Képiró Ágnes
OlimPia
Van az az ital, amely végzetesen hatalmába kerít. Igaz, nem iszom, még csak nem is kortyolgatom, hanem egyszerűen csak élvezem a hangulatát. Úgy hívják: OlimPia. Mostanában egyre gyakrabban jutnak eszembe azok az idők, amikor zsenge fejjel tudomást szereztem a 2012-es londoni olimpiáról, s arról álmodoztam, hogy én majd elmegyek oda. Képtelen ábrándnak tűnt, nemcsak akkor, hanem hónapokkal ezelőtt is. Igazából nem is vágytam rá. Április végén közel egy hetet töltöttem a brit fővárosban: láttam az épülő olimpiai falut, s örömmel konstatáltam magamban, hogy ezek az élőképek kellemesen megmosolyogtatják majd lelkemet, amikor tévéből követem a sporteseményeket.A májusi napsugár boldogan csalogatott haza a szokatlanul nyirkos és hűvös Londonból, mégis elégedetlen voltam. Már megint nem néztem alaposan végig a Britisht, ráadásul a Diszkoszvetőt is jól elrejtették előlem az olimpiai előkészületek miatt – bosszankodtam magamban, mikor P azt mondta, menjünk ki nyáron az olimpiára. Semmi esetre sem – álltam ellen, de mint tudjuk, nem kell sokáig kérni a táncra vágyót, ha maga is akarja. Többszöri hezitálás következett az „úgyse megyünk ki, csak a szánk jár” önmegnyugtató gondolatával fűszerezve, mígnem egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy megvettük londoni kalandunk legdrágább komponensét, a repülőjegyet. Innen bizony már nincs visszaút. Ám még ezt követően is visszakoztam olykor, rendíthetetlenül. Persze akkor már senki nem vette komolyan, hogy nem megyek ki, még saját magam sem.
A „most jutunk el olimpiára először, s utána soha-soha többet nem lesz lehetőségünk rá” gondolatával szálltunk a felhők fölé július 26-án, bár még jegyünk sem volt az eseményekre. Az internetes jegyrendelő rendszer népmesei önkényének köszönhetően hol jelzett szabad jegyeket, hol nem. Egyszer majdnem sikerült rendelni, kizökkentve a hol nem volt jegyek szokványszürkeségéből. Persze csak tréfálkozott. Az utolsó kattintások hiányoztak már, amikor a huncut rendszer csakis Visa kártyával engedett volna fizetni. Nos, azóta tudom, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hány ismerősömnek van Visa kártyája. Kis híján nulla. Mire lett kártya, eltűntek a jegyek. Pedig az egész Kárpát-medence segítségemre sietett: Kispiac első embere egri boroktól bátorodott lelkesedéssel szólított meg mindenkit, aki utunkba tévedt a Dobó térről a Szépasszony-völgy felé tartó úton. Aztán lett Visa kártya, noha nem Egerben, s nem is értünk vele semmit sem, ugyanis onnantól kezdve a kiszemelt eseményekre nem árusítottak jegyet.
Londonba megérkezve az első utunk a szállás elfoglalása után a Hyde parkba vezetett: egyrészt azért, mert még soha nem láttunk élőben olimpiai lángot, másrészt ott volt az egyik központi jegyiroda. Az ajtónálló marcona csokivitéz el is utasított minket sebtiben, mondván, itt csak átvenni, vásárolni nem lehet. Ekkor úgy tűnt, már csak a C verzió marad: kimenni a helyszínre, s lesni, hátha valaki áruba kívánja bocsátani feleslegessé vált belépőjét. Azonban akadt még tarsolyunkban egy utolsó utáni mentőötlet: valahol láttam, hogy az a törlőfiú, aki már nem törlőfiú, együtt mozog a kézi válogatottal, s őt bizony a veszprémi B közepes ismerőseim jól ismerik. Sikerült megszerezni tőlük az elérhetőségét. Kisvártatva forródróton megérkezett az a füles, amely végül egyenes úton a jegy
ek megvételéhez vezetett. Egy bizonyos utazási iroda a Londoni Magyarok egyik házában kiárusította a megmaradt jegyeit. Az a bizonyos utazási iroda, amely hetekkel ezelőtt még csak szállással volt hajlandó jegyet adni, most igyekezett minden áron megszabadulni belépőitől. Mindössze három órát álltunk sorba egy olyan helyen, ahol előbb sorszámot osztottak, majd kedvesen hellyel kínáltak. Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy eltelt egy óra, s nem haladt semmit a sor. A lelkes sorszámosztók miután eltűntek, a kutyát sem érdekelte a sorrend, s az utánunk érkezett gyanútlan tudatlanok hada vette meg sorra a jegyét, mire a sorszámosok tömege feleszmélt. Végül lett jegy. Arra az egy magyar-dán kézimeccsre, amit a legjobban áhítottunk. Aznap még a Britisht is alaposan végignéztük, de csak azért, mert péntekenként fél 9-ig van nyitva. A Diszkoszvető is előbújt rejtekéből: dobásra tárt karokkal, elsők közt fogadott bennünket.
ek megvételéhez vezetett. Egy bizonyos utazási iroda a Londoni Magyarok egyik házában kiárusította a megmaradt jegyeit. Az a bizonyos utazási iroda, amely hetekkel ezelőtt még csak szállással volt hajlandó jegyet adni, most igyekezett minden áron megszabadulni belépőitől. Mindössze három órát álltunk sorba egy olyan helyen, ahol előbb sorszámot osztottak, majd kedvesen hellyel kínáltak. Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy eltelt egy óra, s nem haladt semmit a sor. A lelkes sorszámosztók miután eltűntek, a kutyát sem érdekelte a sorrend, s az utánunk érkezett gyanútlan tudatlanok hada vette meg sorra a jegyét, mire a sorszámosok tömege feleszmélt. Végül lett jegy. Arra az egy magyar-dán kézimeccsre, amit a legjobban áhítottunk. Aznap még a Britisht is alaposan végignéztük, de csak azért, mert péntekenként fél 9-ig van nyitva. A Diszkoszvető is előbújt rejtekéből: dobásra tárt karokkal, elsők közt fogadott bennünket.
Két nap múlva végre eljutottunk Stratfordba, az olimpiai parkba. Soha nem találkoztam még ennyi mosolygós önkéntessel. Legszívesebben velük maradtam volna, kit érdekelt akkor már a meccs? Ott úgyis mindig ugyanaz a forgatókönyv, ráadásul nem voltam még külföldön nyertes mérkőzésen, miért nézzek meg még egy kudarcot? De az önkéntesek! Ők már küllemükben megnyertek! Lépten-nyomon sürögtek, forogtak, irányítottak. Még az esőt is elállították! Egy viszonylag fedett részben az eső végét várva, egyszer csak egy zászló csapódott elénk. Magyar a magyart barátként üdvözli külhonban, ezt tette a zászlóból kibúvó fej is. Kibontakozva trikolórköpenyéből felvillant nyakában az önkéntes igazolvány. Emberemre találtam, gondoltam magamban, s izgatottan figyeltem szavaira: a kötelező mosolyok mögött megbúvó problémákra, amelyeket e rugalmatlan szervezés hordoz magában. Az egy dolog, hogy a briteknél az önkéntesség presztízskérdés, de ha valaki szabadságát és anyagiakat áldozva segít, ugyan ne kelljen már lopódzkodva besurrannia, eseményt nézni abban a csarnokban, ahol amúgy is dolgozik. Az egész olimpia időszakára vonatkozó, ingyenes és korlátlan utazásra jogosító bérletet pedig azzal a felszólítással kapták meg, hogy csak munkába menet használhatják, máskor finanszírozzák maguknak a helyi közlekedést. Szerencsére a magyar elég betyár nép ahhoz, hogy ezt az információt mindössze a feleslegesen kimondott, soha nem teljesítendő utasítások listájára jegyezze fel.
Mire az eső elállt, a meccsekig mindössze annyi időnk maradt, hogy körbejárjuk a parkot. A többszörös bélgörcsöt modellező Orbit és a 3D úszás látogatása is elmaradt, csakhogy megleshessük az előttünk játszó brit-francia kéziseket. A francia kézilabdázók nem ismeretlenek a bajnokságok követői számára, no de a brit válogatottról még nemigen hallottam. Mikor megkapták a 2012-es olimpia rendezését, újsághirdetés által keresték a leendő válogatottjuk tagjait. A
mit láttunk, az bizonyítékát adta a Britannia nem kézilabda-nagyhatalom, de még kishatalom sem jelenségnek. Először harsány nevetés fogott el a játékuk láttán, ami mind inkább szégyenérzetbe és tiszteletbe csapott át – látva küzdelmüket és a közönség szeretetteljes lelkesedését. Bár alaposan kikaptak, mégis érzékelhetően fejlődést hozott számukra a kétszer 30 perces kitartó küzdelem. A „GB!”-skandáló tömeg jelentős része – értékes ülőhelyeket maguk után hagyva – a magyar-dán meccs kezdetére már Copper Boxon is túl volt, mi pedig közelebb merészkedtünk a pályához. Négy kedves angol szurkoló látványosan fel is kínálta nekünk helyét az első sorban, ahova nem éppen a magyar közalkalmazotti fizetéshez mért összegért vehették a jegyüket. Mi a brit-magyar örök testvérbarátság jegyében boldogan elfogadtuk az ajánlatot, s ismét megerősödött bennünk a gondolat: a britek rendkívül kedves, figyelmes, elegáns és udvarias emberek.
mit láttunk, az bizonyítékát adta a Britannia nem kézilabda-nagyhatalom, de még kishatalom sem jelenségnek. Először harsány nevetés fogott el a játékuk láttán, ami mind inkább szégyenérzetbe és tiszteletbe csapott át – látva küzdelmüket és a közönség szeretetteljes lelkesedését. Bár alaposan kikaptak, mégis érzékelhetően fejlődést hozott számukra a kétszer 30 perces kitartó küzdelem. A „GB!”-skandáló tömeg jelentős része – értékes ülőhelyeket maguk után hagyva – a magyar-dán meccs kezdetére már Copper Boxon is túl volt, mi pedig közelebb merészkedtünk a pályához. Négy kedves angol szurkoló látványosan fel is kínálta nekünk helyét az első sorban, ahova nem éppen a magyar közalkalmazotti fizetéshez mért összegért vehették a jegyüket. Mi a brit-magyar örök testvérbarátság jegyében boldogan elfogadtuk az ajánlatot, s ismét megerősödött bennünk a gondolat: a britek rendkívül kedves, figyelmes, elegáns és udvarias emberek.|
|
|
Ajánlat ide vagy oda, csak az első félidőt töltöttük a szurkolásmentes övezetben. Amikor Nándi nagyokat védett, a keresztnevét üvöltötte a csarnok. Kivéve két embert, akik nem tudván mit kezdeni az idegen hangzású értelmetlen szóval, csak ennyit kiáltottak szüntelen: „Fázekász, Fázekász!” Két francia srác szájából hangzottak a szavak, akiket kicsivel korábban megtanítottunk ria-ria-hungáriázni. Kérésükre! Ekkor már a második félidő derekánál tartottunk, kicsivel hátrébb álltunk, aktív szurkolói közegben. Szükség is volt a csapat biztatására, hiszen csehül álltunk. A meccset végül elvesztettük, de jól játszottuk. Boldogabb lettem volna, ha rosszul teljesítünk, de megnyerjük.
Közel éjfélt ütött az óra, mire kikeveredtünk a kézilabdacsarnokból. Tettünk még egy kört a létesítmények és a hazatérők között abban a reményben, hogy az Orbitra még feljuthatunk. Hiú ábránd volt, bár a kivilágítása kárpótolt. Már nem olyan merev bélgörcs – gondoltam magamban, s elindultam a kijárat felé.
Az önkéntesek és a világ összes embere együtt van – érzés hagyta bennem a legmélyebb nyomokat, melyet még az utolsó pillanatok eseményei is fokoztak. Egy sikertelen közös fotó után, melyet az állva alvó idős önkéntes bácsival akartunk végrehajtani, búcsút vettünk az olimpiától. S az olimpia is búcsúzott: minden nemzet tagjától az anyanyelvén. Egy tucat lelkes önkéntes leste a nemzetazonosító momentumokat, s ennek megfelelően adta búcsúszavát. Néhány távol-keleti beütésű önkéntes még ezután is lelkesen küldte a „sziasztok”-áradatot, s boldogan konstatáltam magamban az agyamat már sokszor megjárt lehetetlen felismerést: a világon mindenki magyar, vagy legalábbis az szeretne lenni.
Azóta is gyakran szürcsölgetem újdonsült kedvenc italom, az OlimPia levét. Történetesen azokban a helyzetekben, amikor úgy tűnik, a világon mindenki utál minket, akinek síp van a szájában, vagy pontozógép a keze ügyében. Mégis bennem él a vágy, ha már most eljutottam olimpiára, később is, mindig-mindig adasson meg. Csak egy pacsit adni. Az önkénteseknek!
Képiró Ágnes Mátészalkán született, 2004 óta él Szegeden. Főiskolai tanulmányait a Nyíregyházi Főiskolán rajz, történelem és vizuális kommunikáció szakon végezte, utóbbin alkalmazott grafikára specializálódva. Egyetemi diplomát szerzett 2006-ban a Szegedi Tudományegyetem történelem szakos bölcsész és tanár szakán valamint 2010-ben a Magyar Képzőművészeti Egyetemen vizuális nevelőtanár szakon művészeti rajz, művészettörténet és ábrázoló geometria szakos középiskolai tanárként. 2006 óta a hódmezővásárhelyi Eötvös József Székhelyintézmény tanára, emellett képzőművészeti tevékenységet is folytat, elsősorban grafikusként. 2010 óta a Madách Irodalmi Társaság tagja, Az ember tragédiája és a Madách-életmű illusztrációinak és alkalmazott művészeti megközelítésének feldolgozásával foglalkozik valamint Kass János grafikusművész emlékének méltó ápolásával. Érdeklődése kiterjed az alkalmazott művészetek egyéb területeinek elméleti megközelítésére és a kultúraközvetítő publikálásra is.A szerző írásai korábban a SzegediLapon: 7 kérdés Kentaurhoz; 7 kérdés Novák Ferenchez; 7 kérdés Czene Zoltánhoz; Szoborlelkek randevúja; Emlékezés Kass Jánosra; Március 15. a határon túl; Szegeden láthatók a világ egyik első hadifotográfusának remekművei; 7 kérdés Kancsár Józsefhez, a Pinceszínház igazgatójához; John Lennon, a képzőművész; Leonardo a Belváros(i)ban járt; 7 kérdés Székely Norberhez, a szegedi próbaKör atyjához