SzegediLap

…A tavasszal érkeztek, zöld, kopott komóddal, papírzsákokba, ládákba gyömöszölt kincseikkel, két, törött lábú ággyal, huzatán foltos hegyeket-dombokat gyurmáztak a rugók. És mire az első emeletig, a kapubejáró fölött kialakított, lakásnak csúfolt lyukig felmászott velük az öregember, az ágy sarkaikra vastag mészfoltokat festett minden lépcsőforduló. Csontos képű kamasz baktatott nyomában, zihált, köpött, talán kettőt a falra, kettőt a kopott kövezetre, és sziszegve káromkodott. Ökle halkan koppant fejünkön, mert úgy gondolta, látva zsíros kenyérre szórt paprikától maszatos képünket, így köszön be, erejét mutatva, a házba…. – Bátyi Zoltán novellája

…No, de még majd’ egy év választ el ettől. Még azon tanakodik a család, hogy mitévő legyen velem. Vissza merjenek-e engedni Szegedre, a Vasútforgalmi Technikumba, ahol épp az ősszel kezdtem meg a tanulmányaimat, átírassanak a kunszentmiklósi gimnáziumba, vagy asztalos inasnak adjanak a falu másik mesteréhez? A másikhoz, a Juhászhoz, mert ugye az egyik, a rangidős az apám volt. Rangidős, mert életkorban is ő volt az előrehaladottabb, a szakmát Pesten tanulta egy jó nevű mesternél, aztán meg nagyapám mellett dolgozott majd’ huszonöt évig, aki köztudottan a környék legjobb asztalosa volt. Tőle vette át a műhelyt is, amikor az ő kezéből már kiesett a gyalu. Én lettem volna a harmadik a sorban, ha megszerzem a segédlevelet… – T. Ágoston László novellája

Ha valaki az apja, nagyapja foglalkozását folytatja, azt mondják rá, hogy beleszületett a szakmába. Amikor én születtem, a második világháború kellős közepén, rólam is ezt gondolták. Már csak azért is, mert apám, nagyapám asztalosmesterek voltak, ott volt az udvarban a jól felszerelt műhely, a kialakult vevőkör... Bolond ember az, aki mindezt fölrúgva más megélhetést keres. Most mégis a tollam szántja a papírt, s csak álmaimban söpröm le a gyalupadról a vidáman bucskázó forgácsnyelveket. – T. Ágoston László novellája

Nagyon figyelt minden szóra, de mégsem értette: akkor most az ő baltájának mi lesz a sorsa? Ötven éve markolja már a nyelét, ujjai koptattak barázdákat a fába. Kopaszra nyírt gyerekfejjel, fekete klottgatyában célozta meg először ezzel a baltával a farönköt, még remegett kezében a szerszám, ijedten figyelte, hogyan zuhan alá a vas. Apja pofonja vágta a tanya vályogfalához, amikor kíváncsiságtól kipirulva, a balta fejének erejét, keménységét próbálva, pár nappal később, kőhöz ütötte, csorbult az él, csillagot szórva pattant az acél szikrája. – Bátyi Zoltán novellája

A hídfőnél Lőrincet kitették a kocsiból, Viola integetett, a hölgyek elszáguldottak kelet felé. Lőrinc visszaintegetett, miközben a köd a vállára telepedett és végigpermetezte az arcát. Lelépkedett a partra, látni akarta, valóban lakik-e víz a folyóban, a ködpárna alatt. A víz mintha a semmiből érkezett volna, és tovább tapogatózott, a semmi felé. – Lukáts János novellája

...az egyik ismerős taxisofőr olvasó ember. Többször láttam vaskos könyveket a műszerfalon, ha várakozik, olvas. A minap kérdem, hol a könyv? Kapott karácsonyra többet is, feleli, az egyiket elkezdte, de a nyitó fejezetben leírja a szerző, miként robbantott fel egy terrorista egy óvodát. Az unokája óvodás, azóta nem tudja folytatni az olvasást. Most erőt gyűjt, azután majd próbálja. Ha tudja, folytatja a tényregényt. Soha nem gondoltam, hogy ilyen gyönge lelkűvé válok, magyarázta a feleségének, de ha ezen túl leszek, folytatom… Mondom neki, egy évvel ezelőtt még el se tudtuk volna képzelni, hogy így alakulnak a dolgok, azóta azonban sok minden történt Európában. Azt mondja, félti a gyerekeit, a fiatalokat… Nem számítanak arra, ami rájuk vár. Mi sokkal nehezebb világban nőttünk föl, a gyerekeink viszont már lényegesen jobb körülményekhez szoktak – most mégis úgy fest, ők az igazi vesztesek. A világ nem méltányos, nem igazságos, s mi, aggodalmas öregek, nem tehetünk az ifjabb generációk jövőjéért semmit...  – Tráser László cédulái

Amint a hőmérő higanyszála nulla fok alá süllyed, és a fák ágai csupaszon meredeznek az ég felé, megtelnek a reumatológiai szakrendelők betegváró folyosói csodára váró, egykor fürge és büszke járású betegekkel. Naphosszat csörögnek a telefonok a rendelési időpontot beosztó betegirányító hölgy asztalán, aki nagyon sokszor valami csendesebb és melegebb helyre kívánja magát mielőtt belebúgja a telefonba hogy „nagyon sajnálom, de erre az évre már nem tudok időpontot adni önnek. Próbálja meg talán januárban…” Erre a páciens vagy elkanyarít valami magyaros gorombaságot, vagy csak lilára vált fejjel lecsapja a kagylót és elkezd számolgatni, hogy mennyibe is kerülhetne mindez a magánrendelőben. Mert ott nincs mentegetőzés, naptár lapozgatás. A bársonyos hangú asszisztensnő legföljebb az iránt érdeklődik, hogy a délelőtti, vagy a délutáni időpont kedvezőbb-e a kedves betegnek. Távozóban akár áfás számlát is kaphat. No, igen… meg kell gondolni, hogy ki lehet-e ezt gazdálkodni a konyhapénzből. – T. Ágoston László novellája

…Dezsőke majd szétrobbant az izgalomtól, az idegességtől, nem tudta mi vár rá odabent. Eligazgatta apjától megörökölt csokornyakkendőjét, gondosan oldalra simította dióolajtól sötéten fénylő haját és belépett az ajtón, ami pillanatokkal később döngve zárult be mögötte… – Botz Domonkos novellája

…kevés hír mond többet korunkról, mint a Time magazin „év embere” cím 2015-ös díjazottjainak rangsora. Első helyen Angela Merkel, második az Iszlám Állam vezetője, megelőzve az amerikai republikánusok fenegyerekét, Donald Trump milliárdost. Valójában nehéz eldönteni, tetűlista, vagy mi egyéb ez? Ráadásul a magazin munkatársai szabadkoznak: valójában ők erkölcsi elveiket félretéve mindössze azt vizsgálták, ki gyakorolt idén nagyobb hatást a világra. Ez jött ki nekik. Ha a nyilvános lefejezésektől, a gyermekkatonák fölfegyverzésétől eltekintünk (ha tudunk), amennyiben nem figyelünk oda Trump elnökjelölt szörnyű és bugyuta szövegeire és a kancellár történelmi felelőtlenségére és az irányában növekvő ellenérzésre sem tekintünk – minden rendben. Ez jutott nekünk… – Tráser László cédulái

– Dió? Milyen dió? – nézett rá az asszony bosszúsan, mert a férfi szavai megzavarták az álmodozását. Pedig már látta, milyen lassan és titokzatosan emeli kezét az apja, hogyan nyújt felé egy sárga golyót. Hallotta még a suttogós szavakat is – ez egy narancs, gyümölcs, finom, és az egész a tiéd. Ötéves volt? Vagy hat? Egy biztos, nagyon szégyellte magát, mert miközben az apja óvatos mozdulatokkal fejtette le a narancs héját, ő arra gondolt, hogy szeretett Rákosi Mátyás feje, éppen ilyen golyó, csak nem sárga. Csak remélte, hogy nem jelenti senki ezt a gondolatot a tanító néninek... – Bátyi Zoltán novellája