Tráser László
Cédulák (43.)
– Kasszandra története évtizedekig gyermekségnek tűnt. Egy jövendőmondónő, akire nem hallgatnak. Köznapi történet. Manapság azonban nyomasztón igaz helyzetleírás. A jövőkutatók (korunkban tán ők a jövendölők) csalhatatlanul tudják, s ha tehetik, valamiként el is mondják: az Emberiség (micsoda szó!), szóval az összes ember halmaza, nem rendelkezik egyetemes felelősséggel társai iránt, élőhelye, a Föld iránt végképpen nem. Talán képtelen is belátni ennek mind nyomasztóbb szükségét. Az egyes ember esendő és jószerével csak önmagára gondol, legföljebb még szorosan vett hozzátartozóira. Kortársaink végletes önzése nem változik akkor sem, ha milliárdos „csomókban él” miközben hatalmas területek néptelenek. Evvel együtt is, a mai ember képes ártatlannak és jónak mutatkozni, képes önzetlenül adakozni, másokon segíteni, de azért, hogy megkönnyítse felnövekvő gyermekeinek dolgát, nem óhajt lemondani személyes kényelmének egyetlen parányi eleméről sem. A problémák megoldhatatlanok. Brazília irtja az Amazonas esőerdőit, az így szerzett termőföldön előállítható élelmiszerek mégsem elegendők mindenki jóllakatására. Lassan behorpad a Föld tüdeje, romlik a levegő minősége, állatok, növények milliói tűnnek el véglegesen. És a hangzatos süketelésen túl, senki sem tsz semmit a helyzet feloldására… Nyugat-Európa népességében – legföljebb két-három évtized múlva – kisebbségbe kerülnek az európaiak. Kadhafi mondása, miszerint nem kell háborúzni, elég ha szaporodnak az iszlámhívők Európában – igazsággá lett. Nálunk ugyancsak ez várható: a magyarok kisebbségbe szorulnak az évszázad közepére a róluk elnevezett országban. Ha minden kínai családban lesz mosógép meg frizsider – fölborulnak a világ energiaellátó-rendszerei. Erre, persze, lehet mondani, majd ha itt lesz az idő, kitalálnak valamit, de ez ma már csak szöveg. A kontinenseken élő milliárdok további létszámnövekedésével szemben nincs ellenszer, hacsak egy újabb spanyolnátha- vagy pestisjárvány nem. A Föld önvédelméről még csak sejtéseink vannak, de jó lenne nem megélni visszacsapásait, mert erői végtelenek… Ugyanakkor hiába nő rohamosan az emberi faj egyedszáma, a nyugati civilizációt a kihalás fenyegeti... A rémisztő jövendölések elhangzottak, a világ óriásai hallgatnak.
– nagyon tisztelem azt, aki odafönt van, a Nap fölött, szóval az Istent. Egy argentin férfi mondta ezt a kamerába, egyébiránt futballedző, mellesleg pedig szerelmes Dél-Amerika legdélibb világrészébe, Patagóniába. A számunkra ismeretlen, rideg vidéken időről-időre egy rémisztő külsejű motorkerékpáron, utánfutóval teszi meg kilométerek százait, inkább ezreit, hiszen nem tud betelni a világvégi, megfoghatatlan hangulatú táj, hazája már-már földöntúli látomásával. Mint mondja, itt közelebb érzi magát Istenhez… A kamera mutatja Argentína déli vidékeit, amihez képest a mi kis hazai pusztaságaink, szerelmetes folyóink, tavaink, a Balaton – olyan kicsi és barátságos, mintha csak kertünkben lenne mind. A hegyeink eltörpülnek. Akár ezért, emiatt a kedves hangulat miatt is lehetnénk barátságosabbak, még akár mosolygósak is. Igaz, ide folyton bevonult valami örök barát, megszálló-felszabadító, világhódításra indult tatár, török, később osztrákok, német, legutóbb éppen a szovjet, de mégis… Mosolyoghatnánk többet is. Hiszen túléltük mindet és még mindig élnek magyarok szent folyóink között, az iskolákban magyarul tanulják történelmünket gyermekeink, anyanyelvünkön misézik a pap, és ha folyvást perlekedünk is, de legalább magyarul tesszük. A Korona tette e csodát, mert Mária országa lennénk, Istennek még mindig vannak tervei maradék népünkkel? Ki tudhatná a magyarázatot?
– Eric Knight: Légy hű önmagadhoz. Valamikor a gyermekkor külső határán bukkant elém (értve ez alatt már az ifjú felnőtt, de még mindig nagyon tudatlan időket). Akkoriban ezt a regényt sokan olvasták körülöttem. Története ma már belesüllyedt a ködbe, a minap mégis előbukkant a homályból egy lehetséges cél, amire a regény főhőse is törekedett: ha minden körülményben képes vagy megőrizni önmagad… No, nem a romboló éned, hanem azt a nemes lelkű ideált, aki felé törekedtél! És bár tudod (most már tudod!), az ideált el sosem érheted, mégis igyekszel. Maradt benned salak fölösen is, de legalább olykor elővillan, aki lenni szerettél volna – amikor tettél valamit, voltál valaki! Az Úr adománya a környezeted, a szeretteid, akik között tán nem is olyan nehéz jónak lenni, legalább kifelé úgy mutatni…
– véletlenül (pakolás közben, melyet akár életem végéig folytathatnék, lásd: könyvek, apró tárgyak rendezése, egyebek) kezembe került az érettségim idején megjelent gimnáziumi évkönyvünk. Nem éreztem különösebb megrendülést, nem dobogott jobban a szívem, így igazi kíváncsiság nélkül lapoztam bele a vékonyka füzetbe. A belső oldal alján látom néhai igazgatóm ajánlását, meglepő aláírását: Jóska. Élete utolsó éveiben ugyan szívből megkedveltem Jóska bácsit, de soha nem szólítottam így, ha akartam volna sem állt rá a szám. Emiatt, persze, nem írnék, ám a gimnáziumi évkönyv, amely érettségi vizsgáink évében jelent meg 1959-ben, tartalmaz némi irományokat is. Igazgató úr évzáró beszédét, egy akkoriban nagyon ismert tanerő matematikai tárgyú dolgozatát, továbbá egy másik irományt: Nevelési célok megvalósulása a gimnázium orosz irodalmi óráin címmel. Végtére is mi másról célirányos publikálni egy magyar gimnáziumi évkönyvben Szegeden, mint a dicső szovjet nyelv tanításának sikereiről? Emlékezetem egyetlen orosz nyelvoktatót őriz, most már mindhalálig, Korányi tanárnő személyében. Varázsa miatt boldogan vártam az oroszórát, amire pedig se előtte, se utána nem volt példa. Áldassék emléke, mint az örök pedagógusé, aki köztünk járt, s találkozhattam vele én is. Évkönyvünk főhelyén Igazgató úr egy hosszabb munkája olvasható: Közelebb az élethez – közelebb a kommunizmushoz! Igaz, a fölkiáltójelet én biggyesztettem a cím után önkényesen, de anélkül, hogy ezzel meghamisítottam volna a szöveget, lévén ez ide, a lendületes szavakhoz nagyon is kívánkozik. Hja, az 50-es évek végén hazámban gőzerővel folytak a letartóztatások, majd szétfeszültek a börtönfalak, apáink, anyáink, tanáraink így építették a komenizmust. Ezt, persze, ma már a gyermekeink sem értik, unokáink végképpen nem és, sajna, kontinensünk kiváló nyugati irányítói a legkevésbé – igaz, ők mást sem igen tudnak Európa történelméről. Egyébiránt az évkönyvet, amelyben szerepel a nevem, tán a 25. vagy 30. érettségi találkozón kaptuk, azt hiszem, többet nem is vettem részt ilyen ceremónián. Összegezve a tényeket: bizony, mi így indultunk az Életbe, 1959-ben, három évvel az akkoriban soha meg nem nevezett OSE, azaz „októberi sajnálatos események” után. Sikereink és kudarcaink értékelésekor mindezt kéretik majd beszámítani! És még valami: a történtek fölemlítése csupán alkalom indokolni, miért tartom mindmáig korosztályom életindulását pontosan (talán túlságosan is szívbe markolón) kifejező filmjének a Megáll az Idő című alkotást. Mégsem akarnám még egyszer megnézni, elég volt egyszer is átélni. Nem mintha olyan különösen fontos, nagy dolgok történtek volna akkoriban körülöttem. Éppen nem. Legföljebb föltűnő volt, milyen „fortélyos félelem” övezte a felnőttek világát, amelyben szüleink igyekeztek őrület és szóbeli lázadás nélkül életben maradni, később gyarapodni is. Fölháborodásuk verbális kinyilvánítása egészen a rendszerváltásig fölért volna egy öngyilkossági kísérlettel. Fölnevelőinknek személyiségük megőrzésére általában már nem maradt erejük, álarcukat arcukra forrasztotta a szesz. Azokban az időkben, legalább a 60-as évek végéig, elég feladat volt számukra megmaradni, túlélni a mindennapokat. Jellemző, hogy sok év után, a rendszerváltás környékén tudtam meg: az Igazgató úr évtizedig írt névtelenül sporttudósításokat a városi lapban, majd jóval később arról is értesültem, hogy szenvedélyes magyarnóta rajongó, mi több: -szerző is volt. Nyíltan ezt csak a rendszerváltás után merészelte vállalni. Ma érthetetlenül hangzik, de igaz: 1989 után már nem kellett magánügyeihez a városi pártbizottság engedélye… Mi azonban onnan indultunk, ahol még kellett. És ki tudja, egyáltalán eljutottunk-e valameddig?
– ezzel kellett volna kezdenem, mert olyan örvendetes hír: tegnap délután csivitelésüket hallottam csak, ma reggel viszont láttam is néhányukat az égen, amint cikázva, egyedül általuk érthető okból röpdösnek rövid szakaszokban zöld fák és kék légtér keretében. Idén a fecskék nagyon kis számban érkeztek hozzánk április végén, így csupán remélhetjük, hogy társaik zöme még úton van. Megjelenésük a nyáridőt bizonyítja, miként majd november elején a varjak érkezése meghozhatja a telet. Már akkor, ha úgy történik minden, amint eleink megszokták. Mi elvárjuk e hagyomány folytatását sorsunk alakítóitól.
– de hiszen még szavakat, kivált verseket sem vagyunk képesek megérteni élettapasztalat híján! A szavakat halljuk, külön-külön értjük is jelentésüket, de a költői üzenet, ami mellékesen oly igen emberi, a kőfal mögött marad. S nem azért van így, mert a Teremtő csak kiváltságos híveit ajándékozta meg fölismerésükkel, ó Barátim, tengernyi szenvedés vezet a másik ember költői üzenetének megértéséhez, s a fájdalom, mely ha úgy hozza balsorsod, rád szakad, nem „választható”!
– a fejlett demokráciák, egyszóval a gazdagok, akik értelemszerűen Európa nyugati felén laknak és megmondják, merre van előre, szóval ők az új gyarmatosítók. Ők voltak a régiek is, persze, csak akkor már eszközöket használtak. Azért vették be a keleti nyomorultakat majd egy évtizede a birodalmukba, mert kellett a piac portékáiknak és kellett a munkaerő. Kellettek a keleti proletárok orvosai, mérnökei, szakmunkásai, képzetlen fizikai melósai, fiataljai, lányai-fiai. Szükség volt rájuk egyre s másra. Természetesen kellettek földjei, hegyei, bányái is a keleti vidéknek, egyszóval minden. Mindenünk kellett, de bagóért, sőt olyan hitelkonstrukciókban, hogy a vételárat is az eladók fizessék. Amint hallgatom egy magyar EU-parlamenti képviselőnő fejtegetését korunk eme nagy üzletéről, melyet rajtunk, rólunk, de nélkülünk kötöttek a fejünk fölött, mindegyre az jár eszemben: minő balszerencse, hogy egy szélsőjobboldali politikus mondja ki eme igazságokat. Ebben az ügyben is mennyivel egyszerűbb volna csatlakozni egy modern gondolkodású atyánkfiához… Már, ha ugyan ezt mondaná ő is. De nem teszi. Szívére veszi terhünk – vállára venni nem bolond! Szegény J. A. megmondta előre!
– az időtlenség érzése béklyóba köt, tehetetlenné tesz. Cselekedni, de mi végre? Megvagyunk így, mozdulatlan, pohár borral, merengőn. Igen, elzúgtak forradalmaink, de május van megint, friss zöldek a lombok, újra medrében fut a folyó, és édesek az éjszakák. Álmodunk, mint annyi éjjen át, de ha kinyújtanád kezed, talán már érintené a csontfalat, ahonnan nincs tovább. Idén is fiákeren dalolnak a ballagók, sötét az ég, de most még övék a Jövő. Talán szorongnak még lányok a kocsiderékban, vérükben édes méz folyik májuson… Ha visszanézel… Májusaid világítanak a messziségből, hol szerelemmel, hol boldog reménységgel, hívő várakozással. Május, édes az éjszaka és ígéretes, feslő virágbimbó az új nap Hajnala. Azután persze, de hiszen ismerjük, megéltük elégszer, tudjuk, mi következik. Mégis, az elképzelt kezdet, a sosem volt folytatás… Ez egyszer add, Uram, a beteljesült Reményt! Talán ha itt, az út végén, ha csak képzeletben is, ha jönne a királyfi tán, miről álmodik a lány, hófehér paripán… Nevess csak, boldogtalan evezős, ki alighogy partot érsz, már lódulsz s rohanvást fordulsz vissza megint, nem látsz se hullámon csillámló olvadt aranyfényt, se tündéri gyermekmosolyt, csak öldöklő tülekvést, hogy előbb érj, többet szerezz, nagyobbat szakíts! De mire elnyújtóznál gazdagságodon, már nincs rá érkezésed… Ó, Barátim, nem csak tenni a jó! Legalább olykor szemlélni csak a világ alanti, nyüzsgő folyamát, legyen mit vinned magaddal Odaátra.
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod…
– a zsarnok Kreón megtagadta Antigoné testvérétől „mindünk jogát, a tisztes elhantoltatást”, s gondolhatnánk: hol van ez már, ugyan! Időközben új világok épültek, majd bukásuk után kezdődtek megint, tengernyi vérből… De az Újköztemetőben a 301-es parcella velünk van ma is! Nagy Imrét arccal a föld felé hantolták el, kátránypapír alá! El akarták tüntetni a világból, mintha nem is élt volna! Ne tudja senki, volt egyszer egy ilyen ember, akinek még neve sem volt, hiszen a Költő is csak így jelölte, monogrammal: NI. Ezért a két betűért is betiltották a Tiszatájat, mintha még annak az Embernek az emlékének jogosultsága is a Zsarnok hatalmában állna. De ez egyszer elbukott, ezt már nem tudta megtenni. Kicsúszott az időből. Mondhatnánk: ideje lejárt, hiába kapkodott fogódzó után. Nem végezték ki, mint ő tette NI esetében, de szörnyű véget ért mégis. Hatalma csúcsa után, ha karnyújtásnyira is. És most Bostonban a lakosok nem engedik városukban eltemetni a futóverseny merénylőjét, Tamerlan Carnajevet. Keresztneve a hat évszázaddal előbb élt mongol származású tömeggyilkost idézi. A derék bostoniak tiltása pedig Kreónt. Lám, a Történelem újra és megint fölszínre veti halottait és kérdéseit. Elvehetik mindünk jogát, a tisztes elhantoltatást? Megkísérlik mindegyre, az Ember nem tanul.
– névnapja már nem idézte föl alakját. Pedig évtizedeken át nem volt nap, óra sem talán, hogy ne gondoljak Vele. Mintha itt, a határkő felé robogva, más színű lenne a Szivárvány is. Megbocsátott, távoli emléke már mindörökre belém költözött, története életem része lett, ha költözök, viszem magammal. Már nem s kell emlékeznem neve napján, velem van, ha tagadnám is. Ámen.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.