Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bátyi Zoltán

Egy mondat az anyákról

Leírjam azt, hogy léptük néha könnyű, mint a fák lombjait borzoló májusi szél, máskor meg nehéz, mintha vállukon súlyos kővel telt zsákot cipelnének, vagy inkább azt mondjam el, szájuk, aminek ívét dundi angyalkák tervezték, és ők is leheltek rá piros színt elégedetten, amikor elkészült a művük, nos ez a száj panaszra szinte sosem nyílna előttünk, dehogy sorolja a gondokat, mintha ráparancsolt volna az Úr, hogy hé, te asszony, kit anyának teremtettelek, a gyermeket csak jó tanáccsal, vigasztaló szóval, bátorítással lásd el, hogy könnyebb legyen az útja ezen a földön, és az asszony, akit valóban anyának teremtettek, a mázsás súly alatt is mosolyra húzza azt az angyalok tervezte ajkát, miközben szeme a kívánságunkat lesi születésünktől saját haláláig, karja átölel, ha bölcsődébe totyogunk, óvodában mutogatjuk kacagva, hogy a mi jelünk a szív, iskolából hazaérve zokogunk az első, egyesre értékelt dolgozat után, munkánkat veszítve zuhanunk mellé a kanapéra, a sok vigasz csak csordul, csak csordul abból a szájból, és mi, gyerekek, lehetünk ötévesek, tíz, vagy éppen ötven, soha nem értjük meg, honnan is csörgedezhet a kimeríthetetlen vigaszforrás, aminek vízén ott hajózik felénk persze néha a dühös-borzos harag is, de mi ezt is, ha nem is azonnal, ám elfogadjuk, mert tudjuk, aggodalomból fonták, meg egyébként is, nincs ijesztőbb, de egyben kacagtatóbb az anyai haragnál, ami olyan tüskékkel szúr, aminek hegyét mézzel kenegették be, ezért aztán szúrása ki is hullik emlékeinkből, ahol a sok-sok fiókban őrizzük az anya főzte vasárnapi húsleves illatát, a sebünket bekötöző anyai kéz ideges vibrálását, a kócos hajunkat simogató anyai ujjak gyöngédségét, s bár kamaszként irtózatosan zavar, hogy ezek az ujjak még akkor is be akarják gombolni öltönyünket, amikor azt hisszük, nincs nálunk erősebb, életre felkészültebb, vagányabb teremtmény, anyánk ujjainak íve, illata soha nem hullik ki emlékeink közül, mint ahogy nevetését is hordozzuk magunkkal még akkor is, amikor már régen csak a felhők mögül kacsint le ránk, mert ez a nevetés ad erőt, ha az élet, ami dehogy nagybetűs, annál inkább harc, kevés örömmel kevert sok küzdelem, már úgy elfáraszt, hogy székre rogyva csak egyetlen szót tudunk kipréselni fogaink között, de ez a szó a legszebb a világon,  a magyarnak A és NY és megint A betűkből szabták, és talán azért olyan nagyon rövidre, hogy könnyen odavarrhassunk egy másik szót: köszönöm, amit ma, május első vasárnapján, anyáknak ünnepén, reményeim szerint milliók suttognak az anyák fülébe, miközben válluk, minden sejtjük érzi a semmihez nem hasonlatos anyai ölelés melegét. 

 
 
bz60.jpgBátyi Zoltán Szegeden született 1956-ban. Ez a város nevelte, iskolázta, itt szerzett jogi diplomát 1980-ban, és itt kezdte újságírói pályáját a Csongrád Megyei Hírlap szerkesztőségében. Majd a Reggeli Délvilág főszerkesztő-helyettese, később a Délmagyarország főmunkatársa lett. 2003 szeptembere óta a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkáraként dolgozik. Eddig több mint 7 ezer cikkét közölték és 14 kötet, köztük a Szeged, a palotás város, a Tiszakirálynő, a Táncol a Tisza, a Csillag – börtönkönyv, az Életfogytiglan és a Marinko, avagy a halál zsoldosa szerzője, illetve társszerzője. Írt és szerkesztett könyvet középiskolájáról 50 éves a Vedres és a város egyik legnagyobb cégéről 50 éves a Tisza Volán címmel. A Szegedtől Szegedig antológia-sorozat szinte minden kötetében olvasható egy-egy novellája. Írásai számos újságban, irodalmi lapban jelentek meg itthon és a Vajdaságban. Legutóbbi kötete a Hóhércsárdás (2015). Írói és újságírói munkásságát Szeged Városa 2016-ban Kölcsey-éremmel ismerte el.