Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Czipott György
Szárnyak, kezek
Géza öcsémnek
 
Az öreg gitárművész előtte ült egy háttámlás széken, valami etűdöt játszott könnyed finomsággal, csak neki. Elnézte, ahogy bal kezének ujjai szökdécselnek, csusszannak a húrokon, míg jobbjának vastag körmű ujjai alól csodálatos hangzatok születnek. Elnézte hosszan, vágyva ezekre a mozdulatokra.
Az öregember befejezte a játékot, cipőire engedte és térdeihez támasztotta a hangszert, néhány másodpercig rátámaszkodva. Háta görnyedt volt, a szék mögé vetült árnyéka mintha két szárnyat mintázott volna, opálos szembogara az ő szemét kereste.
– Hogyan kell ezen játszani?
– Bal kéz a húrokat szorítja az érintőkhöz, jobb kéz pedig penget… egyszerű, csak tudnia kell a szívnek, hol, milyen hangok kelnek életre.
– Nehéz lenne megtanulni?
– Nem.
– Mi kell hozzá?
– Növessz két kart.
Nyaka körüli mandzsettában alig hallhatóan surrogva járt ki-be a fals levegő, a szürke vasszekrényben – ami, már nem is emlékszik mióta, az egyetlen, életet adó otthona csökött testének – halkan pöffent és szusszant a vákuumszivattyú, kidomborítva, visszaejtve mellkasát.
– Bizony, a karok… – gondolta és megmozgatta két vállcsonkját.  – Hát ezekkel nehezen menne a gitárjáték.
 
Elmúlt fél év a találkozásuk óta, amikor a gondozó elé tett egy gitárt. AZT a gitárt, az üres támlásszékre.
– Ezt a művész úr hagyományozta rád, amikor elment közűlünk. Azt írta a végrendeletében, talán hasznát veszed. Hát, nem tudom…
Az ápoló megigazította a gitárt, hogy semmiképp se tudjon lebillenni vagy lecsúszni. Így, kicsit ferde helyzetben olyan volt, minha az öregember ölében szundikálna a rózsafa színű hangszer.
Nem mozdították el szeme elől, egy idő után már a sötétben is pontosan látta a gyönyörű ívű testet, fogólapot, húrfeszítőket. A gép szusszanásait már rég annyira megszokta, hogy nem is hallotta, nem volt nehéz fülébe idézni a gitár hangját. A hangszer állandó látása eggyéforrasztotta lelkét a hangokkal, amiket az állandó huzat csalt ki a húrokból. Fogyni kezdett túlhízott teste, az orvos csak csóválta a fejét ellenőrző vizsgálatokkor.
– Nem tudom…, nem kívánod az ételt? Enni kell, nem szabad hirtelen változással terhelni a szervezeted…, nem lenne jó vége…, mindenesetre valamit csinálnunk kell a fals levegő elrekesztésére itt, a sovány nyakad körül… – de az orvos dohogására egyáltalán nem figyelt. Egyre jobban érezte magát. Éjszakánként az öreg művésszel beszélgetett a hangképzésről, tonikáról.
Sok idő múlva egyik éjjel egyre erősebb viszketést érzett két vállcsonkjában és a lapockái tájékán. Aztán megduzzadtak ezek a helyek és előbb két, tollakkal borított szárny nőtt ki a hátából, vállaiból pedig két suta, vékonyka kar, össze-vissza görbült ujjakkal.
– Hát kinőttek! – gondolta és nagy nehézség árán, mert kevesebb hely lett így a vasszekrényben, az izmai pedig nem nagyon engedelmeskedtek akaratának, óvatosan megtapogatta balkezével a teste mellett lecsüngő jobb karját. Forrónak érezte, de szerencsétlenül csököttnek.
– Hogyan is tudnának ezek megerősödni? Mester?… – dünnyögte alig érthetően és elsírta magát.
 
A résnyire nyitott ablakon párásan áradt be a hajnali levegő, mire kiszabadította magát a vasszekrényből. A vákuumszivattyú megkönnyebbülten pöfögött, most tűnt csak föl neki, egész ismert életében ezt a fémes zajt kellett hallgatnia.
Nem kapott levegőt. Erőltette mellkasának elsatnyult izmait, hogy a bordakosarát emelje, aláejtse, de alig-alig sikerült enyhítenie légszomját.
Keserves vonszolódással eljutott az alacsony ablakig és ereje teljes megfeszítésével fölrángatta cingár testét a kinyílt ablakszárnyak közé. Visszanézett a szürke, behemót, pöfögő tüdőgépre, az elétámasztott gitáron kicsit pihentette tekintetét, aztán kitárva szárnyait, kibillent az ablak alatt növekvő fénybe. Még hallotta, amint pattanva a hajnali hűvöstől, megpendültek a húrok, furcsa harmóniában zengve. Szárnyait kitárva elsuhant a klinika kertjének virágágyai, bokrai fölött, egyre magasabbra emelkedve. Két meztelen, vékonyka karja, kezeinek görcsösen meredő ujjaival magatehetetlenül csüggött alá vállaiból. Fehér szárnyain megcsillant az egyre magasabbra kúszó napból alázengő fény, egy fölfelé emelkedő langyos levegőoszlopon vitette magát a széllel, föl, egyre magasabbra. A körülötte surrogó levegő édes ízzel átjárta lefogyott testét, légszomja is megszűnt.
 
– Jé! egy angyal! – kiáltotta egy kisfiú álmos anyja mellől, a korai autóbuszra várakozók közt a megállóban. Kezével fölmutatott az egyre mélyebb kékké színesedő égre, a körülötte állók mind fölemelték fejüket és az aprócska, egyenes mutatóujj jelölte irányba fordították tekintetüket.
– Tényleg! Talán valami gólyaféle. De mik lógnak ki a vállából?… – mondták és addig bámulták távolodó röptét, míg hörrenő zúgással megérkezett az autóbusz.
 
 
  

czgy7k.png

Czipott György Budapesten született 1951-ben. 1977. és 1991. között a Lapkiadó Vállalat munkatársa, a rendszerváltás után a Heti Kis Újság tervezőszerkesztője, rovatvezetője, majd könyvkiadó, végül újfent kiadványszerkesztő, -tervező. Képzőművészettel is foglalkozik, több verseskötete jelent meg.
 
A szerző írása korábban a SzegediLapon: