés határára sodornak az őt ért méltánytalanságok miatt, ez a fiúcska is közülük való. Jó lenne, ha kinőné ezt a gyengeségét, különben ez később még több gondot okoz neki. Némi szépítéssel fogalmazva: ez a világ, s még inkább fejlődése újabb grádicsai, lehetőleg kérges lelkűek számára készül, mimózáknak nem terem babér. Minap esett, hogy megcsillant előtte a remény: vakációja idején egy alkalommal kísérlet történik a tavaly elhunyt nagymama receptje szerinti paprikás csirke készítésére, s ő váratlanul kitört: nem egyszer, mindig főzzél olyat! Talán mondani sem illik, de annak is van veszélye, ha túlságosan kötődik valaki egyik őséhez. A fájdalom miatt, ha elveszíti, ötlött föl az öregemberben. Amikor pedig azt mondta a kisfiúnak: mindig nézlek, amint itt a ház előtt átmész az úttesten. Erre, természetesen vonogatta a vállát, de − ahogy az öreg elvárta − azért visszanézett az ablakra odalentről… Sajnos, nem ért oda elég gyorsan, hogy a függönyt meglebbentse válaszul.
− az sem jó, ha valakinek a munkahelye a családja. Az életkora miatt nyugdíjba került korábbi intézetvezető tanár most beosztottjai között él, mint egy gyakornok. Így jellemezte saját státuszát. Bejár minden nap az intézetbe, ez továbbra is legfőbb otthona, órákat nem tart, csak a fiatal tudóspalántákkal foglalkozik, mert tudományos sarzsija csak neki van erre a munkára, jelentette ki önérzetesen. Egyébként egyedül él, mint korábbi életében is. Akkor még több olyan kollégája/beosztottja volt, akivel együtt kezdték a pályát, vagy évtizedekig együtt dolgoztak. Mostanra nyugdíjba mentek, meghaltak, nincsenek. Ha beszélgetni akar, nehéz helyzetbe kerül. Nyugdíjazásakor kapott egy amolyan végső figyelmeztetést, magyarán egy halálos betegséget, amely sokaknál előzi meg a túlvilági behívót. Megúszta, szép ősz haja is újranőtt a kezelés után. Soha nem élt botrányosan, nem ivott, nem dohányzott, mindig sötét öltönyben járt, csak a munkája éltette. Tokba bújt ember, mondhatták volna rá Csehov szavát. Valami kapaszkodót ki kellene találni az ilyeneknek is, hogy ne vigye el őket a bánat. De nemigen figyel rájuk senki, már életükben sem…
− talán kaptunk még egy esélyt, ezzel a palagáz-palaolaj lehetőséggel. Mint olvasom, a nyersanyag fölbukkanása átrendezheti a világot. Jelenlegi ismereteink szerint az USA, Kína és Lengyelország birtokolhatják a legnagyobb lelőhelyeket, a hozam hatalmas mennyiségben áll rendelkezésre. A mostani olaj- és földgáznagyhatalom államokat a fölfedezés leértékelheti, az említetteket fölemeli. Talán kaptunk még egy, utolsó esélyt a túlélésre, ha a kitermelési álmok valósággá válnak. De az sem kizárt, hogy túl késő már ehhez − bár remélni mindig időben vagyunk. Fohászkodjunk, de a könyörgés szükségének megértéséhez valamivel több kellene, mintsem pusztán a kinyújtott tenyér. Meghátrálásra kényszeríteni a világ hatalmasságait, forduljanak el a mindenekfeletti haszonelvűségtől, tulajdon gyarapodásuk „szent” céljától. Ellenükben győztes harcot vívni, ehhez megnyerni a szegényeket − már sikerült néhány esetben, de a forradalmak hosszabb-rövidebb távon mind elbuktak. Időnk pedig rémisztően fogy.
− a Természet költészete. Ott van, észre kell venni, vagy inkább fölismerni. Sötétlila harangvirág, Harang-Virág, tegnap még nyíló bimbó, mára szétnyílt szirmokkal ékes szépség. Szavakkal nem próbálnám leírni, zene, népdal nekem felidézi, Sebestyén Márta hangján… Vékonyka zöld szára alig bírja megtartani a virág tojásdad formáját. Száracskája oly köznapi a fejedelmi virághoz, ezért kecsesen aláhajlik, így téve szükségből erényt. Talán még Balassi Bálint versében érződik leginkább a harangvirág hajlása, derűs mosolya: „Júliámra hogy találék, / Örömemben így köszenék, / Térdet-fejet néki hajték, / Kin ő csak elmosolyodék.” Hajnalban kusza felhő világít rőt fényben az égen, körötte közönyös fakókék, mintha nem is lennének összetartozó fennvalóink. Így indul a nap, még a szobába is bevilágít baljós vöröse. Ma talán még megússzuk, ha csöndbe meglapulunk, nem lármázunk. Holnap ki tudja, mi jön. Elég gond a Jelen, minek szorongani a Holnapért… „Minden emberi arcnak megvan a maga mása, valahol egy darab földben. Ő is keresett egy darab olyan világot, amelyből valakinek az arca nézett vissza rá, nagyban, érthetőbben. Annak az embernek az arca, amelyhez az ő lelke van kötve. Kereste azt a kapcsot, amely összeköti őt és amazt a csillagokkal, a végtelennel.” Gábor rabbiról meséli ezt Feuchtwanger, kinek csupán ülnél a lábánál, ma már szótlanul…
− egy fiatal magyar csellista megismerkedett norvég kolléganőjével, majd a mifelénk oly jellemző közvetlenséggel megjegyezte az északi hölgynek: amikor hallotta ezt a szörnyű Breivik-féle tömeggyilkosságot, az volt az első gondolata: a rendőröknek ott helyben le kellett volna lőniük azt az embert. Norvég kolléganője „kikerekedett” szemmel hallgatta ezt a barbár magyart, s nem titkolt fölháborodással jegyezte meg: na, de kérem, neki is joga van a törvényes eljárásra! Ezek szerint ez a tömeggyilkos is ember, akit megilletnek az emberi jogok, köztük a törvényes eljárás. Ha annak idején szereztek volna némi élettapasztalatot fölszabadítóinktól, az 50-es évek kulák-pöreiből, talán másként látnák a világot. Ide illik az esti olvasmányul kiváló Kincses barlang című könyvecske, Hahn István tanár úr értő magyarázatával. A szírektől került valamiképpen elő ez a mesebeli leírás, amely lehet vagy másfélezer éves és a Teremtés történetét, az első emberek útját meséli, a Bibliával megegyezően, de más nézőpontból. Itt olvashatjuk azt a történet is, amikor a „tisztavérű” Ábel gyilkos testvérét, Káint, vadászbalesetben nyíllal lelövi az első földön született egy kései leszármazottja, sőt odavész az a gyermek is, aki kalauzolja a rengetegben a vak nyilast. Vajon, ezt hallva, mit tenne az igazságosság mai hitvallója? Az emberi Életet sem lehetett soha a Törvények rácsai közé szorítani, mert ilyennek teremtette ezt a különös lényt Ura és parancsolója. Ámen.
− köznapi állatkalandok. Először arra gondoltam, talán a petrezselyem miatt bukkantak föl a konyhaablak keretében, bár mikorra észleltem színrelépésüket, már a falióra alól kibújva haladtak a falon, beszivárogva kicsit a spájzba is, majd a gáztűzhely fölött a faliszekrény felé tartottak, mint hullámzó tömegű, gyarapodó hadsereg. Nagyobbak, mint akik eddig is az erkélyen éltek. És feketébbek is. Miután egész délután vissza-visszatértem hódítóútjuk megfékezésének kísérleteihez, állíthatom, aligha befolyásolhatók, törekvéseikben talán fékezhetők, de legjobb lenne, ha maguk változtatnának szándékukon. Nyilván kitilthatók, kizárhatók bizonyos erődökből, ám a köznapok nem adnak erre módot. Védtelenül élünk együtt a hangyákkal, bár látszólag mi írtjuk őket, de nekik száz vagy ezer portyázó elvesztése aligha számít. Az ablakkereten hangya maradékok tucatjai, de az élők újabb és még újabb hullámai közönyösen rohannak át testvéreik tetemei fölött, mintha nem is lettek volna. Profi zsoldosok, megszállott fanatikusok? Vezérük űzi, hajtja újabb rohamokra seregeiket? A faj terjedése győzelem, mely leírja a veszteséget. Lehetnének az ágyamban is! Rémisztő! Mindez 35 fokban, rezzenéstelenül a kőkemény napfényben. Az imént megnéztem, este 10 már elmúlt, de ismét masíroznak, sötétben is…
− a zöldike veréb méretű madár, különös ismertetőjegye, hogy sárga, bár elismerem, enyhén zöldes színeződéssel. A hőség nem akadály, a tűző napfényben lobogó teraszon lévő etetőből kapja ki a napraforgó magokat, s amióta apró méretűeket talál, nem szűnő érdeklődéssel tiszteli meg az egykori palacsintasütőt. Állítólag fiókái vannak, azoknak viszi a tápot. A minap többször is kint ültem, még a nagy hőség előtt, de betolakodó jelenlétemtől annyira zaklatott lett, hogy zavarba jöttem, és átengedtem neki a terepet. Amíg útban voltam, folyton egy fölső faágra szállt, onnan támadta zuhanórepülésben az etetőt, majd az utolsó pillanatban máshová röppent. Mindezt némán, viselkedése mégsem rejtette el, hogy senkivel sem akar osztozni az apró fekete magokon. Tapintatosan kihúztam a képből.
− már-már füstszínre vált a nyári délután, ha Vihar előtt Te közelítsz, mint majd a végnapon. Lehet, szeszélyedből Noé s Ninive sorsára jut a Föld, megússzák az utódok, hiszen hatalmadban áll. Te ismered a Titok szavát. Napok, sőt hosszabb ideje sürgető kényszer a kibeszélésre. Már nincs indokod hallgatni, mondd el! Oszd meg velük, amit tudsz, amíg hasznát vehetik. Amit tanultál, ne vidd magaddal, add át nekik, ez a dolgod − sőt, kötelességed! De mi lehetne ez manapság, amikor mindenki írhat, üvölthet, énekben, zenében, érthető vagy abrakadabra képben? Mit tudna mondani egy öregember, aki tán jó is, hogy szóhoz sem jut, ebben a kakofóniában… Ma egymásra, de önmagunkra is alig van időnk, ki törődik a másikkal, a „sokasággal”? Isten végtelen jósága, hogy miközben mi egymásra sem, ő még ránk is figyel. Ez lenne az üzenet? A minapi különös égi látvány, ami csak átfutott az égen, előzetes értesítés helyett? Amit már tanulhattunk ezerszer: még a feléd vetődő holdsugár is szól valamiről neked, ha jól figyelsz… Imádkozni jó, ha képes vagy figyelemmel fordulni az Úrhoz. Palackposta a művészet, csak úgy, mint a tudás: ha észreveszik, ha megértik, ha nem pusztítják el egymást miatta, ha marad elég erejük fölhasználni, gyönyörködni benne. Mond el, mit láttál, amit mások meséltek neked, ami velük történt, mégis megosztották veled, amit azokra hagyományoznál, akik utánad maradnak… Tedd ki néma zokogásod, amikor hívón utánad kiáltottak a ballagók, de te már nem lehettél közöttük, mert kirúgtak annyi év után! A pókot se feledd, aki egész éjjel mászkált a kádban, majd hogy egy ruhát eresztettél elé s megfoghattad, nyugodtan megült ujjadon, míg kivitted a szabadba. Fáj a kezed, hogy este elbotlottál a szőnyegen, így most fejezd be. De még mindig nem mondtad el, amivel ha megbíztak, lassan ideje lenne kipakolni. Légy irgalmas velünk Uram! Akik szavakba öntötték az Imát, ismerték az embert, ezért kérleltek: ne vigyél minket a kísértésbe, de szabadíts meg a Gonosztól! Mert gyönge vagyok próbatételedre Király, elbuknék a vizsgán, titkon vétkezem, mások előtt rejtekezem szégyenemben. Már kiírhatatlan belém fészkelt Gonosz, viselem karmai tépését, amíg ember maradok. Nem vagyok jó, mint annyian, akik karjuk mozdulása helyett is jót tesznek, nekem törekednem kell erre és figyelmem lanyhulásával − rögvest kockára teszem erényeim. Halottaid feledésétől ne aggódj, már életükben beléd költöztek, múlhatatlan. Még a Pápát is említsd, mert üzenete szerint: ne féljetek! Ne tegyük tehát miatta sem, ha megálljuk. Ennyi lenne minden? Még több is, mint poggyászodba fér, láthattad közelről. Addig is, ne feledd a lila harangvirág édes vonalát, mint női test hajlatát, a víz hullámait part közelben, és a büszkeséget, hogy próbált Ember lehettél e hevesen változó Időben. Különben ne fecsegj, nem mondtad el Titkuk.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.