Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 
Árpás Károly
Szaporulat
 
Az égetett, nagy agyagtéglával kirakott udvar végében, a fészer előtt állt egy könnyű, kétkerekű laptika. Egy hosszú kötényes férfi térdelt az ülés előtt, s az áprilisi napsütésben varrta-javította a kocsi bőrülését. Időnként fütyörészett.
A nagyházhoz ragasztott oldalépület egyik ajtaján kilépett egy fiatalasszony, karján egy csecsemővel, mellette meg egy hároméves kisfiú lépegetett. Úgy látszott, sétálni akarnak egyet.
– Apuska, fölmászhatok a kocsira?
– Maradj csak lent, Mihályka, kiskomám! Kijöttetek Rozikám, kisjányom?
– Kell egy kis fény, levegő Kisjóskának!
– Ne engedd a gyereket a fészerbe! Rengeteg a lószerszám, van néhány javítandó nyereg is, meg ott van az a romos bőrkanapé – nehogy valami Mihályra essen!
– Mihály! Hallottad, hogy mint mondott édesapa! Csak az udvaron legyél! Még jó, hogy ilyen szép idő van húsvét előtt!
– Adja Isten, hogy kitartson, mert különben nem tudnék dolgozni. Hogy tudnám tető alá tenni ezt a laptikát? A fészerbe se fér.
– Jó, hogy van munkád!
– Istennek hála! Tegnap, kedden, a negyvenegyedik születésnapomon nem gondoltam volna, hogy ennyire fogok örülni a kinti jó időnek. De hát kell a pénz. Ugye, tudod, hogy már eladtam az ékszerésznek minden tartalékomat: a köves gyűrűt, meg a pecsétgyűrűt, az arany- meg az ezüstóráimat láncostul, az ezüst dohányszelencémet, meg a Ferenc Jóskás aranykoronáimat. Hiába, kell a pénz az anyagra. Meg rátok is kell keresnem.
– Így igaz, apuska, de hát infláció van… Szinte semmit nem lehet kapni a papírkoronáért.
– Hát, ha meglenne az ígért gazdaságunk…
– Ugyan ki hozná ki a tanyára a javítandókat?! 
– Rozikám, ezért dolgozom pénz helyett cserébe. Látod, hozzák a baromfit, a búzát, a füstölt és a tőkehúst, a krumplit, a tejet, tejfölt, túrót meg a tojást és a zsírt.
– Jó, hogy kitavaszodott, mert a tüzelőnk lassan elfogy.
A fiatalasszony sétálni kezdett.
– Nincs semmi hír Dögösről?
– Semmi, Rozikám. Nekik sem lehet könnyű, de a levél se jut el hozzájuk, nemegyszer visszaküldik a magyar címzésű levelet, hogy a címzett ismeretlen.
– És ha szlovákul írnál?
– Te is írhatnál Halasra. Hol a gyerek?
A fiatalasszony körülnézett, aztán hátra mutatott.
– Nézd, apuska, ott ül a tartalékcsikón. Akár a huszárgyerek!
– Hát, elvan a csikón. Nem dobja le. Kislyányom, lassan itt az idő. Nem mégy be szoptatni?
A fiatalasszony megigazította a csecsemőt, majd a kendőjéhez nyúlt. Aztán az eresz alól a kocsihoz hozott egy sámlit, és leült rá.
– Csak maradsz?
– Apuska, mondanom kell valamit.
– Mondjad, Rozikám!
– Amíg reggel hétkor odavoltál a Hangyában vásárolni, itt volt János.
– Mit akart a bátyád?
– Elmondta, hogy a hitelek miatt tönkrementek. Pénteken el kellett árvereztetni a dohányföldet meg a hozzá tartozó tanyát. Ám nem futotta a tartozásra. Ráadásul a kiskunhalasi rendőrkapitány, akitől bérlik a többi földet, egyre sűrűbben kéri a részletet.
A férfi abbahagyta a munkát, leszállt a kocsiról és odament az asszonyhoz.
– Tehát akkor idén se lesz teljesítve a négy éve megígért hozomány. Se tehén, se disznó, se tanya…. Ne sírj, nem a pénzedért vettelek el!
A fiatalasszony megtörölte a szemét, majd elcsukló hangon folytatta.
– Azt is mondta János bátyám, hogy itt, a Ferenczi-házban való lakhatási jogot hétfőn az ügyvéd előtt ráírták édesanyámra.
– Miért nem rád? Hát miféle emberek ezek? Minek kell Muskó Annának lakhatási jog, amikor ott van a Dudás-birtok? Miféle osztozkodás ez?! Csak igaz, amit pletykálnak, hogy a Dudások valójában bunyevácok, csak ragadványnév az a dudás-furulyás!
– Apuska, ne beszélj így a gyerek előtt!
– Ugyan, nem hallja ezt Mihályka.
– Azt is mondta János, hogy édesanyámat ma ebéd előtt ideköltöztetik.   
A férfi arca elborult. Látszott rajta, hogy nehezen tartja magában a szót.
Az asszonyka felállt, és bement az oldalépületbe.
A férfi visszament a laptikához. Mielőtt hozzákezdett volna a munkához, odaszólt a kisfiúhoz.
– Mihályka, kiskomám! Le ne szállj a csikóról!
– Édesapa, elmegyünk majd locsolkodni?
– Ma még csak szerda van. De majd elmegyünk.
– Apuska, énekelsz?
– Énekeljek?.... Majd énekelek.
Hozzákezdett a varráshoz.
Megdöndült a nagykapu; egy fejkendős öregasszony lépett be az udvarra.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! 
– Nagymama!
– Mindörökké, amen! Maradj a helyeden, kiskomám!
Az öregasszony kiszólt a kapun.
– János, jöhettek.
 
 
 

arpaskarcsi.jpg

Árpás Károly Jánoshalmán született, 1955. június 21-én. Író, költő, műfordító; irodalomtörténész, történész, középiskolai tanár; közoktatási szakértő. 1980-ben végzett a szegedi JATE magyar-történelem-finnugor szakán. Általános és szakközépiskolai évek után 1988-tól alapítóként a szegedi Deák Ferenc Gimnáziumban tanít. Első művei 1970-ben jelentek meg. 1983-bansumma cum laude doktorált észt kultúrtörténetből. Szépírói és oktatói munkája mellett a 19. század irodalmával, mások közt Jókai Mórral és Madách Imrével foglalkozik, s bekapcsolódott e klasszikusok szövegkiadásába is. A jelenkori alkotók közül Baka István és Gion Nándor életműve érdekli – monográfiaszerű köteteket jelentetett meg róluk. 2007 júliusa óta a SZEGED folyóirat szerkesztőbizottságának a tagja. Munkája elismeréseként 2001-ben és 2008-ban a MTA Kutató Pedagógus Díját kapta, 2004-ben Szeged város Kölcsey-érmét és a Szegedi Akadémiai Bizottság ezüstérmét. 2011-ben megkapta a Magyar Irodalomtörténeti Társaság tanári Toldy-díját.