Tráser László
Cédulák (64.)
– a zene leírható, a dallam megfesthető – s ez esetben választottai talán láthatják is… Nézzük! Sz. Prokofjev: Három narancs szerelme. A zene sejtelmes alakzatokban képes üzenni, rejtett tartalma személyes, gazdagabb, mint akár egy költemény. Titkos tartományokból közelít, távoli szigetekre, ismeretlen ormokra hív, más világokat jelez – evilági halandók számára tilalmas helyeket. A zene alkalmasint bevezet, kaput nyit előtted s adottságaid vezethetnek tovább is, bőrödön érzed a nem sejtett látomást…
– olykor a Gondolat fölfénylik az emberi Test mögül. Láthatatlan, de mégis megjelenik, mert tiéd volna ő is, az áruló árnyalak. Köznapi példája a szeretet, gyűlölet – látványuk mindennapos. Munkácsy föstménye a felszolgálólányról, amint vádlón visszanéz… kezében asztalról leszedett tálca… Másutt egy reklámplakát, amint a nagyhatalmú kancellár háziasszony-szerelésben érdeklődve kinéz a konyha ablakán, s közben átható, rezzenetlen pillantással befordul a sarkon – egy színes bőrű bevándorló. Nem esik egyetlen szó sem, csak a tekintetek beszélnek, mint az életben. Ha nem ügyelsz, észrevesznek, pedig hallgatnál róla.
– megjelenésed fordulópont az Ember útján. Immár láthatóvá tetted a Bűnt – megnevezted a Jót. Általad közénk jött az Emberfia, aki ismeri teremtésünk titkát.
– vajon lehet magában a Gonosz? Ha az emberek között számos gonosz cselekedet történik, mert sokan „dolgoznak” különféle szörnytetteken, képzeteik meddig szorulnak köreiken belül, s a Rossz fekete taraja mikor csap túl a korlátokon, fertőzve szervezetet, országot, világot? Az Úr angyala porig égette Szodoma és Gomorra bűnös városait. Babits csendet parancsoló, Arany balladáinak szavaival mesél Jónás könyvében Ninivéről: Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság: szennyes habjai szent lábamat mossák… Mi lakik lelkében a más emberi lényeket nem elvakult felindulásból, de tudós szakértelemmel kínozó kétlábú szörnynek? Ülnél vele vonaton, merészelnél inni, aludni mellette? Ennél asztalánál a menzán? Kezet fognátok? És hányan vannak, akikkel ezt teszed, miközben nem tudod, mit forgatnak fejükben…
– az emlékezés régi törvényt követ: csak a szépre… Mit van mit tenni? Nincs más múltunk, ha ezt elveszítjük – gyökértelen lelkünk a szél messze sodorja. Egy vén szatmári paraszt mondja szilvaaszalás közben, könnyeit visszaszorítva, hogy nagyapja, apja, meg azok ősei különb emberek „vótak min' ín vagyok! Ha űket elveszíccsük, nem lesz erő a lelkünkben, mert az tűlök jön, amíg őrizzük az emlékezetiket.” Közben a mamával úgy emelgeti a 30 kilós szilvaaszaló fatálcákat, mint aki ezt végzi gyerekkortól… (Mert ezt.) A Mama nem könnyezik, a Papa szorítja erősen, de nem lehet azt visszafogni, amikor a szilvaaszaló kisházra néz, mert az hajszálra olyan, mint az őseié volt, csak ezt ő építette apródonként. De hajszálra éppen úgy néz ki… Ha nem csak filmen nézném, könnyeznék a füsttől, meg a reggeli szatmári szilvától. Magyarok vagyunk – húzd rá, a keservit, ha mindjárt az ingemér' is!
– a jelen: biológiai apa börtönben ül, amikor a biológiai anya megszüli gyermekét, majd azonnal lemond róla, s egy család örökbe fogadja. Biológiai apa pert indít biológiai fiáért, amit a bíróság első fokon támogat, másodfokon a gyermek érzelmi biztonságára hivatkozva elvet. A DNS-vizsgálat egyértelművé tette a bebörtönzött francia férfi igazságát: ő a gyermek apja. De egyéb szempontok ezt a végzést fölülírják. Ő ugyan ebbe nem nyugszik bele és perelni fog. (francia riportfilm vége)
– bájos jövőkép 2050-re: viszonylag kis ráfordítással áttetszővé teszik az egyes ember teljes génállományát, mondja egy nagy amerikai egyetem vezető genetikusa. Láthatók, tudható lesz adottságaink, képességeink, hajlamaink lényegében teljes genetikai háttere. Kiszűrhetők az őrültek, a megnevezhető betegségekre hajlamosak, megítélhetők szellemi képességeink, adottságaink, fogyatékaink – melyek eddig csak érezhetők voltak, de nem bizonyíthatók, ezért fölülírhatta az érzelem, a hatalmi-politikai érdek, a rokoni kötelék. S végső soron az egyén elbújhatott más emberek árnyékában. Ha mindenki áttetszővé válik a hatóságok számára, beteljesül Platón eszméje, Madách víziója: az egyének besorolhatókká válnak, a hatalom betagozza őket a kasztokba, ezáltal összerendeződik a biológiailag adott falanszter, nem marad tere a képmutatásnak – és az Embernek.
– de vajon egy beteget meddig kell elviselnie az egészségeseknek? Falakat kell-e áttörnie a gyenge, esendőbb iránti érzelmeknek, amikor ott kínálkozik, nyomul a hibátlan génállományú? A megelőlegezett púder fölösleges, a 20. századi emberirtás megmutatta a zsigeri gyűlöletet, melynek fedezékéből előbb lenézték, megvetették, tőlük magukat elkülönítették, majd rövidesen irtották is a „másságot” s vele együtt a „más” embert, ki istene, hagyományai, eszményei, génjei miatt különbözik az éppen elvárt tulajdonságú, világnézetű, gondolkodású, érzésű tömegtől. Ha alapvető változás nem következik be – aligha lesz másként a jövőben… A Tudomány föltalálója ellen fordul, újra a népirtásig juthat… Az emberi „fejlődés” a „haladás” tiltott területre tört. Mint az Édenkertben. Lám, ismét fölbukkannak a tiltott fák gyümölcsei… és a megtévesztő Kínáló, csak ezúttal nem kígyó képében…
– tegnap még bizonyosság, szilárd elhatározás, bár kockázatos, mondja az ellenzék, mi több: nagyhatalmú óriás érdekeit sérti! Ütnek miatta, ordítanak, vádolnak! Majd néhány hét, talán hónap s egyszeriben fordul a kocka, ami tegnap szilárd volt, mára bizonytalannak tűnik, lehet el is halasztják, meg sem építik, de nem úgy fordul, amint várták, ha jégszobor volt, meleg szél legyintette, ha gránit, alatta megindult a föld, ha jövőnk záloga – egyszeriben homályos tartalmú kötés… jöhet bármi. Mire építhetni ilyen világban? Mindez legfönnebb, ha hónapok alatt viharzik végig… És a hánykódó hajók parancsnokai leütése leütést követ, a tempó nem lassul, a bajvívók árnyékában világot lángba borító tűzvészek lapulnak… ők csak vínak, veszély mit se számít… legfönnebb ott veszünk mindahányan.
– okosabb lettél mára, vénember? Pedig az óra közelít, mutatói kiakadóban, már nem csak pillanatok, az évek is suhannak. Jó lenne megbecsülni, amit kaptál, jó lenne megkapaszkodni az Időben, de mintha sebes vizet állítanál meg tenyérrel. Már a tavasz is messzinek tűnik, még előtte végigélni a telet, te szorongsz növényeid életéért a téli hidegben, de erre nekik is van okuk, hiszen ha… de ki vigyázza Isten madarait…? Majd akad más, ha kihullsz a sorból, ahogy mindig is… Amit megtudtál, jaj, azzal a maréknyival mennél át a Túlpartra? Ennyit gyűjtöttél, annyi tenger sok óra, perc alatt? Megtudtad: csak a meghallgatott Fohász segíthet… Isten hatalmát a Teremtés mutatja nekünk, szótlanul. Képmására teremtette az Embert, a Jó és Rossz között hányódót, tévelygő első lépéseitől fogva.
– talán a tiszta érzés, ha még valami időtálló maradt. Ennyi egyedül az arany, bár nevezheted gyémántnak akár. Az önzetlen szeretet, a jótett, az elkötelezett vonzalom, mely nem méricskél, önfeláldozása árán is kitart, mindig a másikat nézi, a fennkölt hit, mely szigorú törvényt követ, így irányt mutat, életeszményt állít eléd, abroncsba szorít – válaszútra kényszerít. Kegyetlen – de angyali szelídséggel. Gonosztevő lennél, megszegve a Szeretet-törvényt.
– majd negyven évvel a megjelenését követően lapozom Mezei Mária: Vallomástöredékek című könyvét. Szenvedő, gyötrődő ember írásai. Mindvégig el akarta mondani önmagát, istenhitét, talán csak későre letisztult vallomásait Istenről, világról. Megüzente színpadról is, amíg s ahogyan tehette. Az a sors jutott neki, amit élt, megszenvedett. Ha ismernék még, bizonyára sokan mondanák: szerepein átütő hitű, őszinte ember volt, bujdosó lány, mint magát nevezte egy kései estjén. Rettenetes kín, ha valaki tudja, mit tudna tenni, mire volna képes, de körülményei gúzsba kötik a kezét. Mózes halála előtt még láthatta, de nem érinthette az Ígéret földjét… Mezei Mária földi reményeit elveszítve ment el…
– vajon ki helyezte belénk ezt a múlhatatlan vonzalmat tulajdon fajtársaink iránt? Némi szőr, bőr és csontok, izmok és hús, s mi legalább egymillió éve nem tudunk betelni látványával, érintésével, izgató vágy birtokolni – szőröstül, bőröstül… S legalább ugyanígy ellene fordulni, irtani, pusztítani írmagját is – megunhatatlan gyönyörűség millió éve… Lehetnénk közönyösek? A földlakók megannyian, osztoznak tulajdonságainkban: vonzódnak is fajtársaikhoz, üldözik is őket. Vonzás és taszítás: a bolygóvilágban is, a csillagok pályáit is ezen erők uralják. Amíg az emberek tudtak az istenekről, róluk is így meséltek… Örök béke és kihűlt szívek csak a Túlparton… Aki megformázott, szépnek hihette teremtményét.
