Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bátyi Zoltán

Asszony az esőben

„A nők túl sok terhet cipelnek ahhoz, 
hogy maradjon erejük a panaszkodásra.”
(Édesanyám mondásai közül)

Tavasszal érkeztek, és nem hoztak magukkal halálszagot.

Faágra kapaszkodó virágokon méhek táncoltak a szirmok fölött, akácillat terpeszkedett a főútra nyíló sáros, kis utcákban, függőfolyosónkon langyos napfény vett ki albérletet, felgyűrt ujjú ingre vetkőztetett. A szél meg olyan unottan túrt hajunkba, mint aki azt is megbánta, hogy felkelt azon a reggelen.

Igen, a tavasszal érkeztek, ócska szekérrel, prüszkölő, köveket koptató, járdára rondító lovakkal. Mi pedig tűrtük az ostort csattogtató öregember vastag káromkodásait, a bakról kászálódó asszony lapos, házszámot, kaput kutató tekintetét, a pöttömnyi lány éles visítását, amiről Pék Laci szentül állította: élével vágni lehetne a gázgyár füstjét. Vagy szeletelni azt a hosszú, vastag szalámit, ami mindig csak fizetésnapokon fogyott a Mari boltos légyszaros üvegpultjából.

A tavasszal érkeztek, zöld, kopott komóddal, papírzsákokba, ládákba gyömöszölt kincseikkel, két, törött lábú ággyal, huzatán foltos hegyeket-dombokat gyurmáztak a rugók. És mire az első emeletig, a kapubejáró fölött kialakított, lakásnak csúfolt lyukig felmászott velük az öregember, az ágy sarkaikra vastag mészfoltokat festett minden lépcsőforduló. Csontos képű kamasz baktatott nyomában, zihált, köpött, talán kettőt a falra, kettőt a kopott kövezetre, és sziszegve káromkodott. Ökle halkan koppant fejünkön, mert úgy gondolta, látva zsíros kenyérre szórt paprikától maszatos képünket, így köszön be, erejét mutatva, a házba.

– Na, mit bámultok, rövidgatyások? Ez nem a fővárosi nagycirkusz, csak mi költöztünk ide. Lakást kaptunk, a tanács utalta ki nekünk, mer’ hogy rá vagyunk szorulva. A bérét pontosan fizetjük majd – gyűrt markában egy ötvenest. Foghegyről odavetette: őt Gombos Jánosnak hívják, de mondjátok csak úgy, Janó. Büszkén hunyorgott, mint aki így üzen: ha kedve tartaná, akár egy százforintost is elővarázsolna koszos-rongyos zubbonyának bármelyik zsebéből. 

Mondom még egyszer: a tavasszal érkeztek.

A szűk odújukat délutánra telehordták hitvány holmival, horpadt edények csörömpöltek egy bádogvödörben. Mi pedig, a házban lakó, költözés hírére összeverődő kölykök csak bólogattunk, és kivártuk nagy, suttogós izgalommal azt a két napot, amíg a folyosókon, a kapuk alatt, a penészfalú sarki boltban, lóhúgy szagú piacon kiderítették: Varga Demeter és családja nevét írta be a ház számlás ügyeit lajstromozó könyvébe a házmester. A fiú, persze nem az övé, mivel első házasságból való. De az is lehet, hogy csak összeálltak, mármint az öreg, meg a nő, vagyis élettársak. Van ilyen, miért ne lehetne? A törvény nem bünteti. A lányuk, a Zsuzsi meg ahhoz képest – és soha nem mondták, na ja, mihez képest is – egészen szép teremtés.

Az öreg iszik, mint a kefekötő, az asszony meg tűri, mert takarítónő, mert asszony, és még nyomorék is. Vékony, alázatos mosollyal köszön meg minden segítséget, de a térdének kalácsa csak eltört valamikor. Úgy emeli a lábát, mintha vaskarót ültettek volna a hús alá a csont helyére. Meg egyébként is, mi más választása lenne? Ura hozza a pénzt, darukezelő, felhők hasába is belehasít, ha jókedve tartja. A város fölött ül, azért pedig sok forint jár, mindenképpen több mint a töltés tövében terpeszkedő konzervgyár lecsószagú, gumicsizmás mocskában. Vagy a sugárútra néző ruhagyárban, ahol egyszerre háromszáz asszony görnyed a varrógép fölé, és futószalagon készül korc a gatyára.

– Morcos ember, tördeli a szavakat, esküdni mernék, még a nyolc osztálya sincs meg, hogyan is bízhatnak rá efféle drága szerkezetet – suttogta egy asszony Mari boltjában, és tíz dekát, nehogy több legyen,  kért a kettőnyolcvanas kolbászból.

Szaladt a sok szó. Mint eső elől menekülő hangya, úgy bújt be a pletykás hang minden résbe, és olyan nagy öntudattal csóválták a kendős fejeket, rezdültek a hipó szagú ujjak, mintha férfiember korábban ezen a vidéken még soha nem lendítette volna ütése a kezét.

–  Na, gyönyörű kis helyre kerültünk – köpött a járdára Janó, miután bebarangolta a környéket. Körbejárta a Csillag börtönt, lángost falt a Marx téri piacon, elnyalta az első fagylaltot Demir Ali Bezset török cukrász háza előtt. És persze megbámulta a Pulcz utcai bolondok házát, meghallgatta, hogy ugrott le a kéményéről egy beteg, mintha csak vízbe vetette volna magát. 

–  Gyilkosok, meg őrültek földje ez. Hitványabb ganét még a tehénszaros téeszólakban se tudnának összelapátolni a disznók segge alól – ítélkezett.

Bennük meg bujkált a szégyen, de inkább lobogott a düh. Honnan vesz ez bátorságot ahhoz, hogy leszólja-mocskolja a mi Rókusunkat, ahol ezerszer több nevezetesség szorult össze talán, ha harminc utcába, mint a város többi részén. Szólni persze nem mertünk, túl kicsire nőtt még akkor a bátorság bennünk, és túl nagyra az a két tenyér, amit Janó lóbált a kezei végén. Ezért inkább halk szóval terelgettünk ki a kubikgödrök partjára, ahol, akár még csodákról is mesélhetünk Janónak. Akkor majdcsak elfogadja: tisztesség az nekik, nem is kevés, ha a családját befogadja, elnyeli, megemészti ez a szegedi külváros, Rókus, ami már csak azért is különleges hely, mert egy szentről kapta a nevét.

–  Szentről? Az meglehet. De nézzetek már körül, kis hülyék! Sárban, szarban, békakuruttyolástól hangos árkok szélén laktok. Miközben Amerikában már rózsaszínűre festett autóban utaznak a gimnázista diákok is – köpött a lábunk elé Janó.

Így mondta: gimnázista. Hosszúra nyújtotta az Á-t, mint akiben irigy utálat, titkolt vágyakozás is megbújik, ha lakatos inasként szóba hozhatja Amerikát, a rózsaszínű autókat. Vagy a Belvárosban magasodó épületeket, ahol érettségire, egyetemre, talán még moszkvai ösztöndíjra is felkészítik a szerencsésebbeket. Majd körbeforgatta fejét, drótszálú haja karcolta a szelet. Nyelvét kinyomta szájának résén, ujjai meg előkotortak zsebéből egy újságlapot.

–  Amerikai – motyogta, majd szép lassan széthajtogatta, tenyerével vasalta a papírt. Egészen addig ügyeskedett, míg nem talált egy olyan követ, amin nyugodt szívvel kiteríthette, miután lefújta róla a legkisebb porszemet is.

–  Tisztára amerikai újság, a jugó határon hozták be titokban, ezt a lapot kaptam belőle – dicsekedett.

Mi meg csak bámultuk azt a rózsaszínű autót, ami hatszor akkora volt, vagy inkább tízszer is nagyobb, mint a macskaköves sugárutunkon nagy ritkán végighörgő Trabantok. De a teteje, az bizony hiányzott. Így aztán láthattuk, hogyan integetnek rózsaszínű autóból rózsaszínű arcú amerikai fiúk és amerikai lányok. Hajukat szél borzolta, foguk fehérsége megvakította a szemet, és mindegyik farmerba öltözött.

– Hú, apám, lévisz ez. Ilyenről hallottam már a piacon – motyogta Pék Laci – mögöttük pedig tengerpart széle ragyogott, kaliforniai napsütésben.

– Mondom, hogy kaliforniai – magyarázta Janó, amikor a kis Véninger azt firtatva, akkor most Amerika, vagy Kalifornia? És a töltés felé intett, ahol vonatok prüszköltek, vagonok kopogták ki a nagy igazságot: el innen... el innen... el innen...

Mármint Janó szerint.

– És tudjátok hová? A tengerhez, ahol akkora óceánjárók szelik a vizet, mint egy tízemeletes lakóház. Szabályos kis lakások vannak benne, úgy hívják, hogy kajüt, és minden kajütben vízöblítéses a vécé. A fürdőszobába meg naponta készítik be a ropogós törülközőt. Ott lehetnék én matróz, vagy akár gépmester is. De ha tudni akarjátok, mehetnék én Japánba is. Mert hogy cselgáncsedzésre járok. És már azt is tudom, mit jelent a hadzsime – ugrott fel Janó.

És táncolt. Azt mondta, új divat, tvisztnek hívják, szakadt szandálja csattogott a téglákból összerakott járdán. Majd futásnak eredt, talpai hatalmas pofont adtak minden szökkenésnél a földnek. Mire kivakartuk volna a csipát szemünkből, felugrott a levegőbe, pörgött, forgott, és amikor egy bukfenc után hatalmas csattanással csapódott a földbe, minden szájon kizuhant a jaj.

–  Csak nem betojni, nem fájt. Már az első edzésen megtanultam, hogyan kell tompítani az esést – magyarázta Janó, azt sem titkolva: a cselgáncs és a dzsúdó teljességgel ugyanaz. Csak az egyik magyar szó, a másik meg japán. Aki pedig ebben a sportban nagy teljesítményt tud felmutatni, azt világversenyre viszik, aranyérmet akasztanak a nyakába, és talán még filmszínész is lehet belőle.

–  De hogy itt nem maradok, az biztos – köpött Janó, dühösen gyömöszöltre lábával porba a nyálat.

El innen... el innen... el innen… –  ismételte a vonat szavát. 

Véninger, mint aki semmit sem hallott se cselgáncsról, se dzsúdóról, eskü alatt vallotta, hogy a vagonok nem kopognak semmit.

– Állomáshoz közel lakok, én már csak tudom. Legfeljebb arra jók, hogy zseblámpát, biciklipumpát, meg efféle kincseket lopjunk belőlük, ha sikerül ügyesen kifeszíteni egy deszkát a fenekükből. De egyébként is: miért kell bántani a mi Rókusunkat? Tisztességes emberek lakják, különben nem emeltettek volna erre a környékre még kétemeletes palotákat is Ferenc Jóska alatt az urak. Sugárút szeli ketté, villamos jár rajta, két bolt is van egy utcában. A templomunk kéttornyú, majdnem olyan magas, mint a Dóm téren pöffeszkedő Fogadalmi. Meg aztán az ember minden ujja is kevés ahhoz, hogy összeszámolja, hány gyár is nyeli el hajnalonként a munkást ezen a vidéken –  magyarázta Véninger az apjától hallott tudást.

– Konzervgyár, ruhagyár, ecsetgyár, gyufagyár, a vasútállomás mellett teherfuvarozók telepe, az Ilona utcában hűtőház, na és a gázgyár, meg a villamos remíz, az neked semmi – lökdöstük morcos szavakkal Janót. De ő csak legyintett, hajtogatta zsebébe a rózsaszínű autós újságlapot. És akkorát köpött megint a járdára, hogy ezen bizony egy hétig úszkálhattak volna a Búvár-tóból elűzött kacsák.

Mert el ne feledjem: tavunk is volt, benne hal, ügyesen görbített szöggel horgászható. És volt nekünk futballpályánk is, majdhogynem stadion, hiszen még fából ácsolt, fedett lelátó is díszelgett az oldalán. Csak ne éreztük volna állandóan azt a tyúkszar szagot deszkáin üldögélve, ami a gondnok kertjéből, ketreceiből lendült támadásba, hogy aztán körbeszaladja az egész pályát.

Ja, és a mozi! Minden szombaton és vasárnap két előadás – hirdette a plakát, természetesen hetente új filmmel örvendeztet. Ha mégsem, a gépteremből üvöltött ránk a gépész:

– Kuss legyen kölkök, nem jött meg a kópia, de levetítem a Bátor emberek című szovjet háborúsat, ami szintén értékes filmalkotás. Szovjet, meg háborús? Ugyan, ki mert volna légyfingnál hangosabban füttyögni erre a hírre? Így aztán megnéztük kilencedszer is, hogyan küzd meg a gaz fasisztákkal a szovjet partizán, aki nem is partizán volt tulajdonképpen, hanem nyereghez nőtt zsoké, csak hát a háború, meg a Szovjetunió harcba szólította.

De ezt mondjuk el Janónak? Lehet, hogy korábban még mozit se látott. Mert hát tényleg, ki tudja honnan jöttek ezek ránk, mekkora szegénységből? Mert nincs olyan mély nyomor, ami alatt még ne lehetne találni nyomorúságosabbat – visszhangzott fülemben anyám hangja.

Lépcsőház legmocskosabb falnak dőlve, talán a második szál lopott cigaretta után megszültük az ítéletet: Janónak meg kuss, mert az apja, Varga Demeter, az a darukezelő, felhőkkel cimboráló mogorva öregember egyértelműen bolond. Az egyértelműen szót egyébként cigány Misi követelte, mert, aki lovat játszik a lányának, és nyerít és nyög, és vicsorít, ha az a kis hülye akarja, épelméjű nem lehet.

–  Nem hülye az a lány, hanem hajas baba – löktem arrébb a valahonnan valamikor mindig láb alá kerülő fél téglát –, mert, hogy pont olyan.

– Azt meg kell hagyni, gyönyörű kis arca van, igazán klassz csaj lesz belőle – magyarázkodtam, fülem vörösödött, szemem hunyorgott nagy zavaromban.

A banda pedig bólogatott. És apánktól lopott cigi füstje mellé nyeltük a látványt, a hajas babának vett új, csipkés ruhákat, a rózsaszín cipőket, a selyemharisnyákat. Lestük, miként varázsol pesti dámát a harmadik osztályos lányból a rongyos-koszos Rókuson az apja. Még becéző szavait is kihallgattuk, figyeltük, hogyan bicsaklik meg az öregember szesztől, cigarettától kínzott hangja, ha az udvar sarkában, úgy háromméternyire a porolótól, trágyaszagú disznóólaktól, kacsalábon forgó kastélyokról, tündérkisasszonyokról mesél. Amikor meg kocsmából zuhant ki Varga Demeter, ordítozását figyeltük, hátunk közepén is remegett a bőr.

–  Másképp fog élni, a kurva anyját ennek a világnak. Ha a fene fenét eszik is, én meg csak krumplis tarhonyát, meg hagymával dörzsölt sült kenyeret, akkor is hölgyet formázok belőle. Mert az is egy rohadt senkiházi, aki eltűri, hogy belepje a gázgyár füstje, aki eltűri, hogy átmasírozzanak rajta, hogy rágyalogoljon az egész világ, hogy beleköpjenek a pofájába – dőlt be ajtajukon az öregember. Hatalmas pofonnal tört rá merev térdű, vékony mosolyú asszonyára. Egyetlen köpéséből fél liter bort kimértek volna minden kocsmában.

No, efféle a köpéseknél bólintott mindig Pék Laci – ez mán csak ilyen köpködős család –, és leszórta elénk a földre nagy igazságát: megint részeg az öreg, tele van, mint a krumplis zsák. De mi nem röhögtünk, csak számoltuk hajas baba új ruháján a fodrokat, számoltuk a csillagokat, ha megtűrt ilyesmit fölöttünk a füstös ég.

–  És dáma lesz belőle, úri dáma, esküszöm, még franciául is megtanul. Teljesen perfekt –  gúnyoltuk az öreg csuklásait, még akkor is, amikor kórházba vitték hajas babát. Csontos arcú Janó falhoz fordult, meszet kapart koszos körmeivel, könnyét rejtegette. Lajos bácsi, az iskola gondnoka meg morgósan mart pár nap múlva az óraközi szünetet ünneplő gyerekzsivajba.

–  Egy fekete zászlót illenék kitenni a kapu fölé, mert csak itt tanult ez a guszta kislány, még ha rövid ideig is. Csúnya halála volt szegénynek.

Halkan motyogta, mintha titkot ejtett volna közénk. Mi pedig álltunk, összebújt zsebünkben a sok lopott csavar, madzag, radírért cserélt üveggolyó. És láttuk hajas baba ruháját, láttuk a nagy ház pincéjét, ahol hullák várják, hogy Kasznár úr, a boncmester előkapja a kését. Hajas baba meg csak nevet, és pesti golyóstollával, apró betűkkel firkálja a falra: miszerint dáma lesz belőle, aki franciául is megtanul, persze perfekt.

–  Mondom, fekete zászló kéne, de csak vörös van, meg nemzeti színű –  fordította képünkbe görbe hátát Lajos bácsi. Mi meg rohantunk az utcán, átugrottuk a villamossíneket, átugrottuk talán a villamost, a templomot, az esőt cipelő, nagy hasú felhőket is. Rohantunk, hogy megtaláljuk Janót, vagy az anyját, hogy megtaláljuk az öreget. Rohantunk, hátha kiszórunk a fejünkből minden gondolatot.

A felhőket szétszelte a Nap, és csak az asszony maradt a csodából. A hajas baba anyja. Nagy, kerek szemekkel, szétmosott kötényben, remegő lábbal, a ház előtt. Bámulta a kopasz fák alatt nyújtózkodó sugárutat, a villamossínek szürke csíkját, és a koszos kőre hullatta a szavakat.

–  De hát azt mondták, hogy csak gyomorrontás, azért hány az a szerencsétlen. Amikor harmadszor vittük doktorhoz, meg se nézte, patakzott belőle a szó: asszonyom, engem mindenféle bélhuruttal ne zargasson. Gyógyszert adtam rá, a jó hatást a kislány napokon belül érezni fogja. És kéretik nem aggódni, ezt is mondta, az orvostudományt nem tudatlan népségnek találták föl. Hát akkor hogyan lett ebből daganat? És egy csöppnyi lányban hogyan születhet egyáltalán ilyen halálos kór? – markolta a vállam az asszony. Fel nem foghattam, hol rejtegetett eddig magában ilyen sok szót, ennyi szomorúságot, de leginkább ennyi könnyet.

–  De most megöli az uram. Ez most megöli a doktort. Fogta a borotvát, és felöltözött ünneplő ruhába. Nem szólt semmit. És nem is ivott. Az istenre esküszöm, hogy egy kortyot se ivott. Mert ölni ment. Józanul, hideg fejjel, hideg szívvel. Az orvost. Mondom: megöli – hörögte az asszony, a szavak meg elcsúsztak a sínen, féltek, menekültek, mintha rendőr fordult volna felénk a sarkon. Együtt mormoltuk Lajos bácsi szavait: "...mondom, zászló kéne, fekete zászló...". Igen, mormoltuk, nehogy a szavak is elfussanak, és magunkra maradjunk a hirtelen talált nagy igazsággal: megöli, mert meg kell ölnie. Mert ilyen törvényt szabunk, és hittük, ilyen törvényeket dobolnak ki Afrikában, ilyen törvényeket nyomtatnak még a rózsaszínű autós Amerikában is.

De nem ölte meg.

– Csak állt a folyosón, igen, ott, a kórház folyosóján, és markolta zsebében a borotvát. Állt, mint a templom mellett az a festett Mária-szobor. Akkor megfogtam a kezét, a karját, megfogtam én azon minden szőrszálat. Azt mondtam neki, hogy öreg, menjünk innen, mert ebből kurva nagy baj lesz. Induljunk haza, vagy nyissunk be a Nejlonba, jó kocsma az, bánatot elűző. És én fizetem a piát. Mind kifizetem, csak menjünk, mert nekünk már úgyis csak ennyi itt a dolgunk. És azt is mondtam, hogy a mutter itt maradt, meg én is itt maradtam. Dögöljek meg, ha még egyszer miattam kijönnek a rendőrségtől. De menjünk! És akkor az öreg megfordult, és elindult, térde talán kétszer roggyant, ezért megszorította a kezemet. Így ballagtunk végig a piacon. Mindenkinek köszönt, esküszöm, mindenkinek. És így mentünk el a börtön mellett. A zsebében pedig bőgött a borotva, esküszöm. Két fülemmel hallottam a hangját, bőgött, mert tudta, hogy hajas babából, ugyan melyikőtök találta ki ezt a kurva nevet, szóval a húgomból most kotorják ki a kórbonctanon az életet. Kiveszik máját, lépét, tüdejét, talán még a szívét is, hogy aztán összevarrják a hasát. És soha, értitek, soha nem fogja már hallani: igenis beszélnek, ha kell, talán még franciául is beszélnek azok a vagonok –  magyarázta Janó.

Majd eltűnt.

Az egész család elköltözött. Mintha úgy éreznék: ekkora fájdalommal, halott lány emlékével már nem férnek el a ház legcsúnyább lakásában. Abban a kis lyukban, ami már a hajas baba mosolyától is megtelt. Nevetése pedig el sem fért a falak között, kifolyt korhadt ablak résein, rozsdásodó párkányon birkózott a széllel.

Egy nyáron dobta elénk valaki a hírt. Éppen hideg gombóctól duzzadt pofával haraptuk a török cukrász, Ali tata fagylaltjegét, és állunkon, nyakunkon, talán még átizzadt trikónkon is folyt a méheket csalogató vaníliás, citromos lé.

A nagyra nőtt hírből meg az derült ki, hogy Janó, akit már régen nem láttunk, de még csak nem is üzent, egy szombat délután gatyára vetkőzött a Tisza partján. Kidüllesztette mellkasát, és megmutatta, micsoda hatalmas izom hízik annak a csontjára, aki cselgáncsedzésen vereti magát a földhöz. Rávigyorgott egy szerelemmosolyú lányra, álmodozott, hogy estére combjai közé bújik, haját simogatja, mellére nyom csókokat. Majd fejest ugrott egy mólóról.

És belefulladt a Tiszába.

A mi szőke Tiszánkba.

Csak úgy. Hörgést, jajkiáltást se hagyott maga után.

–  Ja, hallottam én is. A rendőrségi jegyzőkönyvbe az került – törölgette vasárnapi ebéd után a tányért anyám –, hogy fürdéstől eltiltott területen, vagyis teljességgel jogszabály ellenesen ugrott a vízbe. Minden bizonnyal szívbénulás okozta a vesztét. A hulláját meg azért nem találják, mert arrafelé gyors sodrású a Tisza, és meglehet, már régen elúszott a Dunáig, vagy még messzebbre. Az sem elképzelhetetlen, hogy a Fekete-tenger partjainál veti ki a víz.

A Búvár-tó partján meg azt mesélték, hogy a vagonok azon a napon hangosan kopogtak cselgáncsos vezényszavakat, az állomás tetején meg keringőzött a lomha mozdony füstje.

Én nem hallottam.

De láttam Janó anyját, néhány évvel később, a Belvárosban, ahol híres lovas szobor állt a jogi kar épülete előtt, a sarkon meg híres kocsma, a Lófara ajtaját nyitogatták percenként a szájuk szélét nyaldosó szeszbarátok. Igen, láttam, de nem hittem a szememnek. A nyomorék nő, akinek a hajában már több ősz szálat tudott kontyba kötni, mint barnát, két kisgyerek kezét fogva figyelt, hogyan tudna átvergődni az úton, tülkölős autók, csikorgó villamos előtt. Amikor észrevett, vékony mosoly tüntette el arcáról a ráncokat, két nevet motyogott, a gyerekei nevét, akiket Janó halála után szült.

–  Mert az mégsem lehet, hogy semmit se hagyjunk a világra, és csak úgy, kihaljunk belőle – mondta, és megkérdezte, megpuszilhat-e?

–  Te jól vagy? Miért ne lennél? Szép szál legény lett belőled. Janó is ilyen volt – törölte a könnyét. Mentegetőzött: sietnie kell, mert az öreg várja otthon.

–  Nyugdíjas már, megkomolyodott. Nem is iszik, nem is üt. Tudod, itt lakunk nem messze, a tanácstól kaptuk a lakást. Szép, igazán az. Víz van benne, gáz, meg persze villany is – dőltek rám szavai, amíg csak el nem botorkált, húzva-cibálva maga után az egyre erősebben zuhogó esőben a két apró gyereket a Lófara nevű kocsmáig. Ott aztán megálltak az ajtó mellett.

És én tudtam, a asszonynak, annak a merev lábú, furcsán bicegő, nyomorék asszonynak ahhoz is lesz ereje, hogy, ha kell, a hátán cipelje hazáig a részeg öregembert, amikor kizuhan a kocsmából.

 

 
belzoli2-300x269.jpg
Bátyi Zoltán Szegeden született 1956-ban. Ez a város nevelte, iskolázta, itt szerzett jogi diplomát 1980-ban, és itt kezdte újságírói pályáját a Csongrád Megyei Hírlap szerkesztőségében. Majd a Reggeli Délvilág főszerkesztő-helyettese, később a Délmagyarország főmunkatársa lett. 2003 szeptembere óta a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkáraként dolgozik. Eddig több mint 7 ezer cikkét közölték és 14 kötet, köztük a Szeged, a palotás város, a Tiszakirálynő, a Táncol a Tisza, a Csillag – börtönkönyv, az Életfogytiglan és a Marinko, avagy a halál zsoldosa szerzője, illetve társszerzője. Írt és szerkesztett könyvet középiskolájáról 50 éves a Vedres és a város egyik legnagyobb cégéről 50 éves a Tisza Volán címmel. A Szegedtől Szegedig antológia-sorozat szinte minden kötetében olvasható egy-egy novellája. Írásai számos újságban, irodalmi lapban jelentek meg itthon és a Vajdaságban. Legutóbbi kötete a Hóhércsárdás (2015). Írói és újságírói munkásságát Szeged Városa 2016-ban Kölcsey-éremmel ismerte el.