SzegediLap

Ha azt gondoljuk mi, anyukák és apukák, hogy gyermekünk nem tudja - ő, csakis ő, és senki más a legfontosabb számunkra ebben a zűrzavaros világban, bizony nagyot tévedünk. Mert az a huncut mosollyal fölfegyverzett picinyke baba már a rácsos ágyban éppúgy megérzi szeretetünket az első érintésből, mint az óvodába induló, rövidnadrágos lurkó, akinek cipőfűzőjéből annyira, de annyira szeretnénk megkötni a világ legszebb masniját. De érzi ezt a durcás kamasz is, aki félrerántja a fejét az aggódó simogatás elől, és a rettenetes világfájdalmával, ami úgy tör rá öntudatra ébredéskor, mint a folyó, mi átszakítja gátját, csakis hozzánk jön, akik apák vagyunk (de leginkább anyák). – Bátyi Zoltán gyereknapi tárcája

Kora gyermekkorától kezdve izgága, minden lében kanál fiú volt Tóth Vendel. Állítólag ikergyerek lett volna, de már az anyja hasában se tűrte a konkurenciát, és addig mesterkedett, míg egyedül nem maradt. Ez nem rágalom, vagy rosszindulat, a bábaasszony mondta, aki a világra segítette. Az pedig nem hazudik. Állítólag olyan vörös volt, mint a róka, és üvöltött, akár a fába szorult féreg, amikor a Maris néni elvágta a köldökzsinórt. Aztán azzal kezdte a földi pályafutását, hogy lepisilte az öreganyját. Hát persze, mert ő meg ott toporgott körülöttük, mint a tojó galamb. Azon sopánkodott, hogy milyen nehezen vergődik a világra ez a szerencsétlen gyerek. Közben vizet melegített a fürdetéshez, meg pelenkát vasalt… Egyre azt hajtogatta, hogy mégis jobb lett volna, ha ez az Annus bemegy szülni a kórházba, mert ha rosszul fogják meg a gyerek fejét, ez is olyan hülye lesz, mint a szomszédék lánya. De hát ennek ugyan beszélhet az ember, olyan önfejű, mint az apja. A gyerek meg ripsz-ropsz lepisilte, és mehetett átöltözni. Ilyen, és hasonló pletykákat regéltek róla a ráérő vénasszonyok, holott mindenki tudta, és az anyakönyvi kivonatában is benne állt, hogy a városi kórházban született. No, de akit egyszer a pletyka szárnyára kap, az onnét le nem száll többé… − T. Ágoston László novellája

A felhők elvonultak az égen. Egy hajléktalan a ház sarkánál aludt. Aznap sokat ivott. Valaha családos ember volt, mi több: rendes munkahelyen dolgozott, csak a sors ide, az utcára száműzte. Délután öt óra körül felkelt. Elővette a könyveit. Ismét a Hamletet olvasta. Ez a kedvenc olvasmányának számított. Imádta a drámákat, s legfőképp Shakespeare-t. A Hamletet tartotta legjobb alkotásának. – Dinók Zoltán novellája

…a nép bölcs döntést hoz a népszavazásokon. A nép, az istenadta, a legszűkebb önérdeke szerint dönt. Amit hallani, látni szeretne, az vezérli. A sokaság nem okosabb és nem is bölcsebb, s nem is lehet az, mint alkotórészei: az egyének. De miért is lenne ez másként? Mitől volna a tömeg – bölcs? Az első kortes ad mindenkinek egy arany krajcárt. Jön nyomában a második, mondván: adja kend vissza azt az egy arany krajcárt, ímhol adok érte kettőt – ha gazdámra voksol! Miért ne adnák neki azt az első krajcárt… Jókai is, Mikszáth is megírta már… – Tráser László cédulái

Bátyi Zoltán anyák napi novellája: Egy mondat az anyákról

Bartáékhoz beköltöztek az egerek. Honnét, honnét nem, a fene tudja, de tény, hogy április elején megjelentek a házban és mindent megrágtak, ami az útjukba került. Szidta is Bartáné a polgármestert, mint a bokrot, mert ez a Lajos tavaly is kispórolta a költségvetésből a féregirtást, és tessék, itt az eredménye. Tudod, ki fog legközelebb rá szavazni?... No, hát azért… Ez a lusta macska meg még talán életében se látott egeret. Ha a szájába adnák, akkor is legföljebb kiköpné, nemhogy kipusztítsa őket. – T. Ágoston László elbeszélése  

Higgye el nekem, nyomozó úr, hogy a gyilkosok nem úgy néznek ki, mint a Bánatos Ferkó. A gyilkosoknak egészen sötét az arcuk, szikrázó napnak fénye sem tudja lemosni róluk az árnyékot, szemük alá hatalmas táskákat varr a gonoszság, borostás a pofájuk, de borostás azoknak még a lelkük is. És ideg rángatja a vállukat, meg rángatja bizony az ujjuknak percét is. Ha meg támadnak, hát elsötétül a világ, még az anyjuk nevére sem emlékeznek, az apjuk arca se parázslik az emlékeik közt, csak leszegik a fejüket, mint tagló előtt az ökör, és habzik a szájuk, amikor ölésre emelik a baltát, vagy megmarkolják a kést. – a 60 esztendős Bátyi Zoltán novellája

Kicsi macseknak igen szép fülecskéje volt, sőt nem is egy, de két füle. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert egyik füle fehér volt, a másik meg fekete. Ezt persze ő maga nem tudta, csak a többi macska mesélte neki, egy kicsit irigykedve. Cicamama pedig úgy döntött, hogy az ilyen különleges adottságú macskának nem lehet más neve, csak az, hogy: Fülemüle. – Lukáts János tréfás meséje

…Ezen a ponton újabban rendszeresen megkísértette a feleség-gyerek-autó szentháromság, villanásnyi kis életképek formájában, amit azon nyomban el is hessegetett. Végül is volt ő már apa számtalanszor. Karácsonyozott már mindenféle családnál. (Igaz, közös megegyezéssel hangsúlyozott vendégként.) Vagdalt már hagymát a vasárnapi ebédhez, a szombat délutántól hétfő reggelig tartó szeretkezés és televideózás szünetében. (Szintén valamelyik ideiglenes lánynál.) Focizott már gyerekekkel, a focipályából kinőtt pálmafákat kerülgetve Hondurasban, El Ga’a homokdombjain Algériában, fenyegető felhők alatt Bretagne sziklás óceánpartján. (Igaz, nem a saját fiai voltak, de akár lehettek volna.) Sírt már a vállán kamaszlány, szerelmi bánattól haldokolva. (Mondjuk, nem a saját lánya volt, de nem mindegy?) Pont olyan vagyok, mint a többiek, hajtogatta magában nevetve még mindig… – részlet Trenka Csaba Gábor készülő regényéből

…síelő ismerős tért haza a francia Alpokból, egyvégtében levezetve másfélezer kilométert. Szerinte ott síelni olcsóbb, mint sokan gondolják és még kevéske magyar szót is ismer a személyzet. Ők ugyan némi angol szavakat használtak, mert valahányszor a némettel próbálkoztak, egyszerűen hátat fordítottak nekik a boltban, egyedül a szálláson voltak hozzájuk udvariasak, lévén belőlük élnek. Igaz, a síközponton kívül, ahol a munkaviszony már nem kötötte őket, ugyanazok az emberek átnéztek rajtuk. A német szó iránti ellenérzésre visszakérdeztem, de változatlanul megismételte tapasztalatait, egy furcsa megjegyzéssel: pedig ez az egykori Vichy-országrész. Meglepődve kérdem: ezt még tudja valaki, számít nekik? Természetesen, válaszolja, ez volt Franciaország kollaboráns része a háború alatt… Lám, akár azon is töprenghetnénk, valójában mikor ér véget a 70 éve befejeződött világháború? Továbbá, de csak végszükségben, a népek egymás iránti érzelmeit is kutathatnánk ráérő időnkben. Elmélkedhetnénk a toleráns, szent érzületű, megbékélt Nyugat-Európáról. Ahol a francia hátat fordít, ha német szót hall… – Tráser László cédulái