Árpás Károly
A kötés
Az eső veregette a fészer cseréptetejét. Dudás ángyó ügyelte a gyerekeket, ott játszottak a városiak a tanyasiakkal.
Hóc, hóc katona!
Szalmából van a lova...
– Mariska! Vigyé’ egy ibrik bort a mestör úrnak! – szólt a kisebbik lánynak.
– Köszönöm, ángyó! De jó nekem a víz is. Sok van még hátra a munkából.
Az egyik fiúcska a háta mögül néhány vadbúza szálat vett elő. Kettőt félretett, a harmadikat a bal markába szorította, majd odaszólt a másiknak:
– Pétör! Vót apád katona?
– Vót. Miért?
– Oszt mi vót?
– Hát huszár.
– Így ha’t mög a háborúban, így esött le a lovárúl – azzal a jobb öklével ráütött a bal csuklójára, s az előre leszakított kalász leesett.
Csend lett a fészerben.
– Hát te, Marci! A te apád vót-e katona?
– Vót.
– Mi vót?
– Baka – mondta a másik, majd hirtelen elkapta a kérdező jobbját. Minden szem rajtuk volt.
– Így esött e a harctérön – folytatta a másik, s erősen ráfújt a kettétépett kalászra, s a felső rész megint lehullott.
– Az anyád!
– Gyerökök! – kiáltott Dudás ángyó.
A verekedni kezdők szétváltak, a sírás elcsöndesült. Ekkor fölhangzott egy basszushang:
A Kárpátok gerincein dörögnek az ágyúk.
De sok magyar katonának elfagyott a lábuk.
Nincsen, aki megsajnálja,
Csak az a sok árvagyerek,
Aki sír utána.
Dudás ángyó maga is sírva fakadt. A két lány odaszaladt hozzá, átölelték. Aztán a fiúk is köréje sereglettek, mint a csibék a kotlós körül. Csitították, vigasztalták.
A mester félbehagyta a varrást, felkelt a csikóról.
– Ángyó!
– Haggya csak, Jóska bácsi – mondta a nagyobbik lány. – Nyócan maradtak oda a Dudásokból. Mög a vőlegénye.
– Add oda neki a vizet, Rozika!
A mester visszaült a csikóra, folytatta a varrást. Hogy a csendet megtörje, újra énekelni kezdett:
Kivirágzott a boszniai erdő,
Fácán lakja páros tizenkettő.
Aranyos a fácánnak a tolla –
Holnap lesz a berukkolás napja.
A süldőlány odalépett a szíjgyártóhoz.
– Jó, hogy jöttél, Rozika! Fogást kell cserélni – s most tartani kell a hámot.
Amíg a szíjgyártó igazította a munkát, a lányka megkérdezte:
– Árpás úr! Maga is vót katona?
– Huszár voltam.
– Facsikón? – nevette el magát a lány.
– Fogjad most már.
A mester hozzákezdett a varráshoz, folytatta az éneklést is:
Jaj, istenem, de nehéz megszokni:
Bosnyák kislányt kell nekem szeretni.
Ha ölelem, karjaim elhalnak,
Ha csókolom, könnyeim hullanak.
– Mestör úr! Más nótát nem tudna? – szólalt meg szipogva az ángyó.
– Ezt éneköjje – könyörögtek a gyerekek.
A szíjgyártó arca elborult.
– Én odavoltam Boszniában, a hegyekben. Hogy mit kerestünk ott, huszárok?! Néha könnyebb volt a lovat emelni, mint az úton járni. Meg ott voltak a komitácsik!
– Kik azok a komaácsok?
– Mestör úr! Inkább beszéjjön másrú!
– Akkor inkább dalolok.
Kivirágzott a boszniai erdő,
Fácán lakja páros tizenkettő.
Aranyos a fácánnak a tolla –
Holnap lesz a leszerelés napja!
– És mongya, Árpás úr – szólalt meg a segítője…
– Úgy mond, Rozika, hogy Jóska bácsi!
A lányka szeme rávillant az ángyikájára meg a húgára. Mariska szeme úgy fénylett, mint a macskáé. Dudás ángyó alig észrevehetően bólintott.
– És mongya, Jóska bácsi! Vót valakije, aki várta az obsitos huszárt?
A szíjgyártó hallgatott, nézte a lányt.
– Nem volt nekem senkim a szüleimen kívül.
– És a kedves lovát hazavihette?
– Nem a katonáé az, hanem a királyé.
– Akkor hogy viheti azt, aki…
A férfi közbevágott.
– Van nekem ez a facsikóm, s többet ér ez a legjobb lónál is!
– Már ugyan hogy érne többet – kotnyeleskedett bele Mariska. – Ugyan mit adnának érte a halasi vásárban? Hiszön még nyeríteni sö tud!
– Többet ér ez, lányok, minden lónál! Mert nem kér abrakot, nem kell gondozni, ellenkezőleg: eltart engem, s még a családomat, ha ád az Isten.
– Isten adhat – erősítette meg az ángyó. – Mög el is vöheti.
– Ha hagyom. – Azzal megpödörtete a bajuszát. – No, köszönöm, Rozika! Most már ez is kész van.
A lányka hátrált egy kicsit.
– Jóska bácsi! Fölülhetök a csikójára?
– Én akarok – kiáltotta az egyik gyermek.
– Én is! – rikoltotta a másik.
S egyszerre ott tolongtak.
– Várjatok, csemeték, először elteszem a tűt, az árat, meg a holdkést. Vigyázz, bele ne ragadjatok a szurokba! Hé, hagyod azt a cérnát!
Rozika nézte a délceg termetű mestert, ahogyan tett-vett az asztal körül. A fiúcskák fölmásztak a csikóra, már Dudás ángyó is ott volt, hogy megakadályozza a verekedést. A szíjgyártó kimutatott az udvarra.
– Nézd csak, Rozika! Elállt az eső. Amott meg édesapád kihozza a lovat az istállóból!
– Jóska bácsi! Mög tudná űni?
– Ha ad egy pokrócot a gazda, akkor a kötőféket és a gyeplőt kipróbálhatom. Majd meglátod, milyen a huszárvirtus!
– És én?
Dudás ángyó elhagyta a gyerekeket. Figyelte a férfit.
– Nem lehet, Rozika! A lovaglás nem játék.
Az ángyó bólintott.
– És ha édösapa mögengödné?
– Hát beszélhetek Imre gazdával – s közben odapillantott Dudás ángyóra
– Jüvő szombaton délután várjuk – mondta az ángyó.
– Nincs senkim; nem baj, ha egyedül megyek?
– Gyűnni egyedül gyűn – de menni….
– Jaj, ángyika! – rogyott sírva a lány az asszonyra.
– Ennek a Rozinak mög mi baja van – kérdezte Mariska a többi gyerektől, de nem kapott rá választ.
Ahogy ott álltak csendben, egyszer csak az egyik fiú felkiáltott:
– Nézzétök, szivárvány!
Árpás Károly Jánoshalmán született, 1955. június 21-én. Író, költő, műfordító; irodalomtörténész, történész, középiskolai tanár; közoktatási szakértő. 1980-ben végzett a szegedi JATE magyar-történelem-finnugor szakán. Általános és szakközépiskolai évek után 1988-tól alapítóként a szegedi Deák Ferenc Gimnáziumban tanít. Első művei 1970-ben jelentek meg. 1983-ban summa cum laude doktorált észt kultúrtörténetből. Szépírói és oktatói munkája mellett a 19. század irodalmával, mások közt Jókai Mórral és Madách Imrével foglalkozik, s bekapcsolódott e klasszikusok szövegkiadásába is. A jelenkori alkotók közül Baka István és Gion Nándor életműve érdekli – monográfiaszerű köteteket jelentetett meg róluk. 2007 júliusa óta a Szeged folyóirat szerkesztőbizottságának a tagja. Munkája elismeréseként 2001-ben és 2008-ban a MTA Kutató Pedagógus Díját kapta, 2004-ben Szeged város Kölcsey-érmét és a Szegedi Akadémiai Bizottság ezüstérmét. 2011-ben megkapta a Magyar Irodalomtörténeti Társaság tanári Toldy-díját. A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Gion Nándor élete és pályája