Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Czipott György
Varga Rudolf két verskönyve elé...
 
„Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga?...” – szögezi le József Attila az Ars poetica című versében. Meghagyom hát a mélyen szántó irodalomelméleti munkálkodást a tudoroknak, meg sem akarom fejteni, miféle helyet kér a magyar, vagy egyetemes irodalomban Varga Rudolf alább ízlelt két könyve – ezt a felelősséget a fölkent ítészekre bízom, aztán lelkük rajta!
Tudom, az értő olvasónak kevéssel annyi gyötrődést, a felszínes gondolkodásnak nekifeszülő akaratot, figyelmet kell fordítania egy-egy mű befogadására, akár az alkotójának annak teremtésére. Egyszereplős művészet nem létezik, minden olvasó szükségképpen társszerzőjévé válik az alkotásnak. S hogyan kap életet ebben a szülés-születésban a gondolat – ebben megkerülhetetlen felelőssége van mindenkinek, aki könyvet vesz a kezébe.
Mióta az értelem a világ, a valóság megismerésén fáradozik, képtelen kizökkenni az ellentétpárok keréknyomából, ez a hasztalan erőlködés süllyeszti a mégoly őszinte vizsgálódást a tekintélytisztelet mélyítette kátyúba. A végső soron van-nincs viszonyát vizsgáló szemlélődés tévedései lelhetőek föl gondolati rendszerekben (a filozófia szót  félek már leírni, mióta azt halljuk, a kereskedő láncoknak, ipari vállalatoknak filozófiájuk van...). A csapda abban rejtezik, hogy remélt cél érdekében a gondolat igyekszik meghatározni a majdani felépítmény alap feltételeit, amik ez által szükségképp önellentmondásokat rejtenek – de sebaj, ha házat lehet építeni Eukleidész geometriájával!, ámbár axiómái csalfa módon egymásból származtatottak – a tudat görcsösen ragaszkodik az általa kimódolt alap igazságok helytállóságához, kivált, ha már szerteágazó tornyosulat rejti és koronázza azt. A gondolat-építmény szükségképp rítussá válik. Csakhogy! A rítusok irányított elfedései a megismerésnek, a kérdező befolyásolása valamely rákényszerített, intézményesített igazság elfogadására.
 Pedig milyen egyszerű a jámbor válasz kimondása a van minden dolgaira: nem értem!, nem tudom! Na, ekkor válik a gondolkodó teremtővé, részesévé és egyben részévé a mindenségnek! Föl kell vértezni a tudatot akár Hermész Triszmegisztosz igazságaival, ha mégoly megközelíthetetlennek tűnnek is: ami lenn, fenn is, ami benn, egyazon kinn is.
Varga Rudolf költő ezt a világot és ezt a világlátást tárja elénk, éppúgy, akár minden, kerékvetők között botladozó alkotó. Nem kis kaland társául szegődni!

kutyacsillagalatt.png

A Kutyacsillag alatt című verskönyv nem könnyű olvasmány. Bele se fogjon, aki a reggeli, vagy délutáni közlekedés unalmas, holt idejét szokta valami sekély tartalommal tölteni. A versek jelrendszere, az egymásból nyíló, egyre mélyebbre pattanó gondolatfedelek alatti távol-közelség kizökkent térből, időből (ami, látni fogjuk, nincs is vagy nem is úgy működik, mint tapasztalataink leírják azokat). Könnyű eltévedni, elveszni ebben az őstelevény-rengetegben. Pedig Varga Rudolf jó vezetőként mutatja a helyes irányt, megtalálni a rejtelmes tisztást nem másutt, hanem magunk ismeretében. Lelkünk legmélyebb, legtisztább terei felé vezet a Szíriusz mintha zárlatos pislákolása: „...hogy legvégire megértse, / semmi sincs ami / van, ami / nincs, az meg minden.” – Legvégire.
Népi mondókáink, gyermekverseink – mert semmit nem őriz meg, ha nincsen értelme – nyelvünk bizonyosan ősi, már elfeledett alaprétegeiben gyökerült állapotát őrzi. Az „an-tan-té-nusz...” (tán sumér-káld eredetű?) kiszámoló és a „süss fel nap...” gyermekdal azonosságát többen feltételezik; eltekintve attól, igazuk van-e vagy nincs, bizton állíthatjuk, ember-létünknek abba a tiszta fogalmakat alkotó és építő gyermek korszakába vezetnek vissza, amiben a valóság és annak fogalmi megfelelője még nem vált kétfelé. Ez teljesíti ki Varga verseiben a beemelt gyermekjátékok értelmét. Épp, akár a megpendített húrok, jó esetben együttrezgést váltanak ki tudatunkból és bár olykor nem is értjük a rejtett dallam jelentését, megszólalnak bennünk a felharmonikusok, hogy hangszerré válhassunk magunk is. (Csak úgy, hullócsillag, várja...)
Mélyre hasít a szike akkor is, amikor tudhatóan magán ejti meg az Y-vágást, finom pontossággal, nem trancsíroz, de hisz nem is volna helyes. Hiszen élve boncolja magát elénk, lásson, aki lát, tudjon, aki tudni képes! („Igen, belátja, / bánja, már beismeri, / bánja, bánja / hogy nem bánja, de hát / már késő bánni, hogy nem / lehet bánni sem ezt, sem azt, / csak hümmögni, hunyorogni, / vakaródzik lelkiismeretlensége, / tükörképén, pohara szélén kacsintgat / a párás homályból.” Bánja)
De nem adja alább jelenvalóságban, azonosságban e kort megjelenítő verseiben sem, a gyerekkorból dörögnek elő olykor soraiban a szörnyűséges káromlások, átkozódások, az akkor alig is érthető, már-már javas ráolvasások. Így teremti azt a feneketlen sötétet, ami az égbe- vagy a tengerbe veszés rettegtető vágyát kelti mindnyájunkban. Ránk teríti ezt a Nesszosz-inget, mert nem lehet, hogy csak őt eméssze, hisz elveszni így, csak múlás, hiábavalóság. („...esek, esek, / mindenkinek mondja, / susogja, de megint / csak a kelmefestő / hallja. Csak ő hallja meg / új vízözön előtt?” Mindenkinek mondja)
Megoldás pedig nincs – nem is lehet, hisz vége sincs annak, aminek kezdete se –, csak a lélek malomköveinek horzsoló szürkezaja, csak a pusztába kiáltott szó:
„...ezt a huhókameccset is / elbukta, de fel, / fel, feladni nem tudja. / Esküszik, esküszik, esküszik, hogy.” – mert csak az öntörvényű, isten-ember-, benn-kinn-, fény-árnyék azonosságát fölmutató maga-megvallás marad végül mindnyájunknak.
Minden vers jelen-azonosság, ugyanakkor mítikus távlat is. Rövid vagy hosszú testtel szüli bár az alkotó képzelet. Persze, könnyebb az egy gondolatból föltáruló világot csodálni, mint hosszú, olykor figyelem-lankasztó eposzban meglátni, simogatni a sok szálon szőtt valóság kelméjét. Bár ez csak fegyelem dolga.
Mégis, ha elsőre nem nyitja bár virágait az aranyhárs (vagy komisz képzavarral: az arany hárslevelű), el ne csüggedjen bárki is kivárni, hogy díszbe boruljon a képzelet.

aranyhars_borito.png

Aranyhárs című könyvében Varga Rudolf az eredetmondák, ősi nép-eposzok varázslatos, messzi világába röpít szárnyashangya szárnyon – de tudhatjuk, angyalszárny az. Kerub szárnya, szeráf három pár szárnya.
Írhat rövid, vagy hosszú verset a költő, hőskölteményt, eposzt vagy akár tizenhét szótagnyi mindenséget, haikut. Mert tud. Mert akar. Ha nem izzadtan tervezett forma, hanem önkéntelen vanni-akarás kelti életre a gondolatot, magához édesítve a külső burkot. Úgy és csak úgy válhat hitelessé az alkotás, csak az a belső izzás lehet indoka világra hozatalának. Szabályok közé zárni az esendőt – nagy kockázat, nagy bukás rémítő lehetősége! Szerencsések vagyunk, az Aranyhárs mértéktartó, egyszersmind magasba emelő munka. Méltó a fegyelmezett figyelemre, a megértésre, a beleolvadásra.
Létünket a hangyaléthez hasonlítani csábító allegória. Sokaságunkat látva, ide-oda futkározó, hovatovább céltalan – azaz csak a gyűjtésre korlátozódó – kiszolgáltatott életünk látszólag már-már olyan egyéni zsákutca, akár a rendben masírozó hangyák léte. Azonban fontos különbséget is fölfedezhetünk azonnal: míg a hangyák rendezett társadalma az életet szolgálja, az emberhangya a hatalom megszerzésének vacak reményében kész ennek hatalomnak szolgájává aljasodni, akár az élet kioltása árán. Circulus vitiosus.
Járnak köztünk azonban a Gondviselés ajándékából – vagy átkaként – szárnyakkal messzi határú társak, gondolnánk, méltók az irigylésre. Életük csupa fény, röpdösés, az éggel-, csillagokkal cimborálnak, tán az Atyaöstennel szürcsölik együtt az ambróziát kockás viaszosvászon terítővel borított, mennyei asztalnál.
Ámin, az alvajáró szárnyashangya keservei, röpködő létének fertelmessé élt terhei kijózanítanak, nem érdem- és érték szerint, inkább is eltervezett hívatásra lett szárnnyal-vert, hogy fölülről, messzebbről messzibbre lásson. De legyen tudatában annak is, az alant futkározó szárnyatlanokkal kényszerű közössége biztos pusztulás. („...sok, / túl sok / a hókuszpókusz, / a keserűség, sok, / túl sok a szöveg, / túl sok a magyarázkodás, / hogy megértsék, valami / világvégi / szárnyashangya / ispotályban / jó ha megváltásuk / lehet majd a halál.”)
Föladni azonban sosem lehet, érdemes avagy sem. Úgy is, ha tudja Ámin, magában nem jut semmire, az alig élhető aranyhárs-világ páholyos gonoszsága, megrágó kilátástalansága ellen hívja Östent, önmagában szövetségesét és részét: „...segíts! ha nem / könyörülsz bezárul / hitünk meghamisítása, / úgy döntött az, / az, ki jövőnket rágja, / páholyokban, maskarákban / sátánkodó pállottszájú / pallérok sakktábláján / leszünk lesöpörhető / szárnyashangya / bábuk.”
A lét minden valódi fölismerése bár keserű, nem szomorú vagy életidegen, magában rejti a teljesség visszfényét: „Tessék! / ez itten a lálható / látszatvilág, / aranyhárs / világa...”, ahol Lédi, Frédi, Frici kutyák Kobak korcs kutya szeméből néznek a világra, ahol Kobak és Ámin árnyéka szétbonthatatlanul egybeolvad.
Aki teheti, olvassa Varga Rudolf Aranyhárs című eposzát belemerülve a másik világ időtlenségébe, lassan, újra meg újra! Hogy a könyvet becsukva a költő nélkül is fohászkodhasson Östenhez:
Jöjjön el a Te országod, miként a mennyben, azonképp a földön is!
Ámin!
„Na jó, / akkor kezdjük / elölről. / Onnan, hogy”
 

  

czgy7k.png

Czipott György Budapesten született 1951-ben. 1977. és 1991. között a Lapkiadó Vállalat munkatársa, a rendszerváltás után a Heti Kis Újság tervezőszerkesztője, rovatvezetője, majd könyvkiadó, végül újfent kiadványszerkesztő, -tervező. Képzőművészettel is foglalkozik, több verseskötete jelent meg.
 
A szerző írása korábban a SzegediLapon: Hazaszer; Ellinikí dimokratía; OsztályidegenAugusztussiratóÖtszögfonákFraktálGróf Cserkay