Cserenkó Gábor
Arditi
Arditi, a színész kiszállt az autójából és a forgalom kellős közepén leült a Champs Élyseé közepére, álmodta Misó, de reggel mégsem emlékezett erre az álomra, az ébresztője csipogott, felébredt rá, már a tudatánál volt, de a szemét még nem nyitotta ki, átgondolta a napot, mit fog csinálni, hova megy el, s arra az elhatározásra jutott, hogy nem baj, ha kicsit később ér oda az irodába, alhat még tíz percet, így a telefonját SZUNDI üzemmódba állította, ami tízpercenként jelzett neki, így gondolkodott, alszik még tíz percet, utána felkel, elvégre tegnap későn feküdt le, vendége volt, borozgattak, s az a francia film is kívánt némi beszélgetést, így későn feküdt le, és Zsófi nem akart nála aludni, hazakísérte, s mire visszaért, negyed kettő után aludt el, ma meg úgyis később jön be a főnök, viszi a fiát valahová, jutott eszébe Misónak, tegnap ezzel váltak el, tehát alhat még, gondolta, a tervezetet leadhatja délután is, kész van, csak finomítani kell rajta, borotválkozni sem kell ma, úgyhogy tényleg ráér, a ruhája ki van készítve, abba megy amibe tegnap, azzal sem kell törődni, semmi gond, gondolta, így hát visszaaludt, és egy óra múlva riadt fel arra, hogy a hasát süti a nap, és ettől a felismeréstől eszeveszett kapkodásba kezdett, basszus, elaludtam! mondta, és három perc múlva már az utcán futott, hogy elérje a villamost, jó, hogy egy vonalon van a lakása és a munkahelye, jó, hogy nem kell az átszállással bíbelődni, gondolta, és felszállt a villamosra.
Ilonka két cekerrel a kezében leszállt a villamosról, borzasztóan tűzte a nap a fekete ruháját, csak egyszer érjek haza! gondolta, és lassan cammogott át a ligeten, mert molett alakja, hatvanegy éves lábai már egyre nehezebben bírták a mindennapi iramot, elfárad, mire ilyenkor hazaér a munkából, a kerületi rendőrőrsről, ahol takarít minden hajnalban, még a tisztek érkezése előtt, ugyanis a nyugdíj mellett muszáj valami kiegészítésnek lenni, gondolta, mikor leszázalékolták a vállalatnál, és ő kérdezte barátnőjét, tud-e valami mellékest számára? azóta itt takarít és ma nem jött a kolléganője mert beteget jelentett, így Ilonkára maradt minden, a hat iroda, a folyosó, meg a mellékhelyiségek, így az átlagosnál is jobban elfáradt ma, cammogott hazafelé az úton, meg-megállt, mindkét keze tele volt, még lassabban ért haza, mert útközben bement a Csarnokba tejet meg húst venni, de közben rájött, hogy az sem nagy baj, ha feltölti zöldségekkel a spájzot, paradicsomot vett, paprikát, krumplit, abból sosem elég, az mindig kell, a héten kapta meg a fizetését, úgyhogy nyugodt szívvel vásárolhat akár mást is, a hűtőben úgyis elfér, és mire hazaért, a hatodik emeletre, már szakadt róla a veríték, alig várta, hogy leüljön a hűvös lakásba, s odabenn a szokásos kép fogadta, a férje már jól televolt, eldőlve feküdt a sezlonyon, és nagyokat horkantott, mert mióta a férje munkanélküli lett azóta többet iszik, s Ilonka gyakran tér arra haza, hogy az ura részegen döglik az ágyon, s ez még istenes, mert van úgy, hogy óbégat a férje, vagy a szomszéddal, vagy a tévével vagy saját magával, de Ilonka nem szokott ezzel törődni, megszokta már, nem is tudna mást csinálni, ez úgyse lesz jobb, úgyhogy csendben letette a cekkereket a hokedlire és elkezdett kipakolni a konyhában, szomorú se volt, csak rezignált, és gépiesen a tejtermékeket, felvágottakat a hűtőbe rakta, nekikezdett az ebédnek, megpucolta a krumplit, héját a szemetesbe rakta, utána rájött, hogy le kell vinni a szemetet, ez az ember még erre se képes! morgolódott, megfogta a szemeteszsákot, s kiment a lépcsőházba.
Becsukta a lakásajtót Tomi, kulcsra zárta, elindult kifelé a lépcsőházból, hóna alatt bőrmappával, benne a fényképes önéletrajzokkal, volt amerikai típusú, géppel írt hagyományos, valamint kézzel írt, mert minden munkaadó mást kér, gyalogolt az utcán, állásinterjúra ment, ki tudja már hányadikra, mert amióta végzett a főiskolán egyszerűen nem talál magának helyet, egy helyet ahol lehet, ahol ott lehet, ahova tartozhat, és kezdte magát egyre rosszabbul érezni ettől, hogy nincs munkája, hogy nem kell senkinek, hogy még mindig a szülei nyakán él, és irigykedett a régi főiskolás haverokra, akik már kaptak munkát, akiknek kellő kapcsolatrendszerük volt ahhoz, hogy valahogyan el tudtak helyezkedni, és irigy volt picit azokra is akik vállalhattak akár fizikai munkát, mert azt könnyebb volt találni, de neki nem lehetett, és rosszul érezte magát azért is, mert ebben szülei nem tudtak segíteni, magára volt utalva, vagy eladja magát vagy nem, és ő, Tomi a sorozatos kudarcokba, úgy érezte, egyre inkább belefásul, nem motiválta az, ha valahonnan elküldték, idegesítették a mindenbe beleszóló és mindent jobban tudó rokonok, akik azt mondták: figyelj, ha kidobnak az ajtón, menj vissza az ablakon, nem, ő, Tomi nem volt ilyen, otthon csak csinálta a telefonszámlát, hívta a különböző helyeket, egy idő után azokat is, akik nem is hirdettek állást, csak úgy blindre felütötte a telefonkönyvet, azzal, hogy hátha lesz valami, most talán bejön, az újsághirdetéseket is állandóan olvasta, s egy idő múlva jött csak rá, hogy nagyobb százalékban nem is valós a hirdetés, csak meg kellett jelentetni az újságnak valamit, hogy legyen nyoma, de Tomi remélt, egyfolytában remélt, bár egyre nehezebben bírta, inkább akkor volt jó, ha megmondták a két szép szemébe, hogy nincs nálunk hely, mert betöltötték, köszönjük szépen, és nem pedig hitegették, hogy majd értesítjük kedves, na majd most, majd most, hátha sikerül, ezek jutottak eszébe miközben gyalogolt az utcán, s egy mozi kirakatánál megállt, hogy megigazítsa a nyakkendőjét, s továbbment, és a kirakatban egy plakát lógott, melyről egy színész mosolygott, Arditi.
Cserenkó Gábor 1978-ban született Kalocsán. Könyvtárosként végzett a bajai Eötvös József Főiskolán. 2002 óta ír. Novellái elsősorban online felületeken olvashatók. 2012-ben jelent meg az első kötete, Talán a dalok címmel. Azóta több írását fordították le olaszra és angolra. Budapesten él.