„Az észt nemzeti gondolat megalapozása”
7 kérdés Árpás Károlyhoz, a Kalevipoeg fordítójához
Árpás Károly Jánoshalmán született, 1980-ben végzett a szegedi JATE magyar-történelem-finnugor szakán, azóta is Szegeden él. Író, költő, műfordító; irodalomtörténész, történész, középiskolai tanár. Általános és szakközépiskolai évek után 1988-tól alapítóként a szegedi Deák Ferenc Gimnáziumban tanít. Első művei 1970-ben jelentek meg. 1983-ban summa cum laude doktorált észt kultúrtörténetből. Szépírói és oktatói munkája mellett a XIX. század irodalmával, mások közt Jókai Mórral és Madách Imrével foglalkozik; a jelenkori alkotók közül pedig Baka István és Gion Nándor életműve érdekli, akikről monográfiaszerű köteteket is megjelentetett. Tagja a Magyar Írószövetségnek. Munkáját ez idáig nem egy díjjal ismerték el. Legutóbbi, gigászi vállalkozása az észt nemzeti eposz, a 150 esztendős Kalevipoeg lefordítása, amely 2012 végén a Hungarovox Kiadó gondozásában jelent meg. A fordításból részletek olvashatók a Spanyolnátha 2012/6. számában.
SzegediLap: A napokban látott napvilágot fordításodban az észtek nemzeti eposza, amely a kötet címadatai szerint Friedrich Reinhold Kreuztwald műve. Először is tisztázhatnánk, hogy ki volt Friedrich Reinhold Kreuztwald?
Árpás Károly: Friedrich Reinhold Kreutzwald 19. századi alkotó. Eredetileg orvosi diplomát szerzett, ám emellett nemcsak író és költő volt, hanem az észt nemzeti gondolat egyik apostola. Tudományos és szépirodalmi munkássága úgy alapozza meg az észt nemzeti gondolatot, mint Kölcsey Ferenc és Széchenyi Istváné a magyart.
Friedrich Reinhold Kreutzwald
SzegediLap: A Kalevipoeg „nagy testvéréről”, a finn Kalevaláról rendelkezik némi ismerettel a magyar olvasó, az észtek nemzeti eposzát viszont a legtöbben jó, ha hírből ismerik. Ha igen röviden kellene elmondanod, miért értékes ez a mű, milyen megfontolásból ajánlod olvasásra, hogyan fogalmaznál?
Árpás Károly: A 18. század végén az eposz-vita végkicsengése az volt, hogy a történelmi emlékezetben az a nép maradhat fenn, amelynek vagy naiv / ősi eposza, vagy műeposza van. A kelet-európai soknemzetiségű birodalmakban az eposz-vita eme végkonklúziója kiváltotta, hogy amennyiben nem találnak ősi eposzokra, akkor hozzanak létre nemzeti műeposzokat. Nem pusztán középiskolai követelményről van szó: a hősénekek nemzetségekhez kötődnek, ám az eposzok népek és / vagy az emberiség sorsdöntő eseményeihez kapcsolódnak. Igaz, hogy a Kalevipoeg később készült el, mint a Kalevala – ám nemcsak koncepciójában, szokásrendszerében, de emberábrázolásában is különbözik attól. Részletesen elemzi ezt Fehérvári Győző a „Dalnak új utat mutattam…” című kötete, amely a két eposz összehasonlító elemzését nyújtja.
SzegediLap: Mikor kezdett el foglalkoztatni a gondolat, hogy átültesd magyarra ezt az eposzt, mi indokolja a fordítást? Szerepet játszott-e ebben az is, hogy a Kalevipoeg ez idáig nem volt képes kilépni a Kalevala árnyékából? Véleményed szerint ez az új fordítás, mintegy észt kultúrmisszióként, változtathat-e ezen?
Árpás Károly: Egyetemista koromban szembesültem a kritikával: az 1928-as Bán Aladár-féle fordítás erkölcsi alapon szűkítette az eredetit, az 1960-as, Képes Géza nevéhez fűződő átirat pedig csökkentette a szecessziós, Zempléni Árpád és Vikár Béla példáját követő imitációs munkát. Én először Lavotha Ödön nyelvkönyvének szöveggyűjteményében találkoztam a művel, majd az egyetemi óráim során szembesültem a problémákkal. Az egyetemi doktorimhoz kapcsolódó 19. századi szövegek felhívták a figyelmemet az észt reformkorra – ezért lett kritikussá számomra Rab Zsuzsa 1985-ös fordítása. Ugyanis az orosz irodalom ismerője eposz-koncepció helyett az orosz hősénekeket követve és a Kalevala-fordításokhoz kapcsolódva magyarította a művet.
SzegediLap: Melyek a legjellegzetesebb különbségek a Kalevipoeg és a Kalevala között? Észlelhető-e a két mű hátterében valamiféle finn-ugor őseposz?
Árpás Károly: Az első, leglátványosabb különbség, hogy Kreutzwald nem tekintette irányadónak a régivers-forma (kétütemű, nyolc szótagos sor) követését: nála szó sincs nyolc szótagú, kétütemű verselésről! Mivel az észt népköltési gyűjteményekben alig találkozunk rúnókkal [a rúnó finn szó, jelentése: dal – a szerk.], ezért Kreutzwald részben a mondákat, regéket, részben a néphagyományokat formálta versekké. Igaz, hogy az alliterációknak nagy szerepet adott, ám ezeket a magyar szókincs különbsége miatt nagyon nehéz hitelesen visszaadni. Hogy szólhatunk-e a „finnugor-őseposzról”, az nem a fordító, hanem az uralisztikai kutatók függvénye. Ha megvizsgáljuk a 19-20. századi népköltési gyűjteményeket, valamint a lejegyzett szájhagyományt, akkor közelébb kerülhetünk az ősi életformákhoz. Ám ezt régészeti leletekkel nagyon nehéz alátámasztani, mert azok nem szólalnak meg.
SzegediLap: A finn és az észt mitológia nyilván számos ponton rokonítható – ez inkább nehezítette, vagy ellenkezőleg, segítette a munkádat?
Julius Krohn
Árpás Károly: A balti-finnség mitológiai egyezése már Julius Krohn [álnéven Julius Suonio, finn író, költő és néprajzkutató, 1835-1888 – a szerk.] előtt is elfogadott volt. Ám Kreutzwald nem kívánt szembemenni a Ganander [Christfrid Ganander, finn író, 1741-1790; legfontosabb műve a svéd nyelven írott Mythologia fennica című mitológiai szótár – a szerk.] rögzítette mitológiával – ahogy Arany János sem az Ipolyi Arnold által rögzített magyar anyaggal –, csupán az észt néphagyományok visszatükrözését tekintette irányadónak! Ez a fordító esetében, vagyis most éppen esetemben annyit jelent, hogy nem a háttérismeretek számítanak, hanem kizárólag a szövegek magyarítása. Tehát legfeljebb a jegyzetapparátusban tértem ki a mitológiai magyarázatokra, összefüggésekre – ugyanis sokkal fontosabbnak tartottam Kreutzwald koncepciójának visszaadását. A jeles orvos ugyanis az észt nemzeti gondolat megalapozását tartotta elsődleges szempontnak.
A Mythologia fennica
SzegediLap: Mi jelentette a legnagyobb kihívást számodra a munka során?
Árpás Károly: A kiinduló pontot Bereczki Gábor és felesége, Kiisk Mai családi fordítása jelentette, ám a kritikai kiadás megismerése nyilvánvalóvá tette, hogy a huszadik századi megjelenések részben helyesírási, részben általános műveltségi okokból eltértek az eredeti szövegtől. Miután Takács Károlyné Erzsike néni könyvtáros segítségével hozzájutottam az eredeti, 1862-es kuopiói kiadáshoz, innen már nem volt több vágyam, mint hogy rekonstruáljam az észt nemzeti ébredés korát megalapozó szöveget. Pomozi Péter barátom megszerezte a kortárs, tehát a 19. század második felében használt Wiedemann-féle Észt-német szótár hasonmás kiadását – ennek segítségével, meg a Kelemen-féle Német-magyar szótárral „archaizálhattam” a fordításomat. De ott volt a kezem ügyében mindvégig az Észt-finn és Finn-magyar, valamint az Észt-orosz és az Orosz-magyar szótár is, meg interneten az Észt-angol, valamint nyomtatva az Angol-magyar szótár és az Észt helyesírási szótár, no,meg az Észt verstan is…
SzegediLap: A magyar fordításkultúra igen jeles hagyományokkal rendelkezik, a legnagyobbak szolgálták a magyar irodalmat azáltal, hogy jelentős műveket tolmácsoltak. Mi a véleményed a kortárs magyar fordításkultúráról?
Árpás Károly: Mielőtt belefogtam volna a fordításba, tüzetesen tanulmányoztam Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Szabó Lőrinc esszéit, naplóit, valamint Rába Györgynek A szép hűtlenek című kötetét. Baka István barátomtól tanultam, hogy az alkotónak illik ismerni az idegen nyelvű irodalmakat, s fontos kísérleteznie a műfordításokkal. Büszke vagyok arra, hogy csoporttársam, a 2008-ban József Attila-díjat kapott Halasi Zoltán is hasonlóan gondolkodik. Igaz, napjainkban az idegen nyelvek ismerete fontosabb, mint a múlt évezredben, ám a magyar anyanyelv ismerete és használata folyamatosan romlik. Azaz napjainkban a fordításnak legalább annyira nincs jelentősége, mint 1844 előtt, amikor még nem a magyar volt az államnyelv. Napjaink fordításirodalma a köznyelv, azaz az irodalmi nyelv beszélt változata helyett az úgynevezett nyelvi sztenderd, vagyis a kereskedelmi csatornák, az elektronikus média nyelvváltozata felé közelít – amint Nádasdy Ádám jellemezte a jelenséget. Lehet, hogy ez fontos a tömegkultúra kiszolgálásának jegyében, ám a jövőt tekintve a magyar nyelv asszimilációs tendenciáját támasztja alá. Erről bővebben írtam Az ír modell című esszémben…
SzegediLap