Czipott György
Agyaggalamb
hogy a kölcsön,
hogy nem juthatni,
egész életét, most az a kis szar,
hogy ez a luknyi albérlet is,
de minek – hiszen bármikor,
hogy ez a koldús kurva élet!
mert hiába issza,
legföljebb fölfordul egyszer,
hogy már nem tud,
de nem is bánja,
egy bajjal végre kevesebb,
pedig azok a jánykák,
azok a régi jánykák!...
hogy a közgyógyból kivették,
pedig már felét jórészt,
télen meg nem is,
mert vagy, vagy,
de azok bezzeg mennyit,
de hiszen tudja,
egyik kutya, másik...
holló hollónak,
mindene ott maradt,
mindenét ott hagyta,
mert neki ne mondja majd
az a szar gyerek,
egész életében ellene,
pedig csak ő,
de majd akkor megtudják,
jönnének még, hogy...
eh!
hogy az a boszorkány is,
mindig a tenyerén, sose volt jó,
hát most egye, amit…
pedig szép jány volt,
ő volt a blokkban a legszebb,
de neki csak ő kellett,
nem azért, de jól nézett ki…
hogy keszonban,
hajtották a metró vágatot,
ráment a fél tüdeje, az is minek,
úgy is volt az, szocialista szombat,
szinázba is, brigádnaplóba meg,
tán igaz se volt,
most mondja meg,
még dolgozni? ezeknek?
hogy a kurva anyjukba!
hogy kitaníttatta, aztán ez a köszönet,
feléje se néz, igaz, abba a lukba,
van fényképe róla, londonból,
pökhendi szar lett…
talán nem is a vére, az a ribanc,
hogy tudna még egy sört – ha meg nem...
béléssel, ha lehetséges volna,
csak ártson, de cseresznye,
hogy legénykora óta,
hogy az a kis szórakozás csak kell,
viszi az áramot, itt meg
megbeszélik a fiúkkal,
hogy van ám még ezredes is,
csak a barátok ne,
de hát a barátok is,
nincs már itten,
hogy kezébe akadt a szakszervezeti,
csupa színes bélyeg, hát...
szar ország, szar mindenki!
csókolom, magácskának van a…,
hogy mindegy.
Pokolhab
pokolhab párnán
kicsiny kifeszült test,
jaj mama, jaj mama,
mekkorát kiáltsak?
hiába döfölök már
magamban sárkányt,
odakünn, idebenn
egyazon húrra szurokult rá
mértéknek a brongás –
beszakadt farkasüvöltés.
lemészárol minket
minden kába elrendelés,
minden visszafizethetlen
szemfényvesztő adósság,
minden szarossarkú szentség,
minden csonkonszökellő,
kergeláng csábú
lidérclehetőség.
pokolhab párnán
vonyító boncoltatásom,
jaj anyácska, jaj anyácska;
libbenő lélekvirágod,
fölszakadt farkasbőröm,
gubancos gereznám
miféle szatócsé!
pengévéfent szavakat
szigorítok csillagzsarátok alá,
kibiccentem semmivé azokat,
kibiccentem húnythéjú szememmel,
csordultigcsukott szememmel
akolbólintom őket világvégi,
semmiszéli feketelyukba,
mindenszéli urak erejébe.
mert csurom sárkányvér
mindenem odafönn, idelenn már.
vagyok senkiföldje,
szikvirágzó ugar vagyok.
vagyok pokolhab.
Amín?
Olykor,
tócsákká pang
ezerkötelű fájdalom,
nyűtt fodrot bőrzik rá
megfeneklett látszatidő.
Olykor,
fölizzani látom
éjfeli démonok arcát.
Úgy is vagyok, akárha
tengelyroppantó mélyutak
vért harmatozó alkonyatban…,
megváltásban csikorló homokszem.
Úgy is vagyok, amiként
széllébomló kék harangbronz
kondulások közén.
Halottasházban káromló tükör.
Elmében suttogott Amín.
Én úgy vagyok,
ahogyan te,
sem jobb, sem kevesebb.
Én úgy vagyok,
ahogy benned
megrészlik nevesincs hiány.
Én úgy vagyok,
amint felesbérű vincellér
jéggelvert szőlőtövek között.
Hívatlan démonaim arcát
látom olykor imákban
fölizzani.
