Bátyi Zoltán
Karácsonyi mese
Ilyen gyönyörű karácsonyfát talán még soha nem láttam. / Nekem is nagyon tetszik. / A színei. Azok igazán csodálatosak. / Csak kék és arany. / Látod, minden szaloncukrot kék papírba csomagoltak. / A díszek is kékek./ Köztük meg úgy csorog alá a csúcstól a fa aljáig a sok arany színű szalag, ahogy a napfény villan be egy ablakon.
Kifogytak a feleselős szóból. Csak bámulták a karácsonyfát, néha megtörölték a szemüket, mintha már nem bírna el az öreg szaruhártya ennyi káprázatot. És egymás elől is eltagadták volna, hogy minden törlés után könnytől nedves az ujjuk.
– Hát ez is megértük. Egy újabb karácsony – törte meg a csendet a férfi, és azon gondolkodott, hatvan, vagy talán már hetven éve volt, amikor az édesanyja diót csomagolt a karácsonyfára, és szigorú tekintettel parancsolt rá: nehogy ki merd bontani a szenteste előtt, mert ráverek a kezedre.
– Szerinted dió van a díszek között? – kérdezte az asszonyt.
– Dió? Milyen dió? – nézett rá az asszony bosszúsan, mert a férfi szavai megzavarták az álmodozását. Pedig már látta, milyen lassan és titokzatosan emeli kezét az apja, hogyan nyújt felé egy sárga golyót. Hallotta még a suttogós szavakat is – ez egy narancs, gyümölcs, finom, és az egész a tiéd. Ötéves volt? Vagy hat? Egy biztos, nagyon szégyellte magát, mert miközben az apja óvatos mozdulatokkal fejtette le a narancs héját, ő arra gondolt, hogy szeretett Rákosi Mátyás feje, éppen ilyen golyó, csak nem sárga. Csak remélte, hogy nem jelenti senki ezt a gondolatot a tanító néninek.
– Hát dió. Olyan igazi. Amilyet meg lehet törni. Nehogy azt mondd, nálatok gyerekkorodban nem volt csomagolt dió a fán? – mérgesedett már a férfi hangja is.
– Ja, értem. Hát nem is tudom. Most már sokkal modernebb dolgokat akasztanak fel a fákra. Lehet, hogy ott a csillag alatt – mutatott az asszony a fa csúcsa felé – egy mobiltelefon van becsomagolva.
– Vagy egy számítógép – kacsintott rá a férfi, és tenyerüket a szájukra nyomták, nehogy a mosolyuk nevetést teremjen.
Tekintetük ekkor már a fa alá tett dobozokon bukdácsolt. Ahogy tavaly, ebben az évben is plafonig érő tornyot lehetne emelni a rengeteg, ajándékot rejtő dobozból – gondolta a férfi, és örült, hogy ilyen gazdag család jutott nekik. Csak azt nem tudta elképzelni, hogy a gyerekek ugyan mit vehetnek még az unokáknak. Hiszen már mindenük megvan. Gyönyörű ház, szép autók, mert hogy kettő is áll a fűtött garázsban, olyan televízió, amilyet még a reklámokban is csak ár nélkül mernek kínálgatni. És persze a szoba. Holland bútorok, kézzel csomózott perzsaszőnyeg, a csillár meg tapsra kezdi szórni a fényt. Ez a luxus talán már el sem fér a jó ízlés határai között, de mások életébe még gondolatban sem illik beleszólni. Egyébként is – lehet, hogy csak az irigység beszél belőle. Régen nyugdíjba küldött, általános iskolában megfáradt tanáremberként álmodni sem merne ilyen vagyonról. De a gyerekek… Ők mások. Vállalkozó apa, orvos anya, méghozzá a város határain túl is híres praxissal. Megérdemlik.
– Csönd…- suttogták egyszerre, mert hirtelen kinyílt az ajtó. És jöttek a gyerekek, türelmetlenül trappoltak át a szobán, egészen a sarokban felállított karácsonyfáig. Két fiú és egy lány fordult vissza az ajtóhoz, ahol már apjuk takarta el a másik szobából áttörő fényt.
– Kibonthatjuk az ajándékokat? – kérdezte a lány. Hangja megremegtette még a jégvirágos ablakokat is.
– Még várj, vendégeink is lesznek – válaszolt az apja. Arcán rejtélyes volt a mosoly.
– De hol az anya? – nézett a férfire az asszony. Hangjában ijedtség, vagy inkább rémület?
– Itt vagyok. És szép estét kívánok – csapta hátba az asszonyt és a férfit egy hang. Nem erősen, inkább simogatás rejtőzött benne, de a két öreg mégis megtántorodott.
– Jesszusom, lebuktunk! – sírta el magát az asszony, és lehajtott fejjel, lopva nézett a nőre, aki karját összefonva állt mögöttük. Prémes bunda rejtette egész testét, fején az ezüst rókából hasított kucsma még a homlokát is takarta.
– Ugye nem hív rendőrt, amiért itt az ablak alatt...szóval, hogy az ablakon át meglestük az örömüket.
– Rendőrt? Én inkább a nénit és a bácsit szeretném behívni, hogy töltsék velünk ezt a karácsony estét – nevetett a nő, és már nyújtotta is a kezét, hogy bemutatkozzon, Zsuzsi vagyok.
Csak ennyit szólt. Talán majd később, vacsora közben elmondja azt is, hogy a szomszédoktól tudja: három éve minden karácsonykor megáll egy idős pár az ablakuk előtt. Egy fél órán át, soha nem tovább bámulnak be a fényre. Néha tapsikolnak is. Talán ilyenkor adják maguk át az ajándékokat egymásnak – találgatott egy egyik szomszéd tavaly. Tavasszal azt is megtudta, nyugdíjas pedagógusok a leselkedők, házuk két utcával arrébb, ahol már a lakótelep kezdődik, várja, hogy kicsinosítsák egy panelcsomagolós programban. Magányosak? Azok bizony, két gyermekük is balesetben halt meg, a harmadik meg Amszterdamban szívja a füvet egy híd alatt. Legalábbis ezt mesélik – mesélte a boltos ujját az szájára téve. – Ez titok, drága doktornő, nem is szóltam…
– Szóval akkor nem hív rendőrt? – szakadt fel a sóhaj az asszonyból.
– Köszönjük a meghívást, de minket várnak otthon – mondta a férfi, és olyan büszkén szegte fel az állát, mint aki nagy győzelemmel kecsegtető csatába indul.
– Igen. Magukat valóban várják – lépett közéjük a doktornő. Egyik kezével a férfi kesztyűjét markolta, a másikkal az asszonyba karolt. Az asszonyba, aki annyira szerette volna elmondani, hogy egészen véletlenül találtak rá erre a házra egy karácsony esti sétájuk során, és semmiképpen nem akarták megzavarni az ünnepüket, csak annyira jó volt elnézni, milyen is, ha öt ember boldogságban tölti az ünnepet. És játékból, igen, csakis furcsa játékból találták ki maguknak, hogy ők ketten a nagyszülők, vagyis tulajdonképpen saját családjuk karácsonyát nézik.
De egyetlen hang nem fért ki sírásra görbülő száján.
Így aztán a doktornő sorolta a gyerekek nevét, beszélt az iskolájukról, meg arról, hogy a lánya szeretne még egy testvért. És mire a kapuhoz értek már azt is elmondta: ők a Dunától jöttek Szegedre, ezért ne haragudjanak meg érte, de náluk bajai módra készül a halászlé.
