Czipott György
Osztályidegen
hová tűnt minden...
még hány metszést
mar arcomra vesztés!
sorvadó végetlen semmi
mennyi világot magábafal…
vasárnap brongó harangok,
anyám génbeégett emlékei,
mélyből szót sosem sarjadók;
álmomban örökül kísértő
leszakadt, felsővárosi körfolyosó,
halálból halálig palló, átkelés,
tűzár, vérmocskos ostrom,
dorozsmai tanyarejtek,
erőszaktört szirmú lányok,
sarabolt emlékhajfonat...
azok a vizek tavasszal
kötésigmély árok alján,
bakhátú utcák,
rózsás csorbabögre,
szertegurult cikória
pótkávé korongok nesze
hűvös, vasalt damasztterítőn,
melasz-édes tejeskávé,
ötvenhét tavaszán simított
svájci szeretetcsomag-papír,
körülkerítve vöröskereszt
ragasztós szalaggal,
megszúrt tasakból kipergő
tejpor lágy anyamell íze...
elvesztek még
sorban mind szerelmek,
szebbé hazudott vágyak,
félszegtolvaj simítások,
rejtekes pihedzsungelek
rövidlátó szem közeléből,
teremtést termő magány,
hiába életlövellések
az eleven képzelet
penésszel gyalázott
vetítővászna alatt;
elveszett rég
mindannyi
magzatmészáros
beteljesedés is...
farkasórába mállt éjfelek,
érthetlen, konok csatározások
lélekig csupasz elmemarton,
választalan zsoltározó
visszhangok verődése;
semmibe hullott
minden megbocsátás
lassú kárhozat sikolyos,
kitárt ölű bűnbánatára,
mert azon éjszakákon
versek autodaféi után
hűlt hamvaimat kotorta
bokrok alá holdszél,
mert valami sebészkés
csuklómra rajzolta
az élőhalottak törölhetlen,
fölizzó szolgabélyegét...
nyomveszett már
kövér dóm elől
az a téli vastraverz,
rozsdás csövek közt
nehéz ólomszagot szövő
céda, jégszőke szellő,
álmotforgó pléhkakas;
ködös attila-bor
apám asztaláról,
füvészkertből kibomló
nyárvégi csönd,
kormot hámló erkély
feketesas utca sarkán;
öt lépésnyi albérletszoba,
meszes árnyékszék ülőke;
telefonkagylóban kattanó,
tudható zajok, kikémlelt
imbolygó hang amerikából,
városliget fagybadermedt
imádságos faágai,
csókos napfürdések
szelíd királydomb
sánc hajlatán,
hullott, fonyadt fény
körfolyosóra börtönös,
magántulajdon szobában
és a hiába-tervek;
tenger sötét mormogása,
halált, életet világló
szent eufémia torony,
sirályos napszálltakor
idegen, bérágyba
megérkezés...
halomba hullt itt
elvásott, bordáitört idő.
sóvár elme old, berejt
sarokbarettent szégyenletet,
vélt nyerések mámorát,
léptek alól kihullott utat.
akárha tükrös légypapír.
jöttment idegenné átkoz,
miként sötét, hatalomittas,
zsíroshajú verőlegények.
ám múltalan múlt rendet sorol,
jövetlen jövő csillaghoz igazít,
egysúlyú semmi-minden
végső jó osztályozásra vár
szívkamra vériszamos zugán.
vár messzi égködökbe zengő
záró szinkópajelt, hogy
teljes lehessen végül
minden kimarjult
létkísérlet.
Czipott György Budapesten született 1951-ben. 1977. és 1991. között a Lapkiadó Vállalat munkatársa, a rendszerváltás után a Heti Kis Újság tervezőszerkesztője, rovatvezetője, majd könyvkiadó, végül újfent kiadványszerkesztő, -tervező. Képzőművészettel is foglalkozik, több verseskötete jelent meg.