Czipott György
Grabrajberferi
A férfi részeg volt, de nem érezte magát annak.
Elkésett. Mint mindenhonnan az életben, a házasságkötő teremből, a válóperéről – pedig mindenhova rendesen indult. Rátartással. Csakhát szinte minden sarkon volt egy-egy törzshely kocsma, már legalábbis ő törzshelynek tekintette valamennyit.
Amint kacsázott a parcella felé, többször is megnézte az olvashatatlanságig gyűrött gyászjelentést, biztonság végett.
– Stimmol – vetette össze a keresztút parcella-jelzésével.
Puskaropogást hallott, de furcsállotta, hogy mindenki egyszerre lőtt.
– Na!, az a nyomorult, szitává lőtték…, mit lődöznek ezek a grabrajberferire... – motyogta és már a kíváncsiság is hajtotta az összegyűlt feketeruhások felé.
A katonák díszegyenruhában, már vállukon a puskáikkal, oldalt, kicsit távolabb álltak a gyászolóktól. Becsörtetett a néma, szomorú kegyeletadók közé, imbolyogva. Rosszul ítélte meg a távolságot, ezért meg kellett kapaszkodnia valakiben. Kevés híján magával rántotta az ismeretlent, de valahogy sikerült félig megdőlve megállnia.
– Hoppá! Nem semmi! Tudtam, hogy ennek a grabrajberferinek volt valami dolga a rendőrökkel, de, hogy a katonákkal is… – dörmögte bizalmasan a fekete ruhás nőnek, akiben még mindig kapaszkodott. – De mért lődöznek, kijött az istenadta a földből? Vagy mi?
Ez már sok volt a néhait gyászoló özvegynek. Jó darab asszonnyá ülepítette az élet, de még így is nehezen tudta lebontani felső karjáról, válláról a jámbor részeget.
– Jóember, viselkedjen tisztességesen! Megértem, hogy bánatában vígasztalást keresett, de ennyire berúgni… és ne másszon rám, ha tud… – forgyant föl az asszony, érezte, a gyászos hangulatának annyi.
– Kezencsókolom, nem kell mingyár kiabálni egy baráttal, különben se ismerem. Nyaklótomi vagyok… – és nyújtotta jobbját, amin látszott, hogy idefelé jövet párszor már érintette tenyerével a sárgaföldet.
Megbotránkozva meredtek rá a jelenet tanúi körben, pisszegtek és mind azon gondolkozott, hogyan tudnának segíteni az özvegynek úgy, hogy abból ne legyen még nagyobb kalamajka. De igazán egyikük se szeretett volna közbeavatkozni, mit lehet tudni, meg aztán belül kaján derűvel figyelték az eddigieket.
A magát nyaklótominak nevező férfi maga elé kapta karjait, két tenyerét összeszorította és ennek a képzelt éknek segítségével próbált utat törni a gyásznépben a már fölhantolt friss sír felé, ami nem is látszott a számlálhatatlan, ráigazgatott koszorútól, gyászcsokortól.
– Kérem, én letenném ezt az én virágomat a batárom sírjára, ha szabadna a pardonbocsátat! – mondta fennhangon, ami inkább fisztulás kurjantássá sikeredett.
– Mer nekem jóbatárom ez a grabrajberferi, az hétszencség… még most is, így hóttan is… – de a végét már csak meglendültében tudta elmotyogni, mert amint beledőlt a járásba, húzta előre valami nehézkedés, csaknem fejest ugrott a virághalomba.
Megtorpant, rosszallást lehetett leolvasni az arcáról – így vélték a környezetében állók –, és picit előrebillentette a felsőtestét. Ez sem alakult vágyai szerint, mindkét kezét belefürva a virágcsokrok sűrűjébe, megpihent kicsit ebben a megnyeklett tartásban. Lassan, nehogy ismét elveszítse egyensúlyát, fenekét csúcsosan hátratolva kihúzta karjait az illatos béklyóból és mintha mindig is ez lett volna a szándéka, a kezéből kiesett virág szárára igazgatott egy lila feliratú gyászszalag véget. Billegett kicsit a sarka felé, aztán a cipőorra felé, de kibetűzte a kézírású betűvel pingált feliratot: „…nyugalmazott Vezérkari Tanácsosnak. Köztünk maradsz!”.
– Na! Szencségit!… Hát kit temettek a grabrajberferi sírjába!… hát nem halt meg? csak úgy átpasszolta a fődet?… vagy föltámadt Feri? – kurjantotta, de már örömtelibben, és most úgy is akarta. Véreres szemeivel a gyászolókat nézte pislogva, hátha valamelyikük világosságot gyújt az agyában, de amazok egyáltalán nem értették, mit gajdol... Közben érezte, már megint teljesen józan.
– Csoda történt jóemberek!… Föl-tá-madt! Na, akkor futok is a törzshelyre, ez a grabrajberferi biztosan kikérte már az első kört béléssel. Nem várt az még rám soha, ebben a büdös életben! Táborszernagy úrnak meg…, hát igen…
Kacsázó léptekkel, de célirányosan távozott, a megrökönyödött gyászolók utat nyitó sorfala között. Mindenkinek jutott furcsa, parányit talán torz vigyorából.
– Híj!, ez a grabrajberferi, annyajóistenit!… ez a büdös grabrajberferi!
Jó, hogy a szertartásnak amúgy is vége volt már, amikor imént közéjük viharzott az ittas ismeretlen. Az özvegy, rokonok, a barátok megindultak, leplezetlenül mosolyogva, kacarászva a köröndön át, a temető kijárata felé.
Még látták, amint kétszer is hasraesett a részeg férfi, föltápászkodott és futva próbálta utólérni elnehezült fejét. Mindenkiben derültségbe fordult a szomorúság. Talán a kelleténél is harsányabban nevettek.
