Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 
Árpás Károly
Elágazások
 
Október első keddje volt. A napközis ebéd után egy negyedikes, barna hajú iskolásfiú elindult a Fiúiskolából a park felé.
Szépen sütött a nap, vénasszonyok nyara volt. Alig hullott levél a park útjára. A templom melletti sétaútra térve az iskolás gyerek szakított néhány sóskalevelet, majd az Orbán szobornál megállt egy pillanatra. Jött vele szemben egy iskolástársa, akinek édesapja nyolc éve Kanadába disszidált.
– Hova mégy, Korpi?
– Szarvas tanító bácsihoz hegedűórára, Bandikám.
– Hegedűd nincs?
– Csak ott van.
– Szia!
A fiúcska elindult; a parkon és a piactéren keresztül gyalogol majd a Kálvária felé. Hátán a június 26-án elhunyt nagyapja készítette disznóbőr hátitáska volt. Szétnézett, mert nem volt arra senki, ezért elkezdte énekelni az aradi balladát, amelyet édesapjától tanult; ő is édesapjától tanulta annak idején…
 
Jaj, de szépen süt az őszi nap sugara,
Az aradi vártömlöcnek ablakira.
Szánja azt a tizenhárom bús magyar vitézt,
Ki a tömlöc fenekén most a halálra kész.
 
A magyarnál volt mindegyik generális,
Diadalmas győzedelmes száz csatán is.
Bátran néztek szeme közé a halálnak,
Hiszen véle szemközt nemcsak egyszer álltak.
 
Elítélték sorban mind a tizenháromat,
Szőttek-fontak a nyakukba ezer vádat,
Elnevezték felségsértő pártütőknek,
Mert a magyar szabadságért harcra keltek.
 
Uramfia, az ítélet akasztófa,
Mintha gyáva útonállók lettek volna.
Mintha nem volnának méltók egy lövésre,
Katonához, férfiúhoz illő végre.
 
Nyílik már a börtön ajtó vasas zárja,
Jertek, jertek hű magyarok a halálba.
Búcsúzzatok el egymástól mindörökre,
Úgy szálljatok, úgy menjetek jobb életre.
 
És kijönnek vérző szívvel, haloványan,
Kezet fognak, könnyeznek is egynéhányan;
De az a könny nem a bánat gyenge habja:
Egy sincs köztük, a ki hitét megtagadja.
 
Ki is jöttek vérző szívvel mindahányan,
Elbúcsúztak egy-két szóval, jó bajtársam.
Gyerünk pajtás az Istenhez fel az égbe,
Hadd fordítsa szemeit a magyar népre.
Most a búcsú már csak egy-két katonás szó,
Föld zajából fel magasba messze hangzó:
Isten áldjon! együtt leszünk fent az égben,
Élő tanúk árva hazánk szent ügyében.
 
És lépdegél a keserves útra sorba
A vértanúk dicsőülő kis csoportja.
Csak egy lépés a bitóról a menny tája;
Elrepülő lelkeiket angyal várja...
 
Jaj, de boldog, kit elsőnek nevezének,
Hogy a halált legelőször ő lelné meg.
Jaj annak, kit utolsónak hagynak hátra,
Bajtársai szenvedését végigvárja.
 
Damjanichot hagyták végső vértanúnak,
Hogy érezze terhét, kínját a bosszúnak.
Kegyetlenül haragszik rá minden német,
Számtalanszor földig verte őkelméket.
 
Hű bajtársi zord halálát nézze végig,
Haljon újra mindenikkel, úgy ítélik;
Lelkét gyötrő kín tüzében hadd fürössze,
Vad rémület, szörnyű kétség törje össze.
 
Ott áll köztük mankójára támaszkodva,
Mint egy dűlőfélben levő templom tornya.
Mint vad tigris, mely rács közé vagyon zárva,
Ingerkedő gyermeksereg játékára.
 
Körülnézett olyan hősen, olyan bátran,
Mintha volna honvédek közt a csatában.
Bajtársai mind ott függnek már előtte,
Ő is indul, ő is megyen jobb életre.
 
Dörgő villám ezek, hát az én bíráim,
Kiket összetörtek az én katonáim.
Mondhatom, hogy derék hősök szép vitézek,
Nincsen kedvem az életre, ha rájuk nézek.
 
Első voltam én a harcon. Jól tudjátok!
Utolsónak mért hogy éppen most hagynátok?...
Jól van így is! mindenütt csak azt kerestem,
Hogyha esem, óh szabadság, érted essem!
 
És megállt az akasztófa közelében,
Megöleli, megcsókolja keservében.
Isten hozzád szabadságom keresztfája,
Rajtad halok meg hazámért nem hiába.
 
Sürög-forog már a hóhér a kötéllel,
Számolni egy magyar vitéz életével.
Damjanich meg így kiált fel nyugalmában,
Vigyázz fattyú, fel ne borzold a szakállam!
 
Mintha amit szenved, nem is halál lenne,
Mintha nem is sírba, hanem bálba menne,
A németek busa képpel bámulának,
 
Mily könnyen mond jóéjszakát a világnak
És repíti szellemét az angyal szárnya,
S a kinyílt menny becsukódik ő utána.
Arad felett zajlik sűrű őszi felleg,
 
Benne vihar, benne villám harcra kelnek.
Aradi vár, aradi vár, halál völgye,
Híres-neves magyar hősök temetője.
Viruljanak környékeden sírvirágok,
S felejthetetlen legyen hát az ő halálok.
 
 
Ekkora lefordult a Kálvária utcáról, s megállt a tanítóék háza előtt.
Tizedikén, szombaton édesapám fogja előadni az énekkar száztizenötödiki évfordulós ünnepségén. Gyukity Márk karnagy úr kérte meg erre. Én is ott leszek. Lehet, hogy közösen fogunk énekelni?
Meghúzta a csengőt.
Egy öregasszony nyitotta ki az ajtót.
– Csókolom!
– Szervusz, Kisárpás!
– Csak Szarvas tanító néni van itthon?
– Igen. De ezért gyere csak be!
A gazdasszony bevezette a gyereket a házba, a konyhán keresztül a tisztaszobába.
– Tanító néni! Gyakorolhatok?
– Ne kínozz a hegedűvel! Inkább olvass!
– Mit?
– Tessék! – a gazdasszony az iskolás fiú kezébe adta Endrődi Sándor 1895-ös antológiáját, A Magyar Költészet Kincsesháza.
– Köszönöm!
A fiú kiment a gangra és leült egy kisszékre. A tartalomjegyzékben rátalált egy érdekes címre: Lévay József Az aradi nap.
– Megkeresem – mondta magában.
Föllapozta az ezerötszáznyolc oldalas régi könyvet, s rátalált a versre…
 
Jaj be búsan néz az őszi
Nap sugára
Az aradi vártömlöcnek
Ablakára!
Fogva ül ott tizenhárom
Magyar vitéz,
S a hazáért a vérpadra
Fellépni kész.
 
Seregünkben mind vezér volt,
Hős, hatalmas;
Lobogójuk száz csatán is
Diadalmas.
Bátran néznek szeme közé
A halálnak;
Vele szemben nemcsak egyszer,
Százszor álltak.
 
Elítélték mindnyájokat
Szinte lopva,
Szőttek-fontak hamis vádat
A nyakokba.
Bélyegezték felségsértő
Pártütőnek,
Hogy a tiprott szabadságért
Kardra költek.
S uramfia! az ítélet
Gyász bitófa,
Mintha rablók, útonállók
Lettek volna.
Mintha méltók sem volnának
Egy lövésre,
Katonához, férfiúhoz
Illőbb végre!
 
Csikorog a tömlöcajtó
Vasas zárja.
Jertek, jertek hű vitézek
A halálra!
Búcsúzni kell itt egymástól
Mindörökre:
Meg van ásva sírotoknak
Néma gödre.
 
És kijönnek vérző szívvel,
Haloványan,
Kezet fognak, könnyeznek is
Egynéhányan;
De az a könny nem a bánat
Gyenge habja:
Egy sincs köztük, a ki hitét
Megtagadja.
 
Most a búcsú már csak egy-két
Katonás szó,
Föld zajából fel magasba
Messze hangzó:
Isten áldjon! együtt leszünk
Fent az égben,
Élő tanúk árva hazánk
Szent ügyében.
 
És lépdegél a keserves
Útra sorba
A vértanúk dicsőülő
Kis csoportja.
Csak egy lépés a bitóról
A menny tája;
Elrepülő lelkeiket
Angyal várja...
 
S ki az az egy, a ki még él
S áll magában?
Hősök hőse, félisten volt
A csatákban...
Damjanichra hej! bosszúsak
Vérbírái,
S rajta gyáván itt akarnak
Bosszút állni.
 
Hű bajtársi zord halálát
Nézze végig,
Haljon újra mindenikkel,
Úgy ítélik;
Lelkét gyötrő
Kín tüzében
Hadd fürössze,
Vad rémület, szörnyűkétség
Törje össze.
 
S áll közöttük gyenge mankón
Támaszkodva,
Mint leomló félben álló
Templom tornya;
Mint oroszlán, mely vas közé
Vagyon zárva,
Ingerkedő, dévaj sereg
Játékára.
 
Első voltam én a harcon.
Jól tudjátok!
Utolsónak mért hogy éppen
Most hagynátok?...
Jól van így is! Mindenütt csak
Azt kerestem,
Hogyha esem, óh szabadság,
Érted essem!
 
S bátran fellép, égi fény gyúl
Hős szemében...
De a hóhér reszket, sápad
Félelmében.
Bátorodjál, szegény pára!
Mit félsz nálam?
Jól vigyázz! Hogy föl ne borzold
A szakállam!
 
Oly vígan megy, mintha menne
Vigalomba,
Nem rabszolga-kézzel ásott
Sírhalomba;
Mintha mi sem vonzaná e
Föld határán,
S bús hazáját váltaná meg
Vére árán.
 
És repíti szellemét az
Angyal szárnya,
S a kinyílt menny becsukódik
Ő utána.
Arad felett zajlik sűrű
Őszi felleg,
Benne vihar, benne villám
Harcra kelnek.
 
Aradi vár! Aradi vár!
Halál völgye,
Honszeretet, vértanúság
Szentelt földje!
 
Viruljanak környékeden
Vérvirágok;
Örök emlék s hála könnyét
Sírni rájok!
 
Bámulva nézte az évszámot: 1861.
– Milyen furcsa! Tizenkét év után se tudhatta, hogy Vécsey Károly volt az utolsó? Viszont nagyon hasonlít a tanult balladára. Petőfi verseiből is lettek népdalok. Le kellene másolni!
Ekkor az idős gazda lépett ki a gangra.
– Karcsika! Itt a hegedű! Gyere csak be!
– Csókolom, tanító bácsi!
Miután bementek a szobába, a fiúcska meggyantázta a vonót.
– Először játssz el valamit fejből!
– Lehet Bach parasztkantátája?
– Hogyne, elfogadható.
– Énekeljem közben a szövegét is!
– Hallgass, nem kocsmában vagy!
A fiú állához illesztette a hegedűt, és eljátszotta a dalt.
– Tanító bácsi! Megpróbálhatom fejből elhegedülni az aradi balladát.
Közben rámutatott az asztalra tett könyvre.
– Nem! Azért van kotta, hogy abból tanuld a zenét!
– De nem tudok kottát olvasni.
– Kell, hogy járj a Lányiskolába szolfézsra!
– Szarvas tanító bácsi! Csak azután folytathatom a hegedűtanulást?
– Eredj haza, ne versengj a macskával, ne voníttasd a szomszéd kutyáit!
A fiúcska letette a hegedűt és a vonót az asztalra a könyv mellé. Hátára vette a táskáját.
– Csókolom!
Hazafelé baktatva a fiú eljutott a községházig. Egy másik iskolatársával találkozott, aki zongoraórákra járt.
– Szia, Korpi! Mit keresel itt?
– Bemenjek édesanyámhoz az adóosztályra? Jobb lenne inkább a könyvtárba. Azután el kell mennem Petiért az óvodába, hazavinni a nagycsoportost.
Négy rövidet és négy hosszút vert a harang.
– Szia, rohanok, mert lekésem a zongoraórám.
– Szia, Gabi! Nekem is sietnem kell, mert fél ötkor kiengedik már a nagycsoportosokat!
Azzal az iskolás fiú bement a hátsó kapun.
Az égen megjelentek a felhők.
 

 

arpaskarcsi.jpg

Árpás Károly Jánoshalmán született, 1955. június 21-én. Író, költő, műfordító; irodalomtörténész, történész, középiskolai tanár; közoktatási szakértő. 1980-ben végzett a szegedi JATE magyar-történelem-finnugor szakán. Általános és szakközépiskolai évek után 1988-tól alapítóként a szegedi Deák Ferenc Gimnáziumban tanít. Első művei 1970-ben jelentek meg. 1983-bansumma cum laude doktorált észt kultúrtörténetből. Szépírói és oktatói munkája mellett a 19. század irodalmával, mások közt Jókai Mórral és Madách Imrével foglalkozik, s bekapcsolódott e klasszikusok szövegkiadásába is. A jelenkori alkotók közül Baka István és Gion Nándor életműve érdekli – monográfiaszerű köteteket jelentetett meg róluk. 2007 júliusa óta a SZEGED folyóirat szerkesztőbizottságának a tagja. Munkája elismeréseként 2001-ben és 2008-ban a MTA Kutató Pedagógus Díját kapta, 2004-ben Szeged város Kölcsey-érmét és a Szegedi Akadémiai Bizottság ezüstérmét. 2011-ben megkapta a Magyar Irodalomtörténeti Társaság tanári Toldy-díját.