Tráser László
Cédulák (49.)
– a kommunizmus kutatásának komoly akadálya a rendszer iránti nosztalgia fölbukkanása és erősödése Kelet-Európában, jelentette ki keserűen egy fiatal román történész. Tette ezt abból az alkalomból, hogy turistalátványossággá fejlesztik a Ceauşescu-házaspár kivégzésének színhelyét, valamint azt a szobát, ahol – fegyveres őrök társaságában – utolsó éjszakjukat töltötték. A megkérdezett román polgárok közül többen visszasírták a Kárpátok Géniuszát, mondván, munkát adott nekik. Ebből a román szempontból nézve a „kádári diktatúra”, tehát Kádár János országlása iránti általános hazai vágyakozás nem csupán érthető, hanem igazolt.
– fájdalom, de a barát halála sírba viheti szeretett társa emlékét is, akit addig, éppen kegyeletteljes érzelmei által, életben tartott lelkében s környezetében. Amíg a túlélő sorsa engedte, őrizte emlékezetében néhai barátja cselekedeteit, tanulságos mondásait, tekintetét, viselkedését a nehéz időkben, egyszóval pótolhatatlan személyisége vonásait. Amikor a barát elmegy, többé nincs, aki mindezt ápolja s kifejezze. A halott, ha maradék hozzátartozói nem gondolnak vele, akár, mert nem tehetik, akár más okból, véglegesen is halottá válik, belesüllyed a homályos semmibe, miként már előtte is tették ezt millióan… Elmúlik. Barátja, amíg élt, olykor még emlegette, megidézte szellemét, de hogy elment, véle ment kortársa emlékezete is… Fájdalmas vagy közönyös, így múlik, s koronként, olykor, nagy sokára megújul a világ…
– Kádár János és Petri Gábor. Az előbbi politikus, 1957 és 1988 között Magyarország korlátlan uralkodója, a második országos főméltóságú sebész-orvos, a szegedi orvosegyetem többszörös rektora. Egyszersmind mindketten az akkori idők formailag legmagasabb rangú államhatalmi testületének, az Elnöki Tanácsnak tagjai. Petri professzor egy alkalommal a főhatalmi testület ülésén, ahol halálraítéltek kegyelmi kérvényéről kellett dönteni, bejelentette: nem él szavazati jogával, mert orvosi esküje értelmében nem veheti el más ember életét. Bejelentése nyomán döbbent csönd támadt, e már-már függelemsértésnek számító tiltakozás példátlan pimaszsága megakasztotta a munkát. Kádár fölvette a kesztyűt, és azzal érvelt, az orvos pontosan azt teszi, mint a politikus: beteget gyógyít. A mi helyzetünk itt ugyanaz, érvelt Kádár, csak a társadalmat kell orvosolni… A sebészprofesszor elfogadta a felkérést, aláírt Életet és Halált.
– együtt érzek veled. Mondhatom, a Halál, mióta több közvetlen tapasztalatot szereztem róla, képes váratlan, minden értelmezhető előjel nélkül érkezni. Érkezéséig mondhatsz, tehetsz bármit, de ha elragad valakit mellőled, vagy távol tőled, kérdés és kérés nélkül cselekszik. Véglegesen, mert tette (gyarló emberi tudásunk szerint) örökre szól. Szeretted, társad itt volt melletted, de már nincs sehol. Te még fel sem fogtad, ő azonban már nincs többé se veled, se mással, s ez már így is marad az Idők végezetéig. Mondják: ilyenkor annak nehezebb, aki marad. Nem bizonyítható állítás. Gyakran még tulajdon személyünk maradásáról sem döntünk, lásd a sikertelen öngyilkossági kísérleteket, melyekből becslések szerint akár többszörös számú juthat egyetlen befejezett, sikeresre. És ugyan melyik a jobb: gyorsan, felfoghatatlan sebességgel elmenni, vagy időtlen időig vergődni, emberalatti létben fuldokolni, addig süllyedni, amíg megváltás lesz végre a távozás? Ki dönthetne, s ennek nyomán cselekedhetne közülünk? Régi mondás: a Lélek kész, a Test erőtlen.
– eredetileg négytagú volt a család, ahonnan először az asszony ment el. Ebből az árnyékvilágból. A nagyobbik fiú feltűnően jó arcú legény volt, elütött kicsit habókos testvérétől, akit később afféle jószándékú falubolondjaként kezelt a környék. A jóképű férfi távozott másodiknak, súlyos, gyors lefolyású betegség vitte el. Ezután apjuk tűnt el az utcáról. Még évekig élt, mint ágyban fekvő beteg, a végére csont-bőrre fogyott és követte övéit odaátra. Kevéssel utóbb a habókos fiú sem járta már az utcákat, ágyban fekvő lett, egyedül maradt a lakásban. Egy alkalommal megemlítette a gondozójának: a múltkor beszéltem a Pista bátyámmal, aki apánkat kereste. Meglepődtem, de mondtam neki, tavasszal meghalt ő is, nem láttad odaát? Nem találkoztunk, válaszolta… Azóta odaát van már ő is, a kissé habókos, egykor legkisebb családtag. Mire elment, már nem volt olyan kicsi: átlépte az ötvenet. Találkoztak vajon odaát mindahányan? Vagy nem ilyen földi rend szerint működik a rendszer ott? Ami itt összetartozott, amott másként van? Talán megtudjuk, talán soha…
– köznapok onnan, ahol élünk. Lépcsőn le az újságokért. Ijesztő férfihangok a kapu elől. Aztán gyors megnyugvás, csak a Gyagya bácsi, amint a Béla boltos nevezi a botos öreget. Nyári hajnalokon gyakran már fél ötkor vagy még korábban ordítozik az utcán, merev kappanhangon, botjával kopogva jelzi, merre jár. Felnőttre, gyerekre ártalmatlan, egykor nyelveket beszélhetett, egy időben a környékbeli olasz lektorral trécseltek. Nagyon szegényen él, de ha úgy ítéli, fehér ingben, nyakkendőben rója az aszfaltot, mint akinek ez egykor szokott viselete volt. Máskor ismét kapun kívüli hangok, de ezúttal sebesen peregnek a szavak, valaki nagyon szaporázza. Monoton hanghordozással záporozik beszéde. Volt lakása valaha, ma is kap nyugdíjat, csakhogy mára mindene elfér egy szatyorban. Minap kivételes érthetőséggel szidott valakit, mert az illető „az emberiség sorsával” játszott, lévén számítógépével beavatkozott a világméretű döntésekbe – márpedig ő ezt nem tűrheti. Eszelős konfliktusba került az illetéktelen beavatkozó csakis számára látható személyével, majd hogy az „nem tért észre”, eleinte csak szidalmazta, később azonban átváltott a testi fenyítésre, és hevesen csapkodni kezdte a bal térdét. Percek múlva eszmélt föl, s valami furcsa mozdulattal visszazökkent ebbe a mi köznapi világunkba…
– egyik éjjel pókocska kapaszkodott ki a kádból, de egy idő után visszaesett. Először egy vizes ruhával próbáltam segíteni, de a menekülőben, erősebb volt a közvetlen félelem, mint a távolabbi szabadság vágya. Ám némi visszaesések után, valamiként legyőzhette bizalmatlanságát és fölkapaszkodott a nedves ruhára, igaz, rögvest fonalat eresztett, vidáman himbálózott. Amint kijött a kádból, leereszkedett, és nagy menetelésbe kezdett a fürdőszoba kőpadlóján. Hamar talált egy szürkés sarkot is az ajtófélfa alján, oda behúzódott s akkor már csak ketten tudtuk, hogy ott lapul. Ő és én. Békében elváltunk.
– még nem nyomasztó, de mindinkább formálódó érzés: másként vagy más sorrendben kellene olvasni, mert könyvek sora vár elsajátításra, s már jól látszik, nem jut mindnek az időmből. Közben a mindennapi csábítások, szokott életem. S különben sem biztos, hogy indokolt lenne prioritást adni éppen az olvasásnak. Mivégre? Vajon nem legalább olyan fontos bámulni a virágokat, gyakrabban elengedni a mindinkább megfoghatatlan gondolatfoszlányok felé sodródó elmét? Beszélgetni, akikkel szívesen tenném, velük lenni, olykor mindent ledobva váltani… Ráadásul a távolban (vagy már közelebb?) fenyeget az irányba fordított gondolkodás felbomlásának kísértete… Ó, Irgalom Atyja, el ne hagyj!
John Knuth munka közben
– korunk művészéről szóló újságcím: John Knuth előbb megeteti a legyeket, majd fest velük. Természetesen példaértékűen szabad, modern, önkifejező amerikai művészről van szó. Los Angelesben él. „John Knuth 2005-ben dolgozott először legyekkel, akkor mcdonald’sos sajtburgerrel és más gyorséttermi termékkel, például tacókkal etette a rovarokat. – Akkor úgy tekintettem rájuk, mint Los Angeles miniatűr leképezésére. Aztán ahogy egyre több és több időt töltöttem velük, azon gondolkodtam, vajon hogyan lehetne rábírni a legyeket, alkossanak valamit! Vajon hogyan érhetem el, hogy ezek a csúnya állatok valami páratlant hozzanak létre. Így született meg a légyköpetekkel készülő festmények ötlete – vallja a 35 éves festő. Így készült a Made in Los Angeles elnevezésű festménysorozat, melyet a műkedvelő közönség körében finom és szép alkotásként értékelnek.” Tudatlan, kelet-európai bugrisként nem is tennék ehhez semmit. Éljen a szabad önmegvalósítás, mely, lám, egyre meglepőbb „gyümölcsöt” köp. Önként és dalolva. Netán bagóért.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.