SzegediLap

„Valószínű világ(ok)ban” – Visszasejtesít

Szörényi László dialógusa Németh Péter Mikolával
Részlet a megjelenés előtt álló
Személyesség a személytelenségben — 
Németh Péter Mikola: Párbeszélgetéseim Könyve 
(Bp.—Vác, 1992—2008) című könyvből

„Szeretni indultam,

azóta úton vagyok…”

(Mikola.: XX. századi álommaradék - részlet)

Szörényi László: Kezdjük mindjárt felütéssel, VisszaSejtesít című, válogatott és új verseid kötete legelején. Az első, a XX. századi álommaradék című ciklusban, van jó néhány olyan költeményed, amiben egészen a kisgyermek emlékezetedre, úgy, 5-6 éves korodra, vagy még korábbi időkre utalsz vissza, amelyek, ha elemezzük őket, akkor kiderül, hogy szorosan kötődnek költészeted későbbi fejlődéséhez. Ezeket az opusaidat, hogyan, milyen szempontok szerint választottad ki a koraiak közül, s a kötetbe emelésükkel, mire kívántad ráirányítani az olvasói figyelmet?

Németh Péter Mikola: A választóvizek fontosak az emlékezetemben, mint ahogy, minden bizonnyal, minden emberében azok. Olyan ez, mint a királyvíz formális, avagy szimbolikus „kémiai logikája”, merthogy az aranyat és a platinát nem oldja a salétrom- és a sósav elegye, így egyben ki is emeli, kiválasztja azokat a nemes és nemtelen fémek sokaságából, míg amazokat, így például a rezet és az ezüstöt, meg feloldja.  Valahogy ilyesféle folyamat mehet végbe az alkotói gondolkodásban válogatáskor, a szerkesztésnél, a poétikai karátszámok megállapításakor is.

– Mikor döntötted el: – „akárki meglássa…!” – én bizony, költő leszek.

– Ezt eldönteni nem lehet. Ezt te is jól tudod. A költő születik, ahogy a régi latinok vallották, a szónok sorsa szerint azzá lesz. De a puszta elhatározásra, hogy mondjuk, mostantól verset írok majd, visszaemlékezni nem is olyan nehéz. Az a napsütötte pillanatkép, még ma is üdén él bennem, mikor is Lotz Károly Vihar a pusztán című, riadt, toporzékoló lovakat ábrázoló, nagyméretű, romantikus olajvászna alatt a zongoránál kuporgva egy téli napon, mint Kő Pál szárnykészítője a kalitkában, klimpírozok és jegyzetelek:„Lovak vágtája szemedben, / Szívemben új ballada készül, / S az angyalarcú fák alatt…etc” valami ilyesmiket írok. Persze a festményről időközben kiderült, mint agyon dédelgetett rimaszombati nagyapai örökségről, hogy hamisítvány. Az anyai, Újszászi Szakállosi Bartal, nemesi és nemzetes örökségünk ellenben hitelesnek mondható.  Az a testes, fatőkés, mégis nemes hangzású gyakorló hangszer, klaviatúrája fedelén Karl Kutschera in Wien felirattal, aminek a készítője 1864-ben, Párizsban aranydíjat nyert. Büszke is volt erre a különös örökségére az egész családunk. Ez a zongora mind a mai napig a patikai házunk nagyszobájának sarokdísze Vámosmikolában. Ezen az elnyűhetetlen, szép ívű, barnára politúrozott, „korcsolya kulccsal” agyonhangolt hangszeren játszottak a felmenőim, többek között édesanyánk. Bár művész nem lett egyikük sem, azután meg a lemenőim, a gyerekeim, akikből úgy látni, hogy játékosságukban akár még művész is lehet. Ezen a patinás hangszeren gyakoroltam kis iskolás koromtól fogva, meg azután, néha még most is. A lázas beat korszak vége felé, a zenekar alapítások hőskorában, azzal a romantikus szándékkal ütöttem-vertem a billentyűket kitartóan, hogy, még népszerű muzsikus is lehet belőlem. Czövek Erna jól ismert ujjgyakorlatos kottáiból, meg Bartók Béla Mikrokozmosz füzeteiből, J.S Bach Das Wohltemperierte Klavierjeiből, a Preludiumokat és Fugákat tartalmazó kottáiból játszottam akkoriban önfeledten, és olykor-olykor kísérletet tettem egy-egy némethpéteres zenei etűd improvizációs megkomponálására  is. Meg kell vallanom, hogy nem sok sikerrel. De valamikor így, zongoragyakorlás közben születtek meg az első, életre „tévedt” egyszeriségem bizonyosságai, verssoraim. „Ha költő vagy, eléd mennek a szavak, / neked csak lehajolnod kell megtanulni,/ hogy méltán magadhoz emelhesd azokat.” etc. Először egyszerűen csak annyit vettem észre magamon, mint elkötelezett lélekfigyelő, hogy szövegírás közben összehasonlíthatatlanul jobban „bomlik”, osztódik és forog, vibrál és asszociál az agyam, az idegrendszerem, jobban dolgozik a képzelőerőm, mint zenélés közben. Valószínű, hogy ez a belső tapasztalás, intuíció lehetett az, ami a versírás irányába terelgette a figyelmemet szinte akaratlanul is, angyali mód, szelíden.

– Hány éves is voltál te akkor?

– 1969–70-ben? Tinédzserségem lázas és „válságos” második felében jártam épp. Középiskolás voltam, Szobon. Ahogy szeretett osztályfőnököm, később atyai jó barátom Dr. Rusvay Tibor irodalmár, filológus, magyar–orosz szakos tanárom, és osztályfőnököm jellemezte némi malíciával az akkori élethelyzetemet, amikor jóval később bemutatott a Vácott vendégeskedő Eötvös Collegium-i szobatársainak: Domokos Mátyásnak, Fodor Andrásnak és Lator Lászlónak. Valahogy így: itt az én a költővé lett Mikola fiam, – Kereszturyhoz is elküldtem verseivel annakidején, s Dezső háziköntösében fogadta őt, s az öreg Lucifer azt találta mondani, hogy van ebben a fiúban spiritusz – aki, a messze hírű sárospataki és a patinás nagykanizsai gimnáziumokból „csak” azért érkezett meg a szobi „operett gimnáziumba”, hogy ott dalolva és vidáman megbukhasson, megbuktathassák. Ugye, ismerős ez a helyzet, kedves Barátaim?

– De én most, egy még korábbi időszakra gondoltam, egy olyan költeményed alapján, amit, az 1960-as évekre dátumoztál.

– A Köszöntőre?

– Igen, arra.

– Máris idézem:

„Cser

esz

nyés

ropogású

éjjelen,

a

 Fa

tetejében

ébredek;

   Szivárvány

ajkú

 képzelet

tenyeremből

 kéreget

  Márikánknak

    éveket.”

Ennek a „fának” a gyökerei az emlékeimben valóban jóval mélyebbre nyúlnak, távolabbi történésekből táplálkoznak, mint sem gondolhatnánk. Az ihlető élmény, egyrészt a Heves megyei Péterkéhez, az az Pétervásárához, másrészt még korábbi időkhöz, az ’50-es évek vége felé Mátrafüredhez kötik az emlékezetemet. Akkor épp ott éltünk. Mert családunk élete „kalandos” történetéről, azért azt jó tudni, hogy eszmélésem idején, mire választott szülőföldemen, az Ipoly-táji hazában, 1969 szeptemberétől, ha nehezen is, de lassacskán meghonosodtunk, testvéreimmel: húgommal, Enikő Apollóniával és öcsémmel, Zoltán Pálal, addigra már – egyszer, ráérős perceimben számba vettem – minimum hét-nyoc helyen laktunk. Ha beleszámolom szüleink kétszeri elválásával, majd családegyesítésével járó költözködéseinket is, akkor bizony, tizenhat év alatt összesen kilenc, de az is lehet, hogy tíz helyen kezdtük újra az életünket. Ezek a gyakori hely-, idő- és „éghajlatváltozások” érzékeny gyermeki idegrendszerünket meglehetősen megviselő esztendőknek számítottak. Főként asztmatikus szenzibilitásomra hatottak erőszakosan, fulladásos rosszulléteket előidézve. Így sebzetten röppentek tova gyermekemlékezetemből a végtelennek tűnő nappali holdas éjszakák, s végül is úgy teljesedtek ki, ahogy a vámosmikolai születésű Háy János, alias Horváth Janó, Zoltán öcsém pad- és iskolatársa, kebelbarátja „Istendrámáinak”: A Gézagyereknek és A gyereknek szarkasztikusan tragikus abszurdon túli történései.  Azóta, hogy jobb híján szülőföldemmé választottam Vámosmikolát, a világ abszurditása Európában csak nőttön-nő. De visszafelé olvasva családunk élete történetében, hiszen a szülők sorsa erősen befolyásolja a gyermekeikét, így ez sem véletlen, mint már az sem, ahogy a Csehszlovák Köztársaságban, az első republikában, 1928-ban, Rimaszombatban született Édesapánkat szülőföldje, a Felföld elhagyására kényszerítették a második világháborút követő politikai történések. A rimaszombati Egyesült Protestáns Főgimnáziumából diáktársaival együtt átszökdösve a csehszlovák-magyar határon Sárospatakra, a Református Kollégiumba emigrált. Maxit, apánkat a diáktársa hívták így, a kitartó és konok, nyakassággal, tartással megáldott Gömöri-palócot, ha bárhol valamilyen sérelem érte, márpedig többször több is érte, akkor, mint ifjúsága idején barátaival, most családostól, szedte a sátorfáját és odébbállt, azzal a hittel és reménységgel, hogy magyar honban, ha új helyre érkezünk, akkor új életet kezdhet, kezdhetünk majd mindannyian. Persze, mindig minden maradt a régiben. A hiányérzet, a szorongás, a félelem, és időnként a rettegés is. Ma, már tudni lehet, hogy nem is történhetett ez másként, hiszen jó apánkat a tisztes falusi patikáriust’56-os múltja miatt, akkoriban úgy mondták, hogy a priusza okán, az illetékes szervek állandó megfigyelés alatt tartották. És csak idő kérdése volt, hogy új lakhelyére az a dosszié is kövesse őt, aminek az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárból általa kikért dokumentumainak 360 oldalnyi fénymásolatával, épp most, a század- és ezredfordulón vagyunk kénytelenek szembesülni. S amelyben az Ő „jóakarói”, megfigyelői tovább írhatták egy a fennálló rendszerben politikailag megbízhatatlannak nyilvánított falusi patikárius életének áldatlan történetét. Amikor Apuka megjárva a tököli és kistarcsai internáló táborokat is egy kokárdát rejtegetve az inge zsebében, ahogy elmesélte, s végre, végleg ugyan meg nem, de kiszabadulhatott a börtönből, akkor Balatonkeneséről Mátrafüredre költöztünk épp az újrakezdés reményével. Egy jó illatú, mesebeli tűlevelűerdő kellős közepén pelék, mókusok, rigók és szarkák, balkáni gerlék és komáromi-bukó galambok, füle-vágott dobermann kölykök és a felejthetetlen mérgű taxi-tacskó társaságában, egy társbérletes villában lett akkor az otthonunk. S amikor napközben a szüleink a közeli Gyöngyös városa valamelyik patikájában dolgoztak, akkor Enikő húgommal, egy sabószemű hajadon vigyázott ránk, olyan dadusféle, olykor meglehetősen furcsa mód. Így történhetett meg az is, hogy ez a „jótét lélek” egyik alkalommal, aki sajnos a családunkat is meglopta, „jószántából” magával cipelt engemet „tiltott” cseresznyét szedni a közeli határ gyümölcsösébe. Ma is tisztán emlékszem a helyzetre, arra a májusi, fénypásztázta, virágos, gyermekláncfüvekkel, pipacsokkal és margarétákkal borította domboldalra, ahol félelmemben lezuhantam a fáról. Ez volt az én igazi világra eszmélésem, földre érkezésem valós pillanata, megtapasztalhattam, hogy milyen kemény is ez az anyaföld a Mátra-alján. Történt ugyanis, hogy mielőtt még a hasunkat és a kosarunkat telis-tele szedhettük volna finom, ropogós, koraérett cseresznyével, – a fa tetejében ücsörögtem „elmerülten szemezgetve az életem”, olyan biztonságban érezve ott magamat, mintha ringó bölcsőm oltalmára bízott volna a tavaszi szél – meglátott azonban, egy a messzi-távolból közeledő és felém integető madárijesztő szerű teremtmény. A csősz lehetett az minden bizonnyal, mert jól emlékszem a puffanásokra, a sóspuskájával rám is ijesztett. Az én „őrangyalom” erre ijedelmében, hogy mentse, ami menthető, – közben „égzengés, földrengés”, eleredt az eső is – meg sem várta, hogy lekászálódjak a sűrűn leveles oldalágról, ő cseresznyéstől, mindenestől lerázott a fa magasából. Ahogy a földre zuhantam, jobb karjával fölemelt, s erősen a hóna alá ölelt; a bal kezével, a félig se rakott cseresznyés kosár fülét markolta meg, s így rohant velem a zuhogó esőben árkon-bokron át, lejtnek fönek, majd lenek, a sárban többször is elcsúszva, bukdácsolva, jól meghempergetve asztmásan ziháló vézna, csont-sovány kis testemet a tavaszi szántásban, a mély ördögbarázdák között. Meg se állt velem így Mátrafüredig, a házunkig. Mire hazaértünk, amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen elcsendesült a vihar is. Kisütött a Nap, s egyszerre három, hét színskálájú szivárvány feszült fel a derült ég aljára, a Mátra pipáló hegyvonulata fölé. A konyhaablak adott festői keretet ennek a hihetetlenül szép jelenségnek. Lábamat lóbálva a párkányról, erősen figyeltem azt a mennyei változást, ami a bennem bujkáló félelmet, szorongást, szinte észrevétlenül csenddé, békévé és nyugalommá oldotta. Azt hiszem, hogy ebből, az azóta is visszatérő, élmény szőtte álomból táplálkoznak a többször átírt Köszöntő szavai: „Cseresznyés ropogású éjjelen, / a fa tetejében ébredek. / Szivárvány ajkú képzelet…” etc.

– Na, jó! De te a hetedik sorokban máris összekapcsolod intuitíve, az előző két gondolatsort a „szivárvány ajkú képzelet” által, azzal a fohásszal, ami a Márikád életéért könyörög,a költői imádságodra vonatkozik.

– Igen, itt többféle idősíknak és valós élethelyzetnek az egymásra vetítéséről van szó, s többféle női, asszonyi léleknek, személynek a megidézéséről, akik gyermek-emlékezetem óta, ha rájuk gondolok, akkor melegséggel, biztonsággal és bizonyossággal töltik el az én lelkemet, mert egy életre szólóan fontosak voltak és maradtak számomra. S akiknek az életéért, olykor még ma is fohászkodom, verset írok, imádkozom.

– De ki az a te Márikád?

– Képzetem első helyén, ha kimondom ezt a nevet, akkor ma már mindenképp Csák Mária (Bartal Lajosné) nagyanyám áll, akit Manácskának becézett a család. És természetesen, Isten kegyelméből 88. életévébe lépő édesanyánk, aki a Hilda nevet kapta a keresztségben, merthogy ez a versem anyák napi köszöntőként született. Évtizedekkel később Balázs fiacskám óvodásan oly kedves- selypes sejtéssel mondogatott egy ideig, így évről–évre felidéződött az emlékezetemben, ezért kerülhetett be a válogatott verseim közé is.  De eredendően a Márika, a Mámika alakját anyuska, a jászberényi illetőségű, anyai ágon Csák Ómamám (született Juhász Marcella) és Márinanó (az ivádi születésű Ivády Péter Mária), a legszeretettebb pétervásárai bejáró asszonyunk volt, ők együttesen ihlették alakját.

– A Márika, akkor tehát, többek között a dédnagyanyád.  Hány éves volt a te dédikéd, s hány éves lehettél te, amikor ez az emlékkép megfogant?

– Én úgy 4–5 éves lehettem. Az Ómama pedig, a 80-as évei körül járt már akkoriban, ő volt a legidősebb családtag, akihez különös vonzalom fűzött. Hirtelen és váratlanul tűnt el az életemből, a mocsár „illatú” Zagyva partjáról, a kert végéből a nyári konyha előtti lekvárfőző üst mellől, kezében az égig érő fakanállal, amivel, ha valami rossz fát tettünk a tűzre, mi a legkisebb testvérek, akkor mosolyogva megfenyegetett bennünket, de sohasem bántott. Mély és tétova megrendülést éreztem halálakor, s ez az érzés, azóta is velem van. Akkoriban nem igazán értettem, hogy mi is történhetett vele valójában. Csak megmagyarázhatatlanul, valamiféle hiányérzet, fájdalmas érzés kerített hatalmába, ha rágondoltam.

– Ezek szerint te már kisgyermek korodban érzékelted és tudtad is talán, hogy igenis könyörögni, imádkozni kell a szeretteinkért, a létünkért, a mindennapi kenyerünkért.

– Igen, elképzelhetően valami ilyesmi történhetett meg velem.

– Az, amiről eddig beszéltünk, az a te hagyományos alapokon építkező költői utad első szakasza a kezdetek kezdetén. De mi történik, mi történt azután? Az én olvasatomban, a későbbiekben úgy figyeled a saját életedet, a történelem folyását magad körül, mint, ahogy azt a régi avantgárd, majd a neoavantgárd költői tették, teszik. Az avantgárd ugyanis egyfolytában figyelt a történelem változásaira, csak legföljebb felülírta azt, hogy nehezebb legyen kitalálni, mert képviselői úgy vélték, hogy az a poézis, amivel reagálniuk lehet a történésekre, a gyorsuló idő változásaira, az szerintük már elavult. Ezért mindig és minden időben, valami egészen mást, valami meghökkentőt és újat kell kitalálnia annak, aki avantgárd költő kíván lenni. Ez jó, rendben is van. Ám az én dilemmám, mégis abból adódik, hogy te megálmodtál, kitaláltál, létrehoztál valami egészen mást, ami engem, most is, és – azóta is zavarba ejt –, de ami eddig még így, ebben a formájában nem létezett a magyar irodalomtörténetben. Az ti., hogy Isten nevét az avantgárd nem csak hogy hiába nem veszi, de a szájára is alig veszi. Az általad képviselt avantgárd azonban pont az ellenkezőjét teszi, Isten nevét evangéliumi ihletettséggel a szájára véve a „földi mennyek országába” emeli, elsődleges témájának tekinti, az isten-emberi sorsot teológiai és filozófiai értelemben is a költészet elemi részévé teszi.  Ebben a vonatkozásában párhuzam vonható Németh Péter Mikola költészete és György Mátyás költészete között például, akinek az erdélyi menekültekről szóló verse, az egy tragikusan szép ívű avantgárd „sorsszimfónia”. Ugyanakkor születik, mint mikor Kosztolányi Dezső Omnibusz kocsisa. Ez a novella minden 50-es évek béli antológiából kimarad, mint Trianon után a szomszéd népek „egészséges” nacionalizmusát sértő írás.  György Mátyást, aki valójában zsidó származású főbérlőnek számított az akkori Bácskában, egy főúri birtokon, nem tudni, hogy kik és miért, de barbár módon agyonverték. Hogy a szerbek tették-e ezt vele, vagy a kommunisták verték-e halálra, egyáltalán, hogy kik voltak a költő gyilkosai, azt sajnos mind a mai napig nem tudhatjuk.

Ha Kelet Európában egy költő neve és születési éve után zárójeles kérdőjel áll, akkor arról az emberről általában nem lehet tudni, hogy mikor, hol és milyen körülmények között távozott az élők sorából. A vers, amit György Mátyás 1913-ban Kassák valamelyik kísérleti lapjában közölt, – a Májusban, vagy a Tettben – arról szólt, hogy akkoriban Pesten a pályaudvarok: a Keleti és Nyugati között villamos közlekedett, ma már nem közlekedik ott villamos.

És azon, szörnyű körülmények között, bűzben és mocsokban, borzalmas állapotú emberek összeroskadtan, elhagyatottan üldögélve utaztak. Ezek a földönfutóvá lett népek egyenesen Erdélyből menekültek, abból az országrészből, amelyet elözönlött a román. Ezt a borzalmas történést György Mátyás úgy dolgozta fel, ahogyan azt az „ortodox” Kassák-izmus megkívánta. A te versizélésed kedves tanár úr, kassáki, amit én nem mindenben osztok egyébként, mert nem vagyok az avantgárd föltétlen híve. Ám nagyra becsülöm az olyan költőket, akik, úgy gondolják, miként te magad is, hogy a magyar irodalmat ott érdemes folytatni, illetve megújítani, ahol annak folyamatossága a két világháború között, nem csak a Kassák Lajoséban, de mások lírájában is megszakadt. Jó néhányan gondolják egyébként úgy, hogy a továbbiakban nem szükséges okvetlenül a 19. század retorikájával, lírai eszközeivel élni, ugyanakkor, feltétlenül fontos, valamilyen éltető formában hírül adni, világgá üvölteni fájdalmainkat, a nemzet fájdalmát. Azt az érzést, ami Magyarország föl- és szétdarabolását, szétcincálását, megalázását és meggyalázását, sírba-ásását… stb. – tudnék még ilyen „át” végű szavakat mondani, de fájdalmamban inkább nem teszem – jelentette, jelenti. És akkor itt van előttem Németh Péter Mikola Expediál(T) Európa című konkrét-költészeti műve, amiben te magától értetődően képes vagy kifejezni azt, amiről én itt most csak dadogok: egész nemzeti tragédiánkat, azt a könyörtelen drámai helyzetet, amivel a kollektív bűnösség elvét alkalmazva, a Trianoni (1920.06.04.) majd a Párizsi (1947.09.15.) Békeszerződésekkel, a két világháború kataklizmáját követően a Magyar Királyság a szó szoros értelmében beleveszett a kilátástalanságába. Elvesztette területe kétharmadát, lakosinak jóval több, mint a felét, – a cirka 21 millióból több mint 13 milliót – aminek következményeképp több rendben is határos lett önmagával. De tehetetlenségénél, tehetetlenségünknél fogva, ez az elemi nemzetközi jogokat sértő állapot, annak ellenére is fenntartható, hogy a szerződést aláíró államok közül többeknél is lényeges változás következett be országa területét illetően, vagy már egész egyszerűen nem is létezik, mint ország. Erre a változásra hívod fel te, Expediál(t) Európa című opusoddal a szunnyadó, elaléló, lankadó figyelmet oly módon is, hogy Arnold Drayblett amerikai taxisofőr elidegenítő, zörejzenéjére ritmizálva, egyre gyorsuló ritmusban adod elő, figyelemfelkeltően, nagyon helyesen, alkotásadat.

– Szeretném remélni, hogy van értelme annak, amit csinálok, hogy ez a történelmi botrány, ez az igazságtalan helyzet, tekintettel arra, hogy családunkat is mélyen érinti, az egységesülni vágyó Európánkban nem tarthat a Mi világunk végezetéig. Gerhard Rühm, amikor 1972-ben megírta Európa című versét, akkor Németország még határos volt Németországgal, az NSZK az NDK-val, ennek a ténynek önmagában is üzenet értéke volt és maradt. Az én repetitív válasz–költeményem első változatai az 1990-es évek elején akkor születnek, amikor a nagy birodalmi Szovjetunió, addig elképzelhetetlen módon, egyszerre csak máról-holnapra alkotó részeire, a tagországaira esett szét. Így például Oroszország határos lett Észtországgal, Lettországgal, Litvániával, Fehéroroszországgal, Ukrajnával, Grúziával, Azerbajdzsánnal, Kazahsztánnal etc. Ki gondolhatta volna komolyan, akár csak néhány évvel korábban, hogy ez a „földcsuszamlás” még az életében bekövetkezhet. Egy olyan konkrét-költészeti versfolyamról beszélgetünk most, ami képzetem szerint az újra egységesülő Európánkban, a határok változásával, a schengeni határmegnyitásokkal (2007.12.21), illetve a határok légiesítésével természeténél fogva, az írójától, tehát tőlem függetlenül is mobilizálja, tovább írja majd önnönmagát a történelmi, avagy történelmietlen valóságban. Ez egy perpetuum mobile, örökmozgó textus tehát. Ebben az összefüggésben az ezredforduló cezúrája, egy soha vissza nem térő alkalom volt arra, hogy egy kis kötetcsomagban ezt a verset a Magyarországgal jelenleg határos hét ország nyelvére lefordíttatva úgy expediáljam, vagyis egy Napút-füzetek Káva Téka „kötetcsomagjaként” úgy továbbítsam Európát Európánknak, ahogy az van,  jelenleg regisztrálható, ennek megfelelően: „magyarország határos szlovéniával, horvátországgal, szerbiával, / ausztriával, szlovákiával, ukrajnával és romániával” és mindazonáltal önmagával. A változások várhatóan úgy fognak bekövetkezni, ahogy az legutóbb 2008. február 17-én is történt, amikor kikiáltották Koszovó függetlenedését Szerbiától. Csak épp Magyarország határossága áll fenn továbbra is Magyarországgal. Ez abszurd! Ezért, az akciótervem hosszabb távon az, hogy a világban élő, túlontúl szenzibilis performer költőtársaimmal lefordíttassam az Expedilál(t) Európa szövegét az európai kontinens összes lehetséges apa- és anyanyelvére. Így válhat elképzeléseim szerint minden európai nemzet számára világossá, és egyre érthetőbbé magyarságunkban való megaláztatásunk ténye, 90. éve tartó vezeklésünk. Az igazságtalan nagyhatalmi politikai döntések következményeként amputált nemzettestrészek fantomfájásának oka, amit Európa egysége érdekében előbb, vagy utóbb orvosolni kell.

– Az lenne most a kézenfekvő és hasznos, ha a kortársak naprakészen rendeznék végre közös dolgaikat, ha léteznek még egyáltalán közös dolgaink, és békejobbot nyújtva egymásnak úgy gondolkoznának, ahogy azt Németh Péter Mikola teszi.  Hogy ti., te a költészeteddel, ami természetesen avantgárd, Magyarhon sírba-ásása elleni tiltakozásodat képes vagy kifejezni olyan eszközökkel is, amelyek tisztán és világosan verbális, vagy vizuális, nyelvi és képi választékossággal arról beszélnek, hogy ebben az Európában, ebben a hazában, ahol jelenleg még egzisztálunk, évtizedek óta valami nagyon nincsen rendjén, valami nagyon nagy baj van.  De hogy lényegében a folyamatok mélyén mi történik, azt nem igazán látjuk, s korábban se lehetett igazán tudni. Ellenben azt ma már igenis tudjuk, hogy azokat, akiket ez komolyabban, összefüggéseiben érdekelt, azok a valakik gyorsan találkozhattak néhány Dél-felsőmagyarországi gyűjtőhelyen, internáló táborokban, mondjuk Sajóbábonyban, ahol az én apám öt évet töltött el hasztalan. És ahol őt, sorstársaival együtt, rendhagyó módon, arra oktatták, hogy mi is az az államszocializmus. Sok ilyen „szellemi műhely” volt annak idején. Édesapám mire kijárta ezeket az „iskolákat”, s végre hazaengedték, „tökéletesen” antiszocialistává vált.  A történtekből csak arra következtethetünk, hogy „kiváló mesterei” voltak. Meg arra, hogy semmi kétség, itt, azóta is olyan szintű létromlásnak vagyunk a tanúi, ami ma már tudottan visszafordíthatatlan következményekkel jár, ez a valós helyzet.

Ennek a megállíthatatlan erkölcsi bomlásnak adsz te, például erőteljes tiltakozásképp hangot Utóélet című montázsolt képversedben, amelyet egész egyszerűen egy összeollózott Magyar Nemzetes újságcikkből alkotsz meg a váci Fehérek templomából „kivermelt”, majd később a Magyar Természettudományi Múzeumban kiállított, a továbbiakban múmia-projektként európai, majd amerikai körútra szállított váci polgárok kegyeletsértő sorsa láttán, hallatán. A jelenkori barbárság ellen tiltakozol. Ami „különlegessé” teszi a te költői gesztusodat, mondhatnám úgy is, hogy egyedivé, az az, hogy a barbarizmust meghonosító avantgárd módszereivel, és eszközeivel lépsz fel, és tiltakozol a legújabb kori barbarizmussal szemben. 250 éve végső nyugalmukra helyezett polgártársaid védelmére kelsz, visszájára fordítva a történteket, mondván maga a „Magyar természettudomány az, ami kétszázötven éve halott”.

– Nyilvánvalóan a fájdalmas kegyeletsértés elleni tiltakozásomon túl, itt, tágabb értelemben arra is fel szeretném hívni a közvélemény figyelmét, hogy a Teremtőtől és a Megváltótól elszakadt tudomány téves utakon jár akkor, amikor mindenhatóságát akarja elhitetni velünk. Valójában azt a hazugságot, hogy tudományos módszerekkel előbb vagy utóbb minden földi, emberi problémánkra képesek leszünk megoldást találni, mert azok kikísérletezhetőek, Descartes-i logikával, észérvekkel előbb vagy utóbb racionálisan megmagyarázhatóak lesznek. Mint, ahogy mondjuk az újabb TBC elleni orvosságokat is képes volt a gyógyszerészeti kémia oly módon előállítani, hogy megtalálta a 18. században tuberkulózisban elhunytak, most épp Memento mori! / Emlékezz a halálra felkiáltással kiállított váci családok földi maradványaiban azt az immunanyagot, amire alapozva gyógyszert, és a betegség gyógymódját ki lehet majd ismételten kísérletezni. Persze nehogy azt gondolja bárki is, hogy én tudományellenes volnék, olyannyira nem vagyok az, hogy teljesen természetes folyamatnak tartom a tudományos nyelvek beemelését az avantgárd irodalomba. De talán azért is érint engem ez a kérdéskör olyan érzékenyen, amennyire, mert az én szüleim mindketten gyógyszerészek, sőt a keresztapám is az, az ő felesége is az volt.

Ők mind a négyen egy életen át a „méregkeverői” hivatásuknak éltek, élnek. Édesanyám 80-on túl, még ma is 8 órában, a saját patikájában dolgozik, és az unokahúgom, Eszter épp most készül gyógyszerésznek. Családi, vasárnapi elmélkedéseinkben is csak azt óhajtom megértetni szeretett rokonaimmal, hogy a világ egész meglátásom szerint nem így működik. Vagyis, hogy elsősorban nem a természettudományok racionális ok és okozati összefüggései mentén, hiszen ma már mindannyian láthatjuk, megtapasztalhattuk, hogy a tudományos gondolkozás az életünkben, a 20. században képtelen volt olyan szinten humanizálni a világot, ahogy az elvárható lett volna. De ha kegyetlenül igazságosak kívánunk lenni, akkor egyelőre, jelenlegi állapotában, nem is lesz arra képes. Hogy miért? Egyrészt azért nem, mert, amit ma tudományosságnak vélnek, az láthatóan megerősítése annak, hogy a világ nem más, mint személytelen intézményesített gépezet, vagyis élőlények bizonyos egységes funkcióra hivatott szerveinek összessége. Ahogy Rózsa Endre írta második kötete címeként, halála előtt cirka negyed évszázaddal: barátaim, nem értem, hogy miért is áltatjuk egymást, ez itt: a Senki ideje. Talán, be kellene látnia az emberiségnek végre, hogy a gravitáció sem csupán nehézkedés, tehetetlenségi nyomaték, ahogyan azt a természettudományos gondolkozás évszázadok óta hirdeti, hanem a dolgok ellenállásából, a középpont felé való törekvéséből, ugyanakkor az isteni taszításból és vonzásból álló, meglehetősen bonyolult és összetett mozdulat, folyamat. És természetesen az egész filozófiai gondolkodásunk kerülhetne új megvilágításba, ahogy néhai Bohár András ekszpanzista alkotó-társam, barátom Antropológiai és etikai vázlataiban képzelgett minderről Martin Buber dialógusfilozófiáját elemezve. Ugyanis, ha belátjuk végre, hogy nem rendelkezhetünk a másik létező létezése felet, s ha mindig csak olyan viszonylatokba lépünk, ami valamilyen módon tartalmazza a személyességet és kölcsönösséget, akkor válhat valósággá a buberi logika és igény, amiről VisszaSejtesít című versemben is eszmélkedek Bíró Dániel elemzése, „képlete” értelmében is, idézem:

Ő-Az, Én-Te, Mi – Az

ÉN-Te

Én-TE

– ami láthatóan jelzi, hogy a nyitottságot helyezi a centrumába, a világ szívébe, legyen szó egy másik lényről, a természetről, vagy a legfőbb szellemi valóságról. De ez a felvetés, Hamvas Béla a „szent tudásról” írt eszmélődéseivel is összefüggésbe hozva, külön tanulmányt érdemelne, amit a jövőre nézve ki kell majd fejteni.

Most csak azt a megállapítást tehetem intuitív alapon, hogy az emberiség lelke mélyén olyan ellentmondások, válságok örvényében él a feltételezhető aranykor lejárta óta, ami Hamvas szerint az időszámítás előtti hatodik századra tehető, ami megjelenik ugyan a mindenkori társadalmak felszínén, az emberi értelem és érzelem hullámhosszán is, ám gyökerei olyan egzisztenciális mélypontokról eredeztethetőek, amelyeket egész egyszerűen elfednek a mindennapi lét hordalékai. Egy szemétkupac alatt tenyészik ma a valóság. Ha ez nem így lenne, akkor például nem történhetett volna meg az, ami mondjuk a közelmúltban, Vác városában a 20. század utolsó évtizedében megeshetett úgy, hogy alig akadt néhány jó érzésű honfitársam, aki a történtek okán protestált volna. Még mindig a váci „múmia projektről” beszélek. És akkor a Fehérek templomában történtek után még nem is tettem említést arról a szörnyűségről, ami mindezek nyomán a közelmúltban bekövetkezhetett: a szó szoros értelmében lebuldózerezték a váci közép-városi temetőt is, ahol a város történelmi személyiségeinek sírjai voltak, köztük Landerer Lajosé, Tragor Ignácé. Hogy hagyták, hogy engedtük!? Ez azt is jelenti, hogy klasszikus értelemben ma Vác városában, a püspöki városban, a közakarat nem polgári. A legnagyobb baj az, ahogy dr. Rusvay Tibor annakidején Váci polgárok című helytörténeti esszékötetében kifejtette, hogy a mai polgár csak érvényesülni akar, de mindenáron, és arra sem képes már, hogy fölismerje üdvözülése tárgyát, s annak lényegét. De legfőképp azt nem látja be, hogy az üdvösséghez nem elégséges vallásosnak lenni, a jót a mindennapi cselekedeteiben is meg kellene valósítania. Csakhogy nem valósítja meg. Ez azonban nem hagyható szó nélkül, erről nem lehet nem írni, beszélni, hiszen a probléma elhallgatása, még inkább romlást hoz, olyat, ami végzetes lehet. Mindezzel azt óhajtom érzékeltetni a költészet nyelvén, magyarul, hogy társadalmunk erkölcsi világképében, értékvilágában, tartásában, ez esetben a múltjához, a halottjaihoz való viszonyában, valami kegyeletsértően nincsen rendjén.

– És ugyan erről beszélsz a Kálvária című színes, szöveges fotomontázsodon is, amelynek, úgyszintén egy újsághírből kiemelt szövegével, két váci suhanc barbarizmusa ellen emeled fel a szavad, akik számodra teljesen érhetetlen okokból és módon kalapáccsal darabokra zúzzák az 1727-ben felszentelt, Krisztus kereszt útját, majd 268 évig sértetlenül hirdető stációk domborműveit. Hát ki érti ezt!?

– Mi sem értettük az akkor történteket. Maklári Józseffel a Vox Humana néhai karnagyával, akivel körültekintően hosszú előkészületek után úgy képzeltük, hogy Fekete vasárnapi requiem egy Kálváriáért címmel, 1994 feketevasárnapján, testvéröcsém, Németh Zoltán Pál a kálvária romlását és bomlását évről-évre dokumentáló fotóira alapozva, egy énekes-verses akcióval egybekötött kiállítás-performanszot hirdetünk meg. Azt reméltük, hogy felhívjuk majd a város, a világ közvéleményének figyelmét arra, hogy ez a szakrális hely: a szent sírral, a remetelakkal és a stációkkal omlásnak indult, az elhagyatott barokk épületegyüttes a Jávorszky Ödön Kórház szomszédságában, a végnapjait éli, vagyis sürgetően gyors műemlékvédelemre van szüksége. E helyett olyan váratlan drámai esemény történt, ami, meg kell vallani, hogy mindannyiunk lelkiismeretét megviselte. Hiszen pont az ellenkezőjét értük el rendezvényünkkel, mint amire számítottunk. Eredetileg arra alapoztuk akciónkat, hogy Feketevasárnap misztériuma: – a római katolikus liturgia szerint, húsvét előtt 14 nappal fehér lepellel terítik le a templomok feszületeit csak azért, hogy a Passió képzeletben való újraélését a hívő lelkekre bízzák – a feketevasárnapi kiállítás-performanszunkkal is érvényesíthető. Mi, Zoltán Pál öcsémmel ezüstfóliába csomagoltuk a kálvária megcsonkított corpusát, s úgy képzeltük, hogy akciónk, s annak misztériuma meghozza majd a kellő lélektani hatását. Néhány eltorzult lélekből ellenben, valami egészen embertelen reakciót váltott ki a mi jószolgálati akciónk. Miként már említetted is, néhány suhanc, napokkal később kalapáccsal állt elő a „mindegy-szürke cementporos” városból, s darabokra zúzta a stációk még épségben maradt domborműveit. Ahogy utólag bevallották a fiúk, csak úgy, „unalomból” tették. Bárhogyan is történt, így évek távolából a botrány ellenére is enyhe vigaszként hat az, hogy nem sokkal később a Váci Püspökség civilek támogatásával egy alapítványt hozott létre a kálvária megmentésére, s néhány év múlva már arról lehetett olvasni a helyi hírharsonákban, hogy újra felszentelték a teljesen helyreállított váci barokk kálvária stációit. A kórház járó betegei ismét szívesen imádkoznak a szent sírnál, s a Remete-lakba pedig, a kor fintora, családjával együtt beköltöztették a un. „trabantos remetét”. Ez történt.

– S mindezek után te a Fiesta című képverseden, végső stációként, ahol már a kálváriánkat is a földdel tették egyenlővé, a koponyák helye horizontjára, a kopasz domb hajlata fölé írod:

 „HÉTKÖZNAPJAINKNAK keresztet ácsolunk,
aztán körbe táncoljuk
szenvedélyes vad izzásban
a vakok fehér botjaikat összetörve építenek máglyát:
– együtt várjuk, hogy kivilágosodjék”

reményt adó várakozásunk öt sorát. Mi, akik részvéttel vagyunk országunk és nemzetünk iránt, mi mindahányan együtt várjuk a feltámadást, a megvilágosodást magyarságunkban az újjászületést. És ez így is van rendjén. Csakhogy mi valószínű világ(ok)ban élünk és éltünk. Megalázni és kifosztani minden örökségéből egy nemzetet, ez korábban Európában elképzelhetetlen volt. Minálunk ezt is sikerült elérni, aminek „ára van”! Amit ma átélünk, az ennek a „sikertörténetnek” a végjátéka.  Persze vannak még költők néhányan, a többség szemében ők a „reszlik = felesleges maradékok”, mint amilyen te is vagy, akik, ezt nem fogadják el, és lelkiismeretük szerint cselekszenek, mert képtelenek belesimulni abba a globalizálódó életképbe, ami itt deformálódik körülöttünk, s amibe, meg kell vallani, hogy a napi politika szintjén szinte észrevétlenül mindahányunkat belekényszerítenek. Azok a kevesek, akik ezt másképp képzelik, azok úgy gondolkoznak, ahogyan Német Péter Mikola, mert abban bíznak, hogy hosszabb távon ez talán mégse így lesz. Ez, ami ma van, vég nélkül, mégse folytatható. És, hogy ez a tendencia, még most is a visszájára fordítható. A te szavaiddal legyen mondva: „Visszasejtesíthető”. Ezért hát, a keresztény jelképeknek, így például a váci barokk kálvária szoborcsoportjainak, a Gombás-patak kőszentes hídja oszlásnak indult barokk szobrainak, attól a pillanattól kezdve, ahogy, beemeled őket a Csend-élet című versedbe: – Nepomukit a Jánosok közül, Péter Pált szeretetben, Gyógyító Kamillusz katonát, Borbálát, a tornyoknak védnökét, és a jóságos Júdás Teddeust –  igenis,  egyszerre csak égbe kiáltón „sokkoló” közük lesz  az élő jelenhez.

– Fontos, hogy ezt te is így látod. Ezt változatlanul úgy képzelem, azóta is, ahogy Sáros László építész gondolatát a vers mottójául választottam: 1982–85-ből,  hogy ti., „A napi lét emlékké válása / Nem ok, hogy fontosabbá legyen más okon”. És, ahogy arról reformkori hevülettel Katona Tamás történész barátunk beszélt a ’80-as évek második felében, az 1849. április 10-i győztes Váci Csata évfordulóin a Honvéd Emlékműnél, amíg a helyi hatalmasságok hagyták őt beszélni. 

– Ha tovább lapozom válogatott és új verseid könyvét, akkor több-több olyan hangvételű írást találok benne, ami borúlátó, meglehetősen panaszos, drámai hangvételű, s egyúttal ironikus és ecetesen ön-ironikus, olykor abszurdan érezhetően az. Itt van például mindjárt a „Borból lettél, borrá leszel” mottóval indító HETEDIK NAP VÉGE című ezó-puszi meséd, – ez a te műfaji besorolásod – a részeg Úristenről. Ezt a gyönyörű manierista mítosz szerűséget, közlésed szerint éveken át Lautréamont Maldoror énekei ihletére írod, amiről meg kell jegyeznem, hogy ennél szebb és igazabb vallomást az ember istenszerűsége, az emberiség sorsszerűsége mellett az utóbbi idők magyar irodalmában még nem olvastam. Mert miről, és hogyan is képzelegsz te itt valójában?

– Egész egyszerűen arról, hogy az Isten és ember viszonya az a személyes én-te viszony, amelynek lényege, Hamvasnál olvastam és elfogadom: az Isten-azonosság, továbbá az alázat tudata, az önmegtagadás erejének felismerése az életünkben. Ez az állítás arról beszél, hogy térben és időben kívánatos lenne mindenkor felismernünk azt, hogy az Istennel az embernek minden fia a legembertelenebb körülmények között is azonos. Vagyis, hogy mindig és mindenkor csakis egyetlen azonosság létezik. Isten valósága és a lélek valósága ebben a formájában, Egy. Pilinszky szavaival megerősítve ezt az állítást, ebben a földi létben: Egyek vagyunk, de menthetetlenül. Szent Pál mondja, hogy addig, amíg alkotásaiból fel lehet ismerni az alkotót, addig talán helyén vannak a dolgok, ez elsősorban az emberre vonatkozik, mint Isten alkotására. Ez azt nyomatékosítja, hogy semmilyen élethelyzetben sem engedhetjük meg tehát magunknak, hogy ne ismerjük fel az emberben az Istent, az Istenben az embert. Ez az egyetlen-azonosság gondolata a keresztény hagyomány lényegi megállapítása, mégis a vallás dogmarendszerében mintha elfogadhatatlannak tűnne. Ugyanakkor ebből talán felismerhetővé válik az, hogy a kereszténység hagyományos értelemben nem vallás, hanem, ahogy Hamvas állítja, a normális létben való magatartásról szóló tanítás. Többek között erről értekezem az In illo tempore című kisesszémben is.

– Na, várjunk csak! Nem is olyan egyszerű ez az egész. Térjünk vissza a manierista mesédhez, s kezdjük újraolvasni, mindjárt a legvégén. Idézem ezt a bibliai szöveget: „Mikor pedig elvégezé Isten a hetednapon az Ő munkáját, melyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, amelyet alkotott vala. És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten.”  (Ter 2,2-3) Az Atyaisten úgy szerepel a te mesédben, mint aki az általa teremtett álatokkal vált volna egylényegűvé, mint egy részeg, mocskos, bűzös alak, aki megnézte a televíziók égi-földi csatornáinak összes lehetséges műsorát, miközben elszenderült persze, s hova tovább, a látottaktól ráadásul elvesztette az eszméletét is. Ezt a kivételes helyzetet, állapotot használják ki a teremtményei, akik egytől-egyig számon kérik tőle, – a vándormadarak, a fehér fejű szirti sas, a béka, a szamár és a többiek – hogy, miért is olyannak teremtette őket, amilyennek.

– Igen, a kilátástalanság hevében senki sem érzi jól magát úgy és ott, ahol, és ahogy éppen van. Láthatóan én sem, és valószínű, hogy te sem.

– Ez kortünet. Ebben a filozofikus szövegben valóban ez az egyik nagyon fontos felismerésed. A másik az, hogy a döglött oroszlánba nem tanácsos úton, útfélen, csak úgy belerugdosni, mert az bizony-bizony ideig-óráig még magához térhet, akár fel is tápászkodhat. Ezt az utóbbi 8-10 évben megtapasztalhattuk, s mindannyian a saját bőrünkön meg is érezhettük. Ezért hát a farkas és a róka polémiájából az is kiderül, hogy a jelenleg hatalmon lévők micsoda praktikákkal, miféle erkölcstelen módszerekkel mentik saját bőrüket, irhájukat, s tartják meg hatalmi pozícióikat. A harmadik, talán még az előző kettőnél is lényegesebb felismerésed az, ahogy a „Szabad madarak keselyű képében” neki látnak az Úristen élve boncolásához, szétcincálásához, mert ők felsőbbrendűen felhatalmazottaknak érzik ám magukat arra, hogy bármikor, bármiféle nemtelen cselekedetet csak úgy büntetlenül, következmények nélkül végrehajtsanak. Még szerencse, hogy a mocskolódásokra, egyszeriben felriad ám az Atyaisten, s ettől a pillanattól kezdve, ijedtében, minden teremtményének nagy hirtelen megváltozik a teremtésről alkotott véleménye, és a Teremtőjéhez való viszonya: az addig átkozódók egyszerre csak dicshimnuszokba kezdenek.

Jól ismertjük ezt az átváltozást, ezt a mimikrit a közelmúlt történéseiből, amikor a proletariátus azt énekelte önfeledten: „a múltat végképp eltörölni”, majd amikor a proletár utódok vad kapitalistákká vedlenek, akkor, ők továbbra is ugyanazt, az Internacionálét éneklik. Éneklik!? Üvöltik. Na, de ki érti ezt?

– Bizonyára van, aki érti. De miért is kellene a közös múltunkat végképp eltörölni? Édes hazánkat, amely a jelenvalóságunk színtere, jövőnk bölcsője, múltunk hamvvedre, csakis részvéttel szerethetjük, ahogy azt Pilinszky testálta ránk a 20. században. Az élő hagyományt, a népi is, a nemzetit is sokkal inkább megőrizni szükséges. És tovább kell tudnunk adni is, sem mint hagyni, hogy a feledés homályába merüljön. Ha csak nem akarjuk együgyűen azt, hogy marionett bábokként végképp kiszolgáltatottakká legyünk ebben a szuper újért ácsingózó, globalizálódó világrengetegben, a természetes világtól teljesen elrugaszkodó és elidegenítő vad kapitalista helyzetben. Hagyomány az csak Egy van, tanítja Hamvas. Weöres Sándor pedig, aki Hamvas Bélát mesterének tekintette, A teljeség felé című kis verses esszékötetében ugyanezt a gondolatot hite szerint meg is erősíti: „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld / fölötted az ég,/ benned a létra”. Ezen a bennünk ágaskodó létrán, amit gondolhatunk Jákob lajtorjájának is, az odaátba vezető fényes út gyönyörű metaforájaként, a lent és fönt között, imáinktól vezérelve, szárnyas angyalaink közlekedhetnek. Ennek a létrának időközben, az elmúlt több mint 2000 év alatt, bizony meglehetősen megváltozott a „statikája”, a helyzete, mert elvesztette a transzcendensbe ágyazott metafizikai talapzatát, és egész egyszerűen az oldalára dőlt. Ezt az állapotot ma már nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni. Ez a „lajtorja” valójában akkor volna a helyén, ha most is felérne a felhőkön túl a Napig, mert így a Világ Világossága személyesen válna láthatóvá, hiszen a mennyország létrája tetején a Fiú Isten trónol, mint ahogy korai ikonokon is látható. Ha tehát úgy létezhet mibennünk ez a „létra”, ahogy léteznie kellene, vagyis a tapasztalás határain túli alapokon, akkor még egészen biztosan újra képesekké válhatnánk arra, hogy mihamarabb a teremtés csodájának törvényei szerint éljünk. S arra is, hogy ismételten elhiggyük: egykoron valóban kozmikus lények voltunk, és együtt lüktettünk a csillagokkal. De ez manapság szinte lehetetlennek tűnik, mert a Teremtő és teremtettjei közötti viszony a harmadik évezredre alapjaiban átértékelődött, összefüggésében is megváltozott, és bizonyos vonatkozásaiban eldeformálódott, ennek az érthetetlen változásnak ok és okozati, az emberi lélek Istennel való kapcsolatának, egységének összefüggései foglalkoztatnak engemet a Hetedik nap végén című tanmesémben is. Többek között az, visszatérve Hamvashoz, amiről ő a Sientia sacrájában értekezik, Zoharra hivatkozva, hogy ti., az első ember „képe és hasonlatossága volt mindannak, ami fent, és ami lent van. Egysége mindannak, ami él. Az ember volt a világ középpontja, és abban a pillanatban, amikor láthatóvá vált, lett láthatóvá a világ.” Egy olyan korunkbeli társadalomban, ahol a gazdaság mindenhatóságát durván és brutálisan képesek voltak a „világ nagyjai” szembe állítani a világ humanizálhatóságával, ott a világrend annyira értékvesztetté válik, olyan „szent káosz” alakul ki, mint ez a mostani. Egész egyszerűen az emberi elveszik, láthatatlanná válik benne. S ami még ennél is rosszabb, hogy ez az állapot az eljövendő távlatait illetően is teljesen elbizonytalanít, mert minden fontosabbá lesz az embernél. Ezért a „status abszolútumot”, a normális emberi alapállást kell realizálnunk, de sürgősen. A hátra lévő életünkben ez most a legfontosabb feladat. Hogy mi a normális, azt most csak hosszasan volnék képes kifejteni. Ám az a tény, hogy a keresztény Európa mindent átlényegítő evangéliumi gondolatát kiiktatták az európai preambulumból, az egészen biztos, hogy nem csak politikai, de kultúrtörténeti összefüggéseiben is abnormális. Akkor hát, természetesen adódik a kérdés, mégis miben lehet a jövőnket illetően bizodalmunk? Bízni egyelőre, csak abban bízhatunk, hogy „El nem veszett, csak megromlott /  mi bennünk Istennel rokon”. Vagyis hát, ebben a lassú körénk feketedésben a nyugati kultúra általános válságával szembesülve, a kilátástalanság hevében is, amely a platonizmus világkorszakának végéről „fecseg”, mindig van még reménységünk arra, hogy valaha, valamikor, itt, ebben az árnyékvilágban együtt ülhessük meg, Pilinszky János testámentuma értelmében is: „A mélypont ünnepélyét”.

– Én ebben nem vagyok olyan biztos. Nézd, tanár úr, Hamvast sokra tartom, de az az egyik averzióm vele szemben, például, ha Jókaira, Aranyra, Mikszáthra és a többi klasszikusainkra vonatkozó megállapításaira gondolok, hogy a részletkérdésekben általában nincsen igaza, összefüggésében, egészében azonban mintha mégis mindenben igaza lenne. Számomra Hamvas Béla egyelőre filológiai szempontból használhatatlan, így az öt géniuszra vonatkozó megállapításaival sem tudok igazából mit kezdeni. Azt elfogadom természetesen, hogy minden emberre lényeges hatással van az a kultúrkör, amelybe beleszületik. De egy idő után, természetesen minden ember, így az író is felnőtt lesz, kinövi a saját bölcsőjét, kiemelkedik a saját gyermekkorából. S egy idő után mindenki találkozik a saját kultúrköre, nyelvterülete Sárkányával, amellyel aztán meg kell vívnia a maga kétes kimenetelű harcát, csatáját, esetenként a háborúját. A mi életünk, a te jelenlegi életed leggonoszabb Sárkánya, amit ma le kell tudnunk győzni, az a szocializmus utóélete. Egész egyszerűen nem akar végleg kimúlni. Pedig legalább hétszer leszúrtuk már. Szent György, ki tudja, hányadszor döfte bele a dárdáját, de ez a rém még mindig csak vonaglik, még mindig csak döglődik, és végképp nem akarja kilehelni a páráját. Ez ma a „hétfejű magyar valóság”. Aki pedig magyarul beszél és gondolkozik, ráadásul magyar költészetet művel, miként te is, annak ezzel a szörnnyel, szinte kötelezően szembesülnie kell.

– Nem is tehet másként. De azért egyet hadd jegyezzek meg, kedves professzor uram, mert olykor az az érzésem, mintha másfelé görgetnéd a beszélgetésünk fonalát, mint amerre az én költeményeim lélektől lélekig az egymáshoz vezető útjainkat egyengetik. Talán a kelleténél is erőteljesebben a politikumra fókuszálsz. Pedig az én verseim, úgy képzelem, – „Képzeli hát szertelen…!” – hogy sohasem voltak az érvényesülésem tárgyai. Abban az értelemben semmiképp sem, ahogyan más képességeimet valóban, tudatosan az egzisztálásom szolgálatába állítottam. Sokkal inkább azt kívántam, s azt szerettem volna mindig is, ha az üdvözülésem „tárgya”, az oltalmam, a menedékem, „mentsváram” lenne és maradna a versírás. Azokat a „míves fohászaimat”, lírai performanszaimat, az imádságaimat szolgálná, amelyek üdvösségre visznek, ha szabad ilyet mondanom. Bár valószínű, hogy végső soron azt nem a költő dönti el, hogy mivé is lesznek a versei, s hogy ő maga mivé, kivé lehet, lesz a poézisei által. És abba sincs beleszólása, úgy lehet, bár, szeretné, ha lenne, amíg itt van ezen a földön, hogy művei milyen formában írják tovább önnönmagukat a lelkekben, a fejekben, a jelenkor történelemében, ha képesek tovább írni magukat egyáltalán.

Lehet, hogy nevetségesen korszerűtlen mindaz, amiről, s ahogyan én, most itten veled polemizálok. De meg kell vallanom, hogy sohasem kívántam modern és korszerű lenni az írásaimban, úgy, ahogy mondjuk, azt a mai posztmodern iskolák megkívánják. Ám élet-igenlő, különösen egyéni és avantgárd, annál inkább óhajtottam lenni. Kassáki értelemben úgy, ahogy ő maga írja Reggeli úton című korai versében: „mint Krisztus-ember állott egykoron /Olajfák hegyén, hol szent beszédét mondta”. Vagyis hogy jézusivá lenni, nem is lehet más óhaja, dolga ebben az eredendő bűntől terhelt földi létben a költőnek. Ami pedig Pilinszky reám testált „koppanását” illeti, a költészet paradoxonát Arc Poetica Hommage ’a Pilinszky című versemben kívántam megfogalmazni. Így hangzik:

Már semmit sem tudok.

Csak ragyogni. Tündökölni

A kirakatok előtti napsütésben.

Melegedni és fölengedni

Legvégül, akár az üdvözültek.

Elnézni – mielőtt a teljes

Feledést kiérdemelném.

Amikor, Rózsa Bandi felajánlja: – 1984–85-ben, egy sikertelen váci antológia kísérletünket követően, amelynek dr. Rusvay Tiborhoz és a tanítványokhoz kötelező áthallásokkal írt, megfelezett verscímem, a Főbenjárók lett volna a címe – hogy vigaszképp megszerkeszti az első önálló kötetemet, akkor meglehetősen ambivalens érzések kerítettek hatalmukba.

A Főbe(n)járó üzenet megjelenése előtt Ő maga mondta, biztatott: nézd, én tudom, hogy te most a „Fiesta” Színháza mellett kötelezted el magad, hiszen Dani fiam is a társulatod tagja, de te költő is vagy, nem csak dramaturg és rendező. A verseid vállalhatóan megértek már a közlésre. Így történhetett, hogy a szegedi Tiszatájban, mint a feloldhatatlan ellentmondások költőjét, aki mégis a megoldhatóan kibékítő ellentétekre épít, Rózsa Endre mutatott be. Ez volt az első igazi megjelenésem, bár már jóval korábban máshol, más folyóirat is közölt tőlem verseket. Majd ezek után Czine Mihály és Majtényi Zoltán lektori véleménye alapján 1986-ban láthatott napvilágot a Göncöl és Planetológiai Társaság gondozásában, az első verseskönyvem. A történtek nyomán, talán, az lett volna tőlem az elvárható, ha már költővé avattak, hogy még többet írjak, mint addig. De pont az ellenkezője történt meg velem, valahogy egyre kevesebbet forgattam a pennámat, egyre szófukarabb lettem, s még annál is kevesebbszer publikáltam. Majd húsz esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy lélekben úgy érezzem, eljött a második könyvem megjelenésének az ideje. Így 2006-ban, Pilinszky János születése 85., és halála 25. évében a Napkút Kiadónál Mysterium carnale Hommage ’a Pilinszky címmel látott napvilágot ez a kötet. Amit köszönök ezúton is, hogy elsőként mutattál be Kilián István professzorral egyetemben a Magyar Írószövetségünkben. És akkor most, két évvel később, itt van előttünk a testvéröcsém, Németh Zoltán Pál fotóival és Csorba Simon László grafikáival, borítótervével a válogatott és új verseim kötete, a VisszaSejtesít, amiért csak hálás lehetek mindazoknak, akik Rózsa Bandi korai halála után tovább biztattak, bíztak bennem, akik eddigi lírai meditációim ismeretében elvárták tőlem ezt a könyvet.

– Visszatérve egy pillanatra a politikáról tett kitételedre, én eddig a politikáról kizárólag és hangsúlyozottan úgy beszéltem, mint a költészetet, az irodalmi gondolat szabadságát hátráltató napi tényezőről. Mind az, amit elmondtál indulásodról, indíttatásodról, magadról, azt megbecsüléssel konstatálom. De engem jobban érdekel, mondjuk, hogy mégis, mire gondoltál akkor, amikor a Visszasejtesít fogalma megszületett a fejedben, milyen asszociációs térben, milyen összefüggésekben talált verses formát ez a meglehetősen ismeretlen és sajátosan egyedi fogalom.

– Valami olyasmi járt akkor az eszemben, amit először a Parancsolat című versemben írtam le, úgy 1985 táján, azt ti.: „hogy visszasejtesedjen, / hogy visszasejtesíthesd, / mi benned mennyei”. Vagyis a velünk született eredeti, isteni egy egész élet árán a teljesség igényével visszakívánkozik az Egész-ségbe, a Teljességbe, az Egybe. Ez a visszatérést megcélzó visszasejtesedési folyamat, maga a költészet, az első reggeli és az utolsó vacsora üzenete, mise, úrfelmutatás és önfelmutatás, áldozás és áldozat is egyben. Áldozat!? – miket beszélek. Igen az, „Mert van itt valamiféle szomjúság – Pilinszkyt idézve ismét – amit, még senki meg nem itatott. Nyomorúság, aminek törzse mind irtóztatóbban zihál. Övé lesz itt minden hatalom és dicsőség”. Valahol, valamikor, utat tévesztett ez az emberiség, ezt tudjuk, látjuk, érezzük. Így mi magunk is eltévedtünk, tévelygünk, most is. Ám azt hogy miért, azt egyelőre nem értjük. Csak sejtéseink vannak felőle. De ami még ennél is rosszabb, az az, hogy egész egyszerűen nem akarunk tudomást venni tévedéseinkről. Érzékeljük, hogy egyre nehezebb utakon járunk, tehát, minél előbb meg kellene állnunk, körül kellene néznünk, és vissza kellene jutni abba az ősállapotba, amelyben az Atyaisten megteremthette ezt a világot. Hogy csak egy kétségbevonhatatlan példát hozzak most elő, hiszen, gondoljuk meg, akárcsak rövidtávon is, hogy Usain St. Leo Bolt a jamaicai sprinter, aki férfi síkfutásban az idén egy tized másodperccel megdöntötte 100 m-en a berlini atlétikai világbajnokságon a saját világcsúcsát. Futamideje ezúttal 9.58 másodperc volt. Ez az ember a saját világcsúcsán időben és térben nem javíthat a végletekig. Önmagát meg, mégse körözheti le, ha csak át nem lép egy másik dimenzióba. Ez a példa is arra figyelmeztet mindahányunkat, hogy még a reális időn belül megálljt kell parancsolnunk a mennyiségi mutatóknak, ennek az esztelen globális pörgésnek, amiben élni kényszerülünk, és sokkal inkább az emberi minőségre, a világ humanizálhatóságára kell összpontosítanunk. Ami, egyúttal azt is jelenti, hogy időről-időre meg kell tudnunk állni, és figyelmesen körül kell nézni, és legfőképp mosolyogni kell újra megtanulnunk, itt, ebben a drámaian apatikus magyar valóságban. És ez nem a politikum kérdésköre elsősorban, hanem egész egyszerűen morális alapokon az emberi belátásé, hiszen nem célunk, hanem sokkal inkább dolgunk van itt, ezen a földön, még ezekben a valószínű világokban is. Aki tehát az élet tisztaságára vágyik, azt óhajtja, akarja, annak vissza kell tudni mentenie kora profán társadalmából eredendő szakrális önnönmagát az égiekbe, amire születésétől fogva szemétkupacot pakoltak a földiek. Ez a VisszaSejtesít parancsolatának harmadik évezredre szóló üzenete. Mert akárhogyan is lesz, Leonardo című versemmel hagy mondhassam el újra és ismét:

„Szent Jánosod ujján az a sejtés,

Mesterem !?  –  Ó, jaj!

Van itt valami: azóta ismeretlen.”