Marton Árpád
Kártyanaptár-nő
A „Most múlik pontosan…” A kalendáriumtól a kártyanaptárig
című kiállítás megnyitója
Előrebocsátom, érintett vagyok az ügyben. Kétszeresen is, avagy – ha tetszik – a dolog mindkét oldaláról nézve.
Szerepeltem egy ízben kártyanaptáron.
Ne lepődjenek meg, nem a hagyományos modell-szerepkörben. Ez még inkább nyilvánvalóvá válik, ha azt is elárulom: egy sportegyesület reklámfigurája voltam.
Utólag a felvétel körülményei is tisztán élnek emlékezetemben: a pasas, kezében öles objektívjével észrevétlen lopódzott a szőregi úti sportcsarnok galériájára. Nem kérdeztük, mi járatban van, igaz, ő sem jelentkezett be.
Gázsit sem kaptunk. Az egészre akkor derült fény, amikor Apám hazahozta a vállalati naptárakat. Utólag tudtuk meg tehát, ahogy az imént is mondtam, hogy a nyári napköziben naptárfotózás résztvevői voltunk. Kockázatmentes, békeidős napközis tábor – mainapság az ember problémásabb felvételekre is fölkerülhet, fő- vagy mellékszerelőként. Erotika, politika – teljességgel hiányzott a mi megjelenésünkről minden botrányos elem.
Hogy részvételünkről utólag szereztünk tudomást, annak ezúttal kettős fontossága is van. Ül körben a csarnok kézilabda-parkettmezején a napközis csapat. Én kör a jobb karéjában – állok. De ennek itt nincs most jelentősége. Ülünk vagy állunk – akkor és ott (ki tudja, mikor is?), akkor és ott, amikor nem tudjuk, hogy ott fogunk ülni (a magam részéről: állni) ama sárga-piros kézilabda-körök kijelölte gyűrűk mentén, és ez az ott-ücsörgésünk (esetemben: álldogálásom) abban az egyszeri pillanatban mintegy kozmikus jelentőséget nyer majd egy naptárral, amelyet majd Apám holmija közt találok meg újból, amikor ő már…
Kozmikus idő.
És ezen a ponton hadd vallom meg: kissé babonás félelemmel veszem kézbe, valahányszor föllapozom az új évre esedékes naptárat. Mert lássuk be: az idő, e nem-létező, ám mindennél konkrétabb entitás, e filozófiai rejtély, amely inkább múlik, mintsem telnék és amely fáj és hiányzik inkább, mint amennyire valóságosan jelenné válhat szédült szertefoszlásában, csakis a naptár hálórendszerébe szedetten ölti a megvalósultság formáját. Mint valami gyógyfüveskert rendezett parcellái, sorakoznak lineáris-horizontális regimentbe napok, hetek és hónapok: még-nem-létezők és majdan-teljesedők, és soraik váltakozva teremnek az ember számára örömöt és bút, születést és halált. Kezemben a jövő, amelyet senki sem ismer még – gondolom ilyenkor, miközben fölakasztom a naptárat a tavalyi szögre, és megborzongat a keretbe fogott jövendő talánya, szíven üt a kinyomtatott szó predesztinációja. Nincs visszaút, csak sorsszerűség. Az új naptár mindenkit babonássá tesz: mind szómágiát művelünk, valahányszor a Boldog Újévet igézését illesztjük az ismeretlen soron következő szakának elejére.
A naptár máskülönben is paradox jelenség. Elgondolkodtak már rajta, hogy a kártyának a szebbik, a képes fele voltaképpen a hátoldal? Kegyes csalás csak, amikor a csábos nőt, pirosra sült malacot, felhőtlen kedélyű ámde koromfelhős ábrázatú kéményseprőt szemléljük afféle elsődleges üzenetként. S e kegyes csalásban az üzleti szellem régi és alapvető emberi ösztönre tapint: a kalendárium sohasem elsősorban a napok, hetek és hónapok megregulázására való! Jóval inkább arra szolgál, hogy el- és hogy előmesélje nekünk az év rendre eljövendő ünnep- és hétköznapjait. Mitológiát mond, időt teremt, létünket fogja keretbe.
Találkoztam egyszer a kártyanaptár-nővel. A képen hűvös volt, távolságtartó, fenségbe burkolózó – igaz, más nem is igen óvta pasztellszín, hamvasra púderezett idomait. Magakelletés és elérhetetlenség ősi női ellentmondása font profán dicsfényt alakja köré. Váratlanul, hétköznapi helyzetben pillantottam meg legközelebb. A kártyanaptár-nő munkahelyén. Aznap nem sminkelt. Cigarettaszünetre indult éppen, fehér műbőrpapucs klaffogott a lábán hányavetin, slamposan. És akkor meghallottam a hangját. Kellemetlen, sipákoló volt a beszéde, és ordenáré szavakkal illetett egy férfit, tán a fiúját. Feleim, ne higgyetek a kártyanaptár-hölgyek igézetének! Csak az újesztendei igézeteknek higgyetek, mert azok – ha nem is érnek többet a magakellető nőnél – legalább a szó mágiájával hatnak azért! Kívánok mindannyiunknak számos, szerencsével betelő naptárat új meg új esztendőkre!
Marton Árpád a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán (1994) és a Szegedi Hittudományi Főiskolán (1995) végzett. 1992-től 2001-ig a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának szerkesztője, majd szerkesztő-rendezője. 1998 és 2002 között több színházi produkció vetített látványterveit készítette el (Kajak-Kenu VB gálája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Anna Karenina a Kisvárdai Várszínházban, majd a Ferencvárosi Nyári Játékokon). 2001-től tárcái és cikkei jelennek meg a Délmagyarország, a Szegedi Élet és az Új Ember című lapokban. 2003 óta állandó szerzője a Szegedtől Szegedig antológiának. 2005-től számos kulturális eseményt szervezett a Móra Ferenc Múzeum közművelődési munkatársaként, köztük az első szegedi Múzeumok Éjszakáját. 2004-től alapító munkatárs a Magyar Katolikus Rádióban (szerkesztő – Zenei Kincsestár, A vasárnap muzsikusa; műsorvezető – Szépség-Szalon); számos kulturális és portréműsort készített, 1000-nél több zenei műsora között a Mozart teljes életművét bemutató, Mozart-galaxis című, rádiótörténeti jelentőségű sorozattal. 2001 és 2006 között tagja volt a H.S.D. Magyar Rendezők Társaságának, 2006 óta a MAKÚSZ Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének valamint a Szegedi Írók Társaságának. Könyvei: Musical Kalauz (Móra, Bp. 1998); „Ő muzsikál rajtam keresztül” – beszélgetés Rév Lívia zongoraművésszel (Kairosz, Bp. 2007); „Hazavár az Isten” – beszélgetés P. Nemeshegyi Péter dogmatikaprofesszorral (Kairosz, Bp. 2008); „A művész Isten szolgája” – beszélgetés Tokody Ilona operaénekessel (Kairosz, Bp. 2008); A felettes Mi – kulturális és médiaetika egyetemi tankönyv (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009); A Mozart-galaxis (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009).