Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Botz Domonkos

Az ártatlanság bája

 

woman-at-her-toil-by-toulouse-lautrec.jpg– Na, eridj, menj már fiam, ne kelljen annyit noszogatni! Elmúltál tizenhat éves, itt az ideje, hogy megtudd, mi az élet, hol a helyed a világban. Végre férfivá kell érned. Mindannyian így kezdtük, a mi köreinkben ez a szokás. Minden ki van fizetve, a te dolgod csak annyi, hogy jól érezd magad! – mondta nagybátyja, és azzal szinte már tuszkolta is a bronzveretes, nagy tölgyfaajtó felé, ami az utcát és a nappalit elválasztotta egymástól. A boltíves bejárat felett halványan pislogott egy vörös lámpa.

Dezsőke majd szétrobbant az izgalomtól, az idegességtől, nem tudta mi vár rá odabent. Eligazgatta apjától megörökölt csokornyakkendőjét, gondosan oldalra simította dióolajtól sötéten fénylő haját és belépett az ajtón, ami pillanatokkal később döngve zárult be mögötte.

Mindenütt süppedő szőnyegek, hatalmas tükrök, skarlátvörös brokátfüggönyök, a sarokban egy lecsukott, néma pianínó árválkodott egy rakás ott felejtett kottával a tetején. A nappalit uraló kereveteken ledér öltözetű lánykák trécseltek, talán korábbi kalandjaikat, tapasztalataikat osztották meg egymással, vélhetően nem éppen irodalmi stílusban.

– Meghoztam a fiút, akiről beszéltem – mondta nagybátyja, és azzal a „madám” gondjaira bízta, de ezúttal szokásától eltérően nem maradt ott, hanem sietősen távozott.

A madám egy ötvenes éveiben járó, valamikor minden bizonnyal szép hölgy lehetett, aki vélhetően nagyobb emberismerettel rendelkezett, mint egy sokat látott pszichiáter. Fényes, testhez tapadó, mélyen dekoltált selyem ruhája messze elütött attól a lenge viselettől, amelyben a kisasszonyok parádéztak. Dezsőkét karon fogta, az egyik kerevethez vezette, majd mellé ült.

– Fiatalember, látom, még nem járt ilyen házban, de egyszer meg kell ismernie ezt is. Itt olyan gyönyörök várnak magára, amilyenről eddig legfeljebb csak álmodozhatott. Maga nem is tudja, milyen nagyszerű emberek járnak ide! Aztán mondja, vannak-e barátnői?

Dezsőkét láthatóan zavarba hozta a kérdés, főleg a többes számot nem értette. Hogy lehetne valakinek egyidejűleg több barátnője is? Az ember egyszerre csak egyet szerethet – gondolta, és hogy tekintetét rejtse, fényesre suvickolt lakkcipőjét kezdte el bámulni, kerülve a madám és a lányok fürkész pillantásait. Már épp a válaszon törte a fejét, amikor megnyílt a hatalmas tölgyfaajtó és egy kövér, kopaszodó, a hatvanas éveiben járó ember lépett be. Kalapját erősen a szemébe húzva viselte, divatos sálja szinte takarta a fél arcát, hosszú, földig érő sötét kabátjából tekintélyt parancsolóan domborodott ki a hasa. 

– Bocsásson meg az úrfi, mindjárt visszajövök és bemutatom a lánykáimnak, csak most köszöntenem kell a vendégünket. Ő a polgármester úr és persze rendszeres látogatónk. Egy igazi, gáláns, úgy mondanám, régi vágású úriember.   

Az ilyenkor szokásos protokollt követően visszatért a madám, de már nem ült le. – Jöjjön fiatalember, nem akarom rabolni az idejét, bemutatom a lányoknak – mondta, és azzal karon fogta vendégét és az egyik kerevethez vezette, ahol négy lány vihorászott önfeledten, időnként kacéran, vágykeltően villantva meg fedetlen bájaikat.

– Kicsi lányok, bemutatom nektek Dezső úrfit, aki minden bizonnyal a későbbiekben is visszajár majd hozzánk – és azzal időt sem hagyva a fiatalúrnak, máris jobb kezének mutatóujjával magához intette az egyik lánykát. – Ő a házunk egyik büszkesége, a mi kis kincsünk. Menjenek, ismerkedjenek meg egymással – mondta és azzal diszkréten vissza is vonult, magára hagyva a fiatalokat.

Bella egy kivételesen szép arcú, a harmincas évei elején járó, asszonyosan telt, vidékről elszármazott, sokat próbált nő volt, aki a madámhoz hasonlóan nem sok időt engedett az elmélázásra. Kézen fogta vendégét és megindult az emeleti budoárjához vezető lépcsősor felé.

– Én Bella vagyok. A fiatalúrban kit tisztelhetek? – búgta halkan, és kezét nyújtotta.

– Bocsásson meg a neveletlenségemért, nekem illett volna bemutatkoznom először, csak egy kicsit szórakozott vagyok mostanában. Dezső vagyok, Lórántfi Dezső – majd kezet csókolt valahogy úgy, ahogy azt a tánciskolában tanulta.

 – Na, akkor Dezsőke – ugye nem haragszik, ha így hívom –, talán menjünk fel, ott kényelmesebben, fesztelenebbül tudunk beszélgetni. Majd azzal karon fogta vendégét és megindult a vastag szőnyeggel borított lépcsőn az emeleti szobák felé.

– Nem, dehogy, nem zavar, tőlem mehetünk – mondta és átizzadt tenyerét zavartan a nadrágjába törölte.

A mozdulat nem kerülte el Bella figyelmét. Hogy a fiatalember feszültséget oldja, egy kicsit erősebben szorította Dezsőke karját magához.

A szobát egy hatalmas ágy uralta, a borvörös tapétával borított falakról rózsaszín, pufók arcú puttók mosolyogtak vissza. Nem messze az ágy végétől egy fésülködő-asztalka foglalt helyet, melynek szélén egy háromágú gyertyatartó állt, a sarokban egy frissen illatozó virágcsokor uralta a teret.

Bella végighevert az ágyon, lenge köntöse szétnyílt, látni engedte hosszú, vakítóan fehér, vágykeltő combjait.

– Jöjjön ide Dezsőke, ne ácsorogjon már ott, de előbb a zakóját tegye oda a szék támlájára. Ugye, még nem járt ilyen házban korábban?

– Nem. Valóban nem volt még szerencsém hozzá – mondta, miközben érezte, ahogy zavarában elvörösödött az arca, és félszegen leült az ágy szélére.

– És mondja Dezsőke, mit tanul, vagy mivel foglalkozik?

– Kadétiskolába járok – felelte büszkén és önkéntelenül is kiegyenesedett ültében.

– Na, akkor lehetne egy kicsit bátrabb is – mondta Bella nevetve. – Mondja, nem akarja a ruháit levenni? Vagy csak így, egyszerűen szeretné?

– Persze, mindjárt leveszem – és azzal megoldotta csokornyakkendőjét, majd pillanatokon belül ott tornyosultak a ruhái az ágy mellett egymásra hányva, rendezetlen összevisszaságban. Kezével zavartan takarta el szemérmét és Bella felé fordult, aki közelebb húzódott hozzá és szakavatott mozdulatokkal kezdte el irányítani.

Nem mert, vagy inkább talán nem akart Bella szemébe nézni. Tekintetét a nő apró, feszes melleire szegezte és ott, azon a ponton meg is szűnt számára a világ, de ez az állapot nem tartott sokáig. Szemérme magasságában aztán kezeik találkoztak és ezzel el is indult a mennyország felé vezető úton. Pillanatokkal később a nő gazdag, mézszínű hajzuhataga borította be a hasát, érezte magán kutató nyelvét, forró ajkait, melyek mintha csak kerestek volna valamit, aztán amint megtalálták, érezte, ahogy teste megfeszül, olykor megremeg és boldogan lebegett egy számára eddig ismeretlen világban. 

Ezután a nő óvatos mozdulatokkal kuporodott fölé, vezette be Dezsőkét az élet sűrűjébe, és olyan éteri magasságokba emelte, ami addig elképzelhetetlen volt számára. Lassan hullámzani kezdett alattuk az este.

– Bellácska, azt hiszem, én szeretem magát – mondta, miután öléből az első spermák kihulltak, de még mindig kerülte a nő tekintetét. – Én ilyet eddig még nem mondtam senkinek – tette hozzá nyomatékot adva mondandójának.

– Dezsőke, maga nem szeret, és nem is szerethet engem. Én nem olyan lány vagyok. Magához egy rendes, tisztességes, egy jó házból való asszony illik, aki majd gyerekeket szül és gondoskodik magáról. Na, öltözzön fel, mennünk kell – rántotta vissza a rideg valóságba a vendégét.

Ez utóbbi mondat nem volt ínyére, leforrázva érezte magát. Szeretett volna még maradni, csak érezni annak a másiknak az illatát, a melegét, nézni, csodálni, újra ölelni a nőt, akiről úgy gondolta, hogy most már végképp hozzá tartozik, de tudta, mennie kell. Kezdeti szorongása, kisfiús bizonytalansága ekkorra mintha elszállt volna.

A nappaliba vezető lépcsőn már Dezső lépdelt határozottan, magabiztosan lefelé és közömbös tekintettel mustrálta a nappaliban helyet foglaló „kínálatot”, majd a tiszteletes úr szikár alakját pillantotta meg. Valamelyik lány biztosan nagyon beteg, gondolta, aztán felöltőjét hanyagul magára terítette, és ügyet sem vetve senkire, ím, már érett férfiként, Bella arcával lépett ki a még mindig szemerkélő esőtől fénylő utcára.

(Illusztrációnk Toulouse-Lautrec festménye)

 

botz-domonkos.jpg

Botz Domonkos író, újságíró, a Szilaj Csikó című újság rovatvezetője, külső munkatársa a Külváros című hetilapnak, a Kanadában megjelenő Tárogatónak és az Amerikai Magyar Naplónak. Publicisztikai anyagai, versei, novellái folyóiratokban, magazinokban, antológiákban jelennek meg. 2012-ben látott napvilágot első verseskönyve, Elengedett kézzel címmel, 2013. könyvhetére a Szálkás keresztek című prózakötetével jelentkezett. Ezt követte a Triptichon – Külvárosi Szentháromság (versek, 2013 – társszerzők Szarka István és Varga Rudolf), majd az Amikor a bohóc felzokog (verseskötet, 2014).