Képiró Ágnes
„Az identitás igazából a
fenyegetettségben erősödik meg"
Március 15. régen és most, határon innen és túl
Napjainkban nemzeti ünnepeink a nagytöbbség számára ekvivalensek a munkaszüneti napokkal, sok esetben a hosszú hétvégékkel, melyeket pihenéssel, kirándulással, esetleg házimunkával töltenek. Nemzeti szimbólumainkat felvállalni bizonyos körökben politikai állásfoglalást jelent, ezért sokan elzárkóznak ettől, csakúgy, mint a kokárda viselésétől. Pedig a kokárda polgári körökben egyik nemzetnél sem olyan fontos jelvény, mint a magyaroknál. Nem ritka az összemosódás jelensége sem: akadnak, akik nem tudják megmondani, éppenséggel mire is emlékezünk március 15-én, október 23-án, vagy augusztus 20-i állami ünnepünk alkalmával. Voltak időszakok, amikor a márciusi ifjak dicső tetteinek emlékezete kellő pátosszal párosult az átlagember szívében is. Pedig az ünnep ma is ünnep: iskolák, települések vezetői gondoskodnak méltó lebonyolításáról, bár a „hivatalos” és „kötelező” hívószavakra nehezen mozdul önként és dalolva a magyar. Március 15-én a forradalom óta eltelt 164 év nagy részében nem került sor hivatalos ünneplésre. Az 1848-49-es szabadságharc bukását követő önkényuralmi rendszer betiltotta a megemlékezést, s amikor az 1860-as évek elejének enyhülési időszakában nyilvános ünnepségre került sor, a hatalom fegyveresen lépett fel. Bár a kiegyezés utáni berendezkedés nem tiltotta a megemlékezéseket, Magyarország visszafogott maradt. 1898-ban, a forradalom 50. évfordulóját a magyar politikai elit hivatalosan ünnepelte, ám március 15. helyett április 11-ét, a polgári átalakulás alaptörvényei szentesítésének napját jelölte ki nemzeti ünneppé. 1927-ben a Horthy-rendszer törvénybe iktatott nemzeti ünneppé nyilvánította március 15-ét, bár a II. világháború kitöréséhez közeledve baloldali körökben a német- és háborúellenesség szimbólumává is kezdett válni az ünnep. A háborút követő kommunista berendezkedés ugyan felvállalta a centenáriumi megemlékezéseket, de 1951-től ismét munkanap lett, s különösen az 1956-os forradalom után nemkívánatos jelenségé vált a rezsim számára a megemlékezés. A Kádár-korszakban ugyan munkaszüneti nap nem volt, de tanszünetnek rendelték el, sőt 1969-től Forradalmi Ifjúsági Napok elnevezéssel igyekeztek összemosni március 15., március 21. és április 4. megemlékezéseit. A hivatalostól való eltérést a rendszer nem tűrte, ám a 70-es évektől március 15. a politikai hatalommal szembenálló demokratikus gondolkodású ellenzéki ifjak – gyakran tüntetéssel egybekapcsolt – megmozdulása lett, amely a következő évtizedben sem volt mentes az atrocitásoktól. A rendszerváltozást követő új, demokratikusan választott Országgyűlés 1991-ben hivatalos nemzeti ünneppé nyilvánította március 15-ét.
Manapság a magyar nemzeti összetartozást is szimbolizáló március 15-ét másként ünnepelik határon innen, s túl. Negyedik alkalommal vettem részt a székelykeresztúri március 15-i megemlékezésen, s az eddigi tapasztalataim alapján szeretném egy település ünneplésén illetve a város jeles személyeinek megszólaltatásán át szemléltetni, hogyan becsülik az ünnepet a határon túli magyarok. Az erdélyiek számára bár munkaszüneti napot nem jelenthet, mégis ez az egyetlen nemzeti ünnep. Hivatalos állami ünnepük Erdély Romániához való csatolásáról megemlékező december 1., ám akkor – érthető okok miatt – tisztelettel távol maradnak a kisebbségi magyarok a közös ünnepléstől. Trianontól az 1989-es forradalomig – leszámítva az Észak-Erdély visszacsatolásának időszakát 1940-44 között – tilos volt az ünneplés a romániai magyarok számára.
Ahol én felnevelkedtem, sem az iskolában, sem az egyházban nem beszélt senki március 15-i eseményekről. Természetesen történelem órán tanultunk az 1848-49-es eseményekről. Ki volt emelve az a tény, hogy a románok szabadságharcát az autonómiáért, a nyelvük szabad használatáért az iskolákban és a közigazgatásban a magyarok elfojtották és kegyetlenül kivégeztek sok románt, főleg a Nyugati-Kárpátokban. Az osztrákok voltak a jók, mert ígéretet tettek nekik az „oszd meg és uralkodj” elve alapján. – nyilatkozta Bartos László, a székelykeresztúri Zeyk Domokos Iskolaközpont igazgatója.
|
A legenda szerint ez Petőfi Sándor sírja
(a timafalvi temetőben )
|
Petőfi-szobor Székelykeresztúr főterén
|
Erdélyben még nehezebb volt az 1989-es forradalom előtt ünnepelni, mint Magyarországon a kommunista berendezkedés időszakában. A zászlót el kellett rejteni a hatalom mindent kiszimatoló kutyái elől, a székelykeresztúriak számára oly fontos Petőfi-sírra nem helyezhettek el koszorút március 15-én, bár a híres székely talpraesettség ezt is kijátszotta: ők „Sándor-napra” vitték a virágot. Az 1989-es forradalom utáni pár év március 15-éi feledhetetlen emlékek az akkori ifjú, illetve idősebb generáció számára is:
1990. március 15-én mentem az iskolába gyalog. A házakon nagyon sok piros-fehér-zöld zászlót láttam, egyesek kopottak, régiek voltak, de akadtak újak is. Gyerekek szegődtek mellém, akik szintén az iskolába mentek, és elmesélték, hogy a szüleik, nagyszüleik a pincében, padláson, széna alatt, téglarakásban rejtették el a zászlókat. Székelykeresztúron és Észak-Erdélyben 1940-44 között szabadon ünnepelhették március 15-ét, Dél-Erdélyben viszont nem. Nagyon boldogok voltunk, örvendtünk, hogy megérhettük azt, hogy szabadok vagyunk, szabadon ünnepelhetünk és óriási reményt fűztünk a jövőnk elé. Természetesen nem valósult meg minden abból, de ami megvalósult, hatalmas, óriási küzdelem révén jött létre. – mesélte Bartos László az első szabad március 15-i ünneplésről Székelykeresztúron.
|
Bartos László
(forrás: www.zeyk.ro)
|
Zsidó Ferenc
(forrás: www.irodalmijelen.hu)
|
Zsidó Ferenc kortárs erdélyi író miután ismertette emlékeit az 1989-es forradalom utáni első évek március 15-i megemlékezéseiről, az elmúlt két évtizedben bekövetkezett változásokra is utalt:
Az 1989-es forradalom okozta változások után néhány évig volt egy nagyon evidens eufória, amikor az ünnepet úgy éltük meg, mint az önkifejezésnek egy alkalmát. Mindenhol kikerültek a zászlók, hatalmas tömeg verődött össze spontán módon, az emberek felidézték régi történeteiket az 1848-as időkről és elővették esetleg a rejtegetett Horthy-képeiket. Ám én úgy tapasztalom, hogy szép lassan a fásultság itt is erőt vesz az ünnepeken, jobbára felülről szervezett és a politikum által egyre jobban kisajátított rendezvény lett itt Erdélyben is a március 15. Ugyanakkor azokon a településeken, ahol a magyarság együtt él a románsággal, nagyobb tétje van a dolognak, ott valószínűleg most is nagyobb fontossága van ennek az ünnepnek. Úgy gondolom, hogy ismert az elmélet, miszerint az identitás igazából a fenyegetettségben erősödik meg. Nos, a mi identitásunk a Székelyföldön nincs annyira veszélyeztetve: tehát mi nem érezzük direkt módon fenyegetettnek, s épp ezért mi is pont úgy ellaposodunk, mint ti anyaországiak. Szerintem például Kolozsvárnak az a magyarsága, amelyik még tartja az identitását, ezt az ünnepet sokkal fontosabbnak tekinti, mert ez egy olyan ünnep, amikor tényleg kifejezheti magyarságát.
Az anyaországi számára határon túli magyar közösséggel ünnepelni mégis valami csoda. Nemzeti zászlónkat lobogtató lovasok, majd rézfúvós zenekar után a helyi középiskolák diákjainak százai vonulnak fel rendezetten és emelt fővel. Szinte alig találunk olyan magyarlakta házat, amelyre nem tűzik fel ezen a napon a magyar zászlót. A helyiek ízes magyarságával elszavalt szónoklataira is jobban felfigyel fülünk, s ott büszkén fakadnak dalra azok is, akiknek hazánkban kényelmetlen egy-egy ünnepségen a Himnuszt és a Szózatot elénekelni. Arra a kérdésre, hogy mi lehet az oka annak, hogy a nemzeti összetartozást is jelképező ünnepünk Erdélyben és a határon túli magyarság körében szebben meg van ünnepelve, többre becsült, mint Magyarországon, a két interjúalanyom a következőképpen válaszolt:
Bartos László:
Ez azért van, mert itt nálunk van egy olyan vetülete is, hogy mi a márciusi hősök tetteinek szellemében még mindig kell harcoljunk azért, hogy egyenlőek legyünk a törvény előtt, hogy használhassuk a nyelvünket az óvodától az egyetemig, hogy megvédjük a törvények által jóváhagyott jogainkat. Óriási küzdelem folyik minden gyerekért, minden munkahelyért, minden területért, még akkor is, ha ez látszólagos és nem törvénytelen.
Diákok felvonulása március 15-én Székelykeresztúron
Zsidó Ferenc:
Mert nálunk március 15. nem állami ünnep. Ez lényeges különbség. Az embernek úgy látszik alapvetően a pszichológiája így épül fel. Ami felülről jövő kezdeményezés, az nem tetszik. Ez itt mindig alulról építkező volt, régen az 1989-es forradalom előtt kimondottan tiltott volt, úgyhogy csak informális, családi, illetve baráti környezetben szóltak róla, utána nagy felszabadulás volt, hogy beszélhettek nyilvánosan is, tehát a tereken, az összejöveteleken. Akkor ez adta az energiáját ennek az ünnepnek, de úgy látszik, hogy ez már azóta kicserélődött, jött egy új generáció, akinek ez nem jelent ilyenfajta eufóriát, mert nem jelent felszabadulást. Azt a fajta szellemi rabságot, ami 1989 előtt volt, ők nem tapasztalták meg. Valószínűleg elsőre szebbnek tűnik a mi ünnepünk, mint a valóságban. Az igazság az, hogy itt is ugyanúgy liberalizálódik és globalizálódik a magyar közösség is, bár lehet, hogy nem olyan gyors ütemben, mint a magyarországi. Ugyanakkor itt egy másik jelenséggel kell szembesülnünk: a románság által jövő elrománosodás, ami csak nagyon áttételes. Itt nem találkozunk románokkal, éppen ezért nem nyelvi asszimilációról beszélhetünk, hanem inkább csak Romániának a morálját vesszük át. Ez egy erős romboló erő. Lehet, hogy hagyománytisztelőbb az erdélyi magyar közösség, mint az anyaországi, ugyanakkor ezt a romboló hatást is számba véve ugyanolyan rossz helyzetben van.
S bár keleten a helyzet változóban van, az ünnep tisztább mivolta mégis példaértékkel szolgálhat minden magyarországi ember számára. Hiszen ott még boldog ünnepeket kívánnak egymásnak március 15-én, s ismeretes számukra, miről is emlékezünk meg e napon, mely kezdettől a szabadságeszmét szimbolizálja. Magyarországon az utóbbi évtized információrobbanása és a felülről jövő túlságosan is nagy szabadság elveszi az ünnep lényegét. Hiányzik az emberekből a nemzeti összetartozás érzése is. Határon túl is megfigyelhető tendencia, hogy a fiatal generációban nem annyira erős a magyarságérzet, mint a felnőttekben. Sokan beleszülettek ebbe a korszakba és nekik minden természetesnek tűnik, bár nem lehet általánosítani. 1848. márciusi ifjainak cselekedete, üzenete példaként kell szolgáljon az utókor számára. S hogy mennyire nem általánosítható az ifjú generáció érdektelensége, írásomat két 11. osztályos diákom március 15-i szónoki beszédíró versenyre írt pályázatából kiemelt soraival zárom:
„Mi vagyunk az utókor, amelyben annyira hittek a forradalom fiai. Ne okozzunk csalódást nekik! Ők már lemosták a gyalázatot, mit népünk történelmére kentek a századok. Őrizzük meg ezt a tisztaságot gyermekeinknek is!” – Solymosi Patrícia
„Nem sok olyan nap van a történelmünkben, amit tökéletesnek mondhatunk. De ez a nap ilyen volt. […] A függetlenség, a szabadság a ma emberének olyan kincse, amiért e nap és e kor hőseinek lehetünk hálásak. Nem szabad méltatlanul pazarolni e kincsünket, amiért annyi magyar ember áldozta életét!” – Lukács Máté
Képiró Ágnes 1981-ben született Mátészalkán, 2004 óta él Szegeden. Főiskolai tanulmányait a Nyíregyházi Főiskolán rajz, történelem és vizuális kommunikáció szakon végezte, utóbbin alkalmazott grafikára specializálódva. Egyetemi diplomát szerzett 2006-ban a Szegedi Tudományegyetem történelem szakos bölcsész és tanár szakán valamint 2010-ben a Magyar Képzőművészeti Egyetemen vizuális nevelőtanár szakon művészeti rajz, művészettörténet és ábrázoló geometria szakos középiskolai tanárként. 2006 óta a hódmezővásárhelyi Eötvös József Székhelyintézmény tanára, emellett képzőművészeti tevékenységet is folytat, elsősorban grafikusként. 2010 óta a Madách Irodalmi Társaság tagja, Az ember tragédiája és a Madách-életmű illusztrációinak és alkalmazott művészeti megközelítésének feldolgozásával foglalkozik valamint Kass János grafikusművész emlékének méltó ápolásával. Érdeklődése kiterjed az alkalmazott művészetek egyéb területeinek elméleti megközelítésére és a kultúraközvetítő publikálásra is.