Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Czipott György
Gróf Cserkay
 
Lángolt a Nap. A hirtelen jött kánikula miatt hamarébb magzott föl a fű. A tikkasztó, két hete tartó, eső nélküli szárazság kezdte kiégetni a kertet. A férfi hiába öntözött a locsolótömlővel – egy hete már kannával se tehette, bemondták a rádióban és a napilapok is címoldalon hirdették a locsolási tilalmat –, előbb a virágos növények, aztán a fűfélék, de már a pozsgás levelű varjúháj is kezdte a végét járni. Néhol csak a százszorszép emelte fejét a megfeküdt fű fölé, mintha kicsi fehér vagy rózsacirmos virágaival adna méltó gyászt növénytársai temetésén. A gyerekeknek jól jött ez a hirtelen, június végén berobbant nyár, a tanítási év befejeztével pompás szórakozást jelentett a majd’ mindennapi strandrajárás. Néhány nap alatt mindkét hidegvizes medencében langyosra melegedett a víz, a környék gyerekhada nyitástól zárásig, a megfázás veszélye nélkül lubickolhatott bennük. Csak a megnőtt forgalommal arányosan bekevert klór marta a szemüket, ha nyitott szemmel búvárkodtak a felszín alatt, remélve, hogy valamelyik lányról lesodorja a víz a melltartót – pláne –, bugyit. Ritkán szerencse kisérte a kitartó lélegzet visszatartást. Ilyenkor a fiúk napokig nem tudtak másról beszélni egymás között, csak az egyéb esetben is lélegzetelállító látványról.
– Gyula bácsi, Nagymama küldött húst, kenyeret meg bort, azt mondta, Gyula bácsi kicsit hagyja abba, nem szalad el semmi a kertből. Hova tegyem a tálcát?
– Tegye amoda föl, a lugasba, gyerekem. Majd eszem, ha végeztem... – állával a kert elejébe, pár lépcsőfokkal magasabb kiemelkedésre épített nyolcszögletű, zsupszalmával tetőzött nyitott lugas felé bökött.
– Tudnék-e valamiben segíteni, persze a kaszához nem értek, de sarlóval már jól bánok.
– Nem úgy van az, ezt én vállaltam, nekem is kell csinálnom, befejeznem. Játsszék csak inkább, ha már a bátyjai itthon hagyták! Ha mégis szükségem lenne valamire, szólok.
Határozottan, de nem mindenképp elutasítóan mondta ezt az öregember a fiúnak. Kiegyenesítette a derekát – fénykorában szép szál, inas, hórihorgas ember lehetett, még mindig kevéssel magasabb volt az átlagosnál. Kibújt agyonmosott de tiszta, fehér ingéből, gondosan összehajtotta és a kerti ösvény mellett terjeszkedő hortenziabokorra tette, de a kalapját nem vette le a fejéről. Mélyebbre ereszthette a növény a gyökereit, nedves réteget találhatott, mert dúsan, mélyzölden emelkedett a sárguló füvű körágyás fölé, nem hajoltak meg az ágak a vászoning súlyától.
Letámasztotta a kasza nyelét, majd a vasát fenni kezdte egy rombusz-forma kővel, amit nadrádszíján csüngő, láthatóan nedves rongyok közül vett elő. Előre jobbkéz felőli élen, visszafelé a túloldalin szánkáztatta a fenőkövet. Az minden futásakor sikoltozásra bírta a kasza vasát. Tíz-tizenöt mozdulatot tett így, odakoppintotta a követ a penge fokához, majd visszadugta a tokba a rongyok közé.
Folytatta a száradó fű kaszálását, ügyesen kikerülve az itt-ott kis körökben közéültetett virágokat. Olyan mesterien kezelte az eszközt, hogy a virágszigetek mellett nőtt füvek közül csak néhány szál élte túl a suhintást, virágtövet sosem metszett le. Ezért kérte meg a fiú nagyapja erre a munkára, az unokákra nem akart bízni ilyen feladatot, a sarlótól egyébként is kifejezetten eltiltotta öket. „Más se hiányzik, csak egy baleset! Soha, de pláne most, a vakációban!” mondta előző nap, amikor felhívta figyelmüket a tervezett fűkaszálásra és, hogy kivételesen a nagyobbak most halasszák el a ping-pongozást a barátaikkal. Menjenek ki a strandra inkább, de ésszel csináljanak bármit, mindent.
– Gyula bácsi, nem bánná, ha összegereblyézném a füvet?
– Mondtam, fiam! Olvasson az árnyékban. Nagyszüleinek megvan a Nagy Brehm? – kérdezte a fiú felé fordulva. – Tanulmányozza az élővilágot itt a kertben, vagy kicsiben, akár annak a leandernek a cserepében, aztán keresse meg a könyvben, amit látott. Hasznosabb az minden gereblyézésnél!
– Az nincs meg, de van kis növény- és állat határozóm, azt szoktam olvasni, ha meg ott nem találok valamit és nagyapa sem tudja, megnézem a Révayban.
– Helyes, először szemlélni, aztán gondolkozni, kiegészíteni a hiányt az ismeretben és végül összevetni mások gondolataival. De sosem szabad elfogadni más okfejtését, csak ha magának is kiállja az igazság próbáját! Akkor aztán jól meg kell rágni, ízlelgetni és bekebelezni! – mondta és elmerengett pár másodpercig valahova távolba.
– Ha már nem csinálhatok semmit, Gyula bácsi, nem bánja, ha leülök ide és nézem hogyan kell kaszálni? Becsszó, nem zavarom, nem kérdezgetek...
– Ha más dolga nincs... engem nem zavar... de hagyja már végezni a munkámat! – morogta maga elé, föl se nézett a kaszalengetésből, amit újra elkezdett.
Ha ritkán náluk végzett valami segítő munkát az öregember, a fiú szerette figyelni takarékos mozdulatait, kezének lassulását, ha valaminek többféle megoldásán eltűnődött, melyik mozdulattal folytassa. Bármit kezdett el, egymásból fakadó mozdulatokkal, tevékenységgel haladt- és jutott el végül a megoldásig.
Letelepedett a gyerek a jukka terméskövekkel körberakott kiemelkedő ágyása mellé és élvezettel szemlélte az öreget. Sovány felsőtestén, karjain a napbarnított bőre alatt szinte minden ina, izomrost-csoportja mozgott, külön-külön, de mégis azonos ütemre. Vastagon kidomborodó ereiben látni lehetett, amint löki szét a vért szapora egymásutánban a szíve. Olyan volt a látvány, mintha megelevenedett volna a lexikonban látott és hosszasan tanulmányozott sok anatómiai ábra. De itt összeműködve, valóságos eleven taneszközként láthatta mindazt. A vállban, karokban jól feltűntek a csontok, láthatóak voltak az izmok feltapadásai, a két lapos, széles lapockacsont, amint valamiféle csökött szárnyakként billegtek a hátban. Meg tudta számolni a bordákat és figyelte, amint szétnyílik-összecsukódik a bordakosár a légzés ütemére. A jobb alsó bordaív alatt arasznyi, íves de szabálytalan vonalú, kicsit hurkaszerű valamikori műtét hege látszott, minden csavarodó mozdulatnál önálló életet élt a hát alján, mint valami fehér gyík. Lábszárai, két göbszerű térde lépésenként kidudorodtak szürke vászonnadrágjában, olyan volt, mint valami két fordított csőharang, csak nem a nyelv kondította, hanem a harangok lóbálódtak kondulni a nyelvekre.
Nem volt félelmetes, sőt szép volt ez az eleven, bőrrel burkolt kaszálógép, bár különösen a színezett anatómiai ábrák láttán fogta el valami kellemetlen érzés, ha a lexikont olvasgatta. Biztos volt benne, sosem lenne sebészorvos, szörnyű lenne kotorásznia egy élő emberben – halottban pedig még inkább! De ez a látvány most valósággal lenyűgözte, szórakoztatta.
– Nem bánom, ha engem figyel, csak a száját csukja be, be ne kapjon egy darazsat! – zökkentette ki az öregember az ámulatból. – Én magam is elcsodálkozom ha egészben látom magam fürdés alkalmával, micsoda nagyszerű is egy ilyen test. És mennyit kibír! Hinné-e, hány helyen törtek már el a csontjaim? – kérdezte, – aztán most semmi se látszik. Persze, ha szabadra kerülnének, látnánk, de maradjanak azok csak a bőrömben, jó ez így nekem! Igaz-é?
– Isten ments! – borzadt el a fiú a gondolattól. – Gyula bácsi, hogy van az, hogy nem fárad, pedig ez a derékbólogatás nagyon nehéz lehet?
– A légzés, gyerekem, a légzés! Mindennek alapja az. Ha helyesen lélegzik, be tudja osztani az erejét. Aztán pedig látja, minden mozdulatban van kevés pihenés is. Akkor friss vért vesznek föl az izmok, aztán bírják a folytatást. No hiszen, ha elfáradna a szívünk! Iszonyú mennyiségű munkát végez egész életünkön át és nem ül le a kisszékre megpihenni. Szép is volna! – Kicsit megállt és kiegyenesedett az öregember.
– Mi a neve, fiam? Már úgy értem, a keresztneve...
– Gyurinak szólítanak, amúgy meg György – vette nagyosra és komolyra a figurát a fiú. Érezte, egyenrangúként beszélget vele az öregember, még ha pontosan érezteti is, ő még gyerek.
– No, Gyurkának fogom szólítani, ha nem bánja. Valamikor volt egy Gyuri nevű lovam, ő volt a rudas a fogatban. Okos ló volt csakugyan, de mégse állna rá a szám, hogy úgy szólítsam magát is. Bánja-e?
– Nem én, Gyula bácsi! Azt se, hogy Gyurinak hívta a lovát, pláne, ha emiatt Gyurkának szólít. Azt meg nagyon nem bánom ha okos volt a lova, mert minekünk Gyuriknak össze kell tartanunk ám! – mondta a fiú tettetett komolysággal, de figyelte az öreg arcát, veszi-e a lapot, nem ment-e messzire.
– Ha így állunk Gyurka fiam, megértjük egyik a mást. A levegővételnél tartottunk, nézze csak, ha előrelépek és balra suhintok, kifújom a levegőt – ha a jobblábam zárom a balhoz és visszahúzom a kaszát, akkor meg beszívom. De az orromon ám! Nem nyitott szájjal! Még beszáll egy darázs, aztán ha megcsíp sivalkodásomban, hát vége mindennek, hacsak maga nem sebész vagy szanitéc... Szemét meresztgesse, sose a száját. Többre viszi! – mondta barátságos dörmögéssel az öregember.
 
A fiú nagyanyja, kövérkés, hatvanas-forma de még jó karban lévő asszony lejött megnézni, halad-e az idős férfi a fűvel. Nem volt igazán nagy terület, amit szokás szerint minden tavasszal újravetettek pázsitfűmaggal, talán összesen nyolcvan négyzetméter, de mert a szélein és belül itt-ott színes petúniagruppokat alakítottak ki, meglehetősen körülményes volt rendben tartani. Évente, ha kellett kétszer is elhívták az öregembert segítségül, megállapodott összegért – az öreg nem kért sokat a munkájáért –, aztán hosszú ideig csak a férjének volt dolga a pázsittal.
– Hát nem evett még Cserkay úr? Hagyja kicsit, pihenjen meg, készítettem kevés ennivalót meg egy pohár bort. Hogy láttam, minden ott van, hát letakartam a lugasban. Aztán ha hazajön az uram, rendes vacsorát eszünk együtt, addigra a másik két unoka is hazajön. Szívesen látjuk az asztalnál is!
– Nagyságos asszonyom, köszönöm, de elég nekem már a kevés is, úgy szokta a gyomrom. Meg ne haragudjék kérem, de ha befejeztem, megeszem amit készített, inkább mennék a vackomra. Öreg kutya csak otthon érzi jól magát. De köszönöm a tisztes szót, invitálást! – hárította el a vacsorameghívást az öregember és kalapját megemelve köszöntötte a hazatérő, a kertkapu felől feléjük közeledő férfit. – Hozta a Jóisten haza, Perczel úr!
– Jó napot kívánok Cserkay úr! Szervusztok! – fordult felesége és a kisebbik unokája felé. – Látom, végszóra érkeztem, már csak az összehordás van. Sok baja volt a meghajlott fűvel?
– Még nem igazán, jól engedte magát vágni, hanem pótolni kell majd a magot, nagyon satnya és megégett minden kalász, ebből nem lesz természetes kihullás...
– Gyere uzsonnázni Gyuri, nem fogsz tudni vacsorázni rendesen, ha később eszel! – utasította a fiút a nagyanyja. – Cserkay úr itt lesz még mire végzel, nem maradsz le semmiről...
 
A hazatérő Perczel Ágoston átöltözött otthoni, szellős, nyersvászon nadrágjába, könnyű, ujjatlan nyári inget húzott és a konyhában megivott egy házmestert, jó, savanykás borból. A gyülekezet felügyelője volt önként vállalt tisztségében, úrvacsorához szokták beszerezni mindig ugyanattól a szőlősgazdától a bort, ha szállítottak a templomba, ő maga is rendelt saját költségére egy kis hordónyit. A szenespincében alakított ki a hordónak helyet, ha a konyhán fogytán volt, lejött fejteni palackokba. Sose többet, mindig csak két liternyit. Így míg kitartott, állandó minőségben élvezhette a könnyű asztali bort – leginkább szódavízzel szerette fogyasztani.
Megsimogatta az unoka fejebúbját „ne kapkodj, nem szalad el semmi” és kiment a kertbe az öregemberhez.
– Mondja a feleségem, nem marad vacsorára... örülnénk pedig.
– Még alkonyat előtt szeretnék kiérni a szállásomra, előtte ezt-azt vásárolnom is kellene a boltban. Lassan elkészülök, még hátraviszem a levágott füvet a komposztba, jó kis barnaföld lesz abból tavaszra, meglátja, meghálálják a növények, ha tesz alájuk keveset belőle. A kaszát már elteheti Perczel úr, nehogy a gyerek magáradöntse. Hanem, jó értelmű kisfiú az! Taníttassák, amennyire lehet, valamire való ember lesz belőle...
 
A nagyapának nagyon jól estek az öreg szavai, erre az unokájára különösen büszke volt. Amikor egyik istentiszteletre a szomszéd gyülekezet kántor orgonistáját kellett elhívni helyettesítendő a sajátjukat, az fintorogva nyomogatta a harmónium billentyűit, mondván, nincs ehhez szokva. Náluk két manuálos elektromos orgonán kíséri a szertartásokat. Külsőleg is kellemetlen, rátarti ember benyomását keltette. A szertartás után leereszkedően beszédbe elegyedett a „felügyelő testvér” unokájával. Vizsgáztatta hittanból és tudakolta, miről olvas mostanában.
– Most fejeztem be Buddha életéről, tanításairól szóló könyvet, nagyon érdekes volt.
– „Máj” Károly indiántörténeteit adja a gyereknek felügyelő testvér, az való neki, nem ilyen eretnekekről szóló szennymű! – fordult a fiú nagyapja felé, hangjában a tökéletes tudás gőgjével.
– Azokat már mind kiolvasta az unokám. Gárdonyit, Fekete István könyveit, de majd’ az összes Jókait is. Könyvtárból kivette ezt az indiai vallásokról szóló könyvet, biztos vagyok benne, abból is sokat tanul...
– Tanul, tanul... de mit! Úgy is mindenki hitehagyott eretnek vagy ateista manapság, nem kell eggyel több!... – vágott a nagyapa szavába a kántor. Nem akarta érezni a kialakult feszült csöndet, folytatta.
– Mert mi a jó abban a hitetlen vallásban? – fordult a gyerek felé.
– Miért volna hitetlen? – kérdezett vissza a fiú, és nem akarta kendőzni indulatát. A csoporthoz csatlakozott lelkészük is, aki már levette a szertartásruhát és „civilben” készült kilépni a templomból. – Hiszik azok is ugyan úgy az Istent, akárcsak mi. Mi baja van a kántor úrnak az indiaiakkal?
– Semmirekellő, lusta népség az, és de még mennyire eretnek! Hogyan hinnék ugyan azt az Istent? – fölénnyel körülnézett és igyekezett volna valamit mondani a lelkésznek, „csak ne kelljen ezzel a pimasz kölyökkel vitatkoznia... és egyáltalán, hogy jön ez ahhoz, hogy vitába száll vele... na, szép kis nevelés!” gondolta, de a lelkész kerülte a tekintetét.
– Nagytiszteletű úr, ugye jól értettem, amit a konfirmációs előkészítő órán tetszett mondani, csak egy és egyetlen Isten létezik? – szólította meg a fiú a papot.
– Igen, az egy igaz Istent hisszük. Jól érted...
– Hát ezt tanítja sok más vallás is, azok a hívők szintén ehhez az egy, igaz Istenhez imádkoznak. Akkor hogyan lehetnének kántor úr ezek hitetlenek, meg eretnekek? Csak más a vallásuk. És lusták-e? – fortyogott tovább a gyerek, nagyapja és hitoktatója nem kis derültségére – de ott marha meleg van állandóan, itt meg hűvös, mégis leszólta a mi harmóniumunkat, csak mert annak taposni kell a fújtatóját és nem villanyos. De a mi kántorunk tapossa, játszik rajta szépen és még mosolyogva énekel is. Pedig valamelyikhez ő is igazán lehetne kicsit lusta...
– Gyuri, köszönj el légy szíves, várj meg kinn, jövök én is... – szakította félbe az idegen felnőttel szembehelyezkedő unokáját a nagyapa. A fiú érezte, kicsit túllőtt a célon, „talán nem kellett volna mondani ennek a hólyagnak semmit”.
– Elnézést kérek, ha hangos voltam, erős vár a mi Istenünk! – köszönt el,  – Nagyapa, előremegyek, járnom kell kicsit...
       Menj, de ne gyorsan, beérlek...
 
Elrakták a kertiszerszámokat, a házban a férfi átadta a megegyezett összeget Cserkaynak.
– No, Perczel úr, most már meginnék egy fröccsöt.
Perczel Ágoston szerette volna, ha segítője marad még és együtt, beszélgetve fogyaszthatnák el a vacsorát, ami a konyhából terjengő illatokból következtetve, lassan elkészül már.
– Maradjon mégis velünk vacsorára, nincs még késő, sokára lesz napszállta. Még félsötét se lesz, mire hazaér Cserkay úr.
– Csakugyan nem lehet, máshogy terveztem már el az estém, meg ne haragudjék, szívesen maradnék más alkalommal, de most csak elindulok, ha megettem, amit a nagyságos asszony készített. Meg tudja, annyira elszokott a gyomrom a rendes konyhától, hogy álló hétig gyötörne a kólika. Nem való nekem már más, csak amit megszoktam. Sok zöldféle, nyersen, kevés barnakenyér.
– Elvisel-e, ha magával ülök a lugasban, mégsem akarnám, hogy szót se váltottunk...
– Örömmel venném! – zárta le a további unszolás lehetőségét az öregember és magára vette kopottas ingét, betűrte nadrágja korca alá, majd az eddig még övén fityegő fenőkő készséget vászon átalvetőjébe helyezte. A kapott pénzt begyűrte egy ezüstveretes bőr pénztárcába.
– Látja, ez maradt nekem egy emberhez illő életből... – mutatta a pénztartót, miközben leültek a lugas asztala mellé. Kalapját, mint valami kedves állatot, óvatosan maga mellé helyezte a székre és végignyomogatta a karimáját, hátrasimította kiszabadult, szemébe hulló gyér hajszálait. Félrehajtotta a tálcára borított piroskockás konyharuhát, szájához emelte a poharat és gyönyörködve, egy hajtásra megitta a még gyöngyöző fröccsöt.
– Áldás, békesség! Nagyon jól esett! Tudja, Perczel úr, voltak évek, amikor az egyszerű víz éppilyen jól tudott esni – már, ha adtak. De legtöbbször nem adtak, csak poshadt sáros vizet... „Igyál ürge! Jobb ha te iszod, mintha én öntelek ki!” ezt mondta a proli, és beleröhögött az arcomba. Haj, nem kívántam én azt az életet még a pufajkásainknak se! De elmúlt, fene rágja meg...
– Hogyan került ezeknek a keze közé Cserkay úr? – kérdezte Perczel nem leplezett kiváncsisággal. – Mindig meg akartam kérdezni, de sehogyan sem szerettem volna tolakodni...
– Dehogy tolakszik! Dehogy! ... Apáméknak Csíkban volt birtokuk, ott nőttem én is férfivá, aztán jött az első háború. Csaknem odavesztem, mint számos bajtársam, földim... Befejeztem az egyetemet Kolozsvárt, bölcsészet-francia szakokon, de diploma után hazamentem, nem tudtam meglenni sehogy a föld, a gazdaság nélkül.
Aztán meg Trianon. Jöttek a Vasgárdisták. No, az se volt éppen menyasszonytánc. De valahogy mindig megvoltunk, Apámat néha bevitték, eleinte nem bántották, minden áron valami összeesküvésről akartak hallani tőle... de hát nem tudtunk mi olyanról... persze, hisz nem is volt... de valamelyik oláh martalócnak kellett volna a földünk. Jó föld volt, termett az egyebet is, mint pityókát... de nem sikerült nekik, gróf Cserkay Csanádot mégsem volt könnyű eltenniük láb alól... hanem aztán egyszer úgy megverték, szegény apám vért köpött attól kezdve. Nemsokára kivittük a családi sírboltba. Drága anyám, Isten nyugossza mindőjüket, követte hamarost. Úgy maradtam egyszál magam. A zaklatásoknak kicsi idő múlva vége lett, jött a második bécsi döntés, magyarok lettünk megint jog szerint is. Akkor ismertem meg az én drága feleségemet. Megszegényedett nemesi családból jött, művelt volt, szép, Svájcban is taníttatták utolsó pengőiken. De mindegy is volt az, erőst szerettük egymást, megszületett Áronka. Jó gyerek volt, szemünk fénye. Okos, mint ez a maga kisunokája...
– Töltenék még bort, ha jól esett... – emelte az üveget Perczel.
– Tán egyet még, de szódával, ha lehet...
A vastagfalu üvegből szódavizet spriccelt az egyszerű borospohárban csillogó borba. Egymásra köszöntötték a pogarat, ivott keveset és elmélázva folytatta az emlékezést az öregember.
– Okos volt, nem volt még iskolás, de már folyékonyan olvasott. Falta a betűt, bármit elolvasott a házban. Úgy gondoltuk, majd líceumba járatjuk Vásárhelyen, aztán Debrecenben vagy Budapesten menne egyetemre.
De máshogy lett ez is... Már sejteni lehetett, itt a második háború a nyakunkon, aztán ezek a románok egyre bátrabbak lettek. Gondoltunk nagyot, eladtuk a birtokot, udvarházat, mindent és átköltöztünk Magyarországra. Mibelőlünk mégegyszer nem csinálnak jöttment senkit! Vettünk Gödöllő mellet egy bejárható méretű majort, gépeket, vetőmagot, jószágokat és berendezkedtünk az új életre. Azám! Csakhogy tartalékos főhadnagyként behívtak a Kárpátokba, a 201. Könnyű Hadosztálynál harcoltam sebesülésemig. Repeszgránátot kaptunk, az vitte el egy vesémet. Tábori kórház, összefoltoztak, de valami nem klappolt, hazaszállítottak Budapestre, itt fejezték be a műtétet, akkor már másodszor. Hírül vettük, föloszlatták a hadosztályt – engem hagytak lábadozni. Erőst koros voltam a többihez képest. Amikor már visszavittek volna, vége lett mindennek. Azt gondoltuk, talán majd most bebillenünk abba a kerékvágásba, csak nem kell mindig rögről rögre zötykölődünk – de megint máshogy lett. Kuláklistára tettek. Jól jött nekik a származásunk, a tartalékos hadnagyságom a Horthy-hadseregben, rögtön lobogtatták a papírost, hogy mi deklasszáltak vagyunk. Azt se tudta az ostoba, bugris  proli, mifene az... államosítottak a téeszbe mindent, amit nem tudtak addig kicsikarni tőlünk és kitelepítettek. Az asszonyt meg a gyereket Hortobágyra, engem meg elébb Kistarcsára, aztán Buda-Délbe vittek, onnan meg bezártak Recskre...
Hanem Perczel... maguk a Perczelek családjából vannak? Megúszták valahogy?
– Oldalágiak vagyunk, mi is megjártuk kényszerből Aszódot negyvenkilencben. Oda vittek minket gazdához. Négy hónapot éltünk egy istállóban, két tehénke mellett. De legalább jó tejet ihattunk... Államosították a vállalkozásomat – abban csokoládéfigurákat gyártottunk. Pár zsidó lány is dolgozott nálam. Nem volt semmi bajuk sem a munkájukkal sem velem, elégedettek voltak a fizetésükkel, nekik se jött jól a bezárás. Később tudtam meg, az egyik lány a Gyorskocsi utcába került valami irodistának – ki tudja, mi volt a dolga az ávéhán vagy katpolon! – az látta meg a nevemet egy listán, hazahozatott. Isten éltesse, akárhol van most. Még a lakásunkat is visszakaptuk, bár alig maradt valami a tárgyainkból, aki beköltözött, távozáskor vitt magával emléket... Más bajunk nem lett. Kisebbik fiamék lakása és mindene úgy ahogy volt odalett, de szerencsére nekik még nem volt gyerekük, könnyebben talpraálltak. Kezdhettünk mindent elölről... két családos fiam, mi, meg akkor még csak két unoka-gyerek... Csak jóval később tudtam megvenni ezt a kertes házat, abból, amit visszaadtak a gyár leszerelésekor, spórolásból meg a pesti lakásból.
– No, akkor maguknak is juttattak a jóból, sajnos. Recsken tudtam meg, meghalt a családom, drágáimat elvitte a tébécé, az alultápláltság. Szegényem pár töredező papirosú levelét máig őrzöm, amit onnan írt nekem Recskre. Mit kellett elszenvednie szegényemnek csak ezért is... ki tudja... Cenzúrázták is ezek a gazemberek... mindegy is, mit írt, csak a keze nyomát szoktam elnézni... máig nem tudom, hol kaparták el őket másokkal együtt... sose mondták meg, akárhányszor kérvényeztem. Ott nyugosznak valahol... – az öregember száraz szemmel elnézett a semmibe, „no, áldás, békesség!” köszöntötte halkan Perczel Ágostonra és kortyolt a borából.
– Ötvenháromban kiengedtek, Pest megye határán belülre nem volt szabad jönnöm. Minek is jöttem volna, Gödöllőn már nem volt semmim, dolgozni nem engedtek, pénzt nem adtak... Darabon még Komlón is dolgoztam bányában. Amíg a párttitkár ki nem rúgatott. Kutya idők voltak azok! Azt se tudom, hogyan maradtam meg. Na de, hogy ez az egyetlen örökségem, a családi tárcám hogyan tudott megmaradni... tudja, az ennél is nagyobb rejtély.
– A recski bajtársak nem segítettek? Senki?
– Nem akartam én azoktól semmit! Lehet, nekik sem volt semmijük, hogyan is segíthettek volna, de hát megutáltam én ott őket kívül, belül! Bajtárs!... Abban a szörnyűségben is soknak csak a helyezkedésen, besúgáson járt az esze... No hiszen, megértem én, élni akart mindenki, csakhát nem lett mindenkiből besúgó kapcarongy! Nem tartottam én senkivel kapcsolatot, így is bevittek néhányszor, fenyegettek, így lesz, meg úgy lesz, nem látom többé a családomat... mondtam nekik, „hülyék, hiszen már nem élnek... rég halálba gyötörtétek őket Hortobágyon!” – erre aztán jól megvertek. Ne legyek annyira okos, mert az okos mind így jár. Faggattak, kivel találkozom, kiről mit tudok, de hát nem találkoztam én pont ezért senkivel, tudni meg hogyan tudhattam volna bárkiről is akármit?
Napszámból éltem, laktam ahová beengedtek, de sehol nem tudtam megmelegedni, az ávó mindenhová utánam jött és a munkaadók jobbnak látták engem nem nagyon ismerni...
Hát így telt meg az életem annyi keserűséggel, amennyi nem is hiszem, hogy másnak jutott... bár, ki tudja. Eléldegélek, fölhagytak a zaklatással – mit is akarhatnának már velem. De mindegy ez is. Dolgozom ott, ahová hívnak, sosem voltam részeges, bőszemű, megélek abból a kicsiből, amim van. A téesz kukoricása mellett van egy kis csőszház, egy helyiség az egész, de van fedél a fejem felett és van egy jó öntöttvas kályhám. Ott meghagynak. Megengedték, hogy lakcímnek beírják a személyi igazolványomba is. Mondta a Micsurin téesz elnöke, vegyem úgy, hogy az már holtomig az enyém, csak néha fordítsak le neki egy-egy francia nyelven írt levelet, mert a fia kinnmaradt, elszökött valami pártküldöttségből, a menye meg nem ért magyarul kukkot se. De, hogy miért a meny írja a levelet...
No hiszen! Holtomig!... Hát hányszor lehet még nekem meghalnom Perczel úr? De tudja, minden napomon áldom az Istent, hogy ezt mind rámküldte! Amennyit elvett tőlem, annyit adott is, tapasztalatban, mesterségben, emberségben! És látja, nyolcvan felé már rozoga vagyok kicsit, de jó egészséggel minden napra ellát... ennél több semmi sem kell...
 
Szótlanul ültek még egymással szemben, körmükkel az asztalterítő szövetét kapirgálták, nehéz üresség ült a mellükre. Perczel, a beszélgetés elején csöndesen közéjük leült unokája haját tétován megsimította – lélekben mindhárman máshol voltak.
Az öregember fölállt, lesöpörte nadrágjáról a morzsákat, fejére igazgatta kopott kalapját és megindult a kertkapu felé. Elgondolkozva kísérték, semmi sem jutott Perczel Ágoston eszébe, hogyan tudná parányival kedvesebbé tenni az elválást. Egy „Isten vele Cserkay gróf úr!” is csak halkan, reszelősen hagyta el az ajkait.
– Isten áldja Perczel úr, szervusz Gyurka! Kérem adja át kézcsókomat a nagyságos asszonynak, mondja meg, nagyon finom volt az estebéd és jó szívvel köszönöm a kedves hívását a vacsoraasztalhoz. De hát nekem ami ennél több, az bizony ártalmamra van... Aztán ha kellek és még vagyok, csak üzenjen értem, mindenkor szívesen segítek bármi munkában...
És Perczel úr, vegyék meg a kislegénynek a Nagy Brehmet, sok hasznosat talál abban egész életére!
 

czgy7k.png

Czipott György Budapesten született 1951-ben. 1977. és 1991. között a lapkiadó Vállalat munkatársa, a rendszerváltás után a Kis Újság tervezőszerkesztője, rovatvezetője, majd könyvkiadó, végül újfent kiadványszerkesztő, -tervező. Képzőművészettel is foglalkozik, több verseskötete jelent meg.