Trenka Csaba Gábor
Részlet a Place Rimbaud 2. munkacímű, készülő regényből
3.2 Carlo di Catania
Irrepressibles: Arrow (remix), Live 2012, dsaudio Suntree: The Future
Lézerfények, farkát vakargató Pán, meg két acélkék hajú hermafrodita, és szaxofonokkal teletűzdelt monoton vamp tech. Ókori mozaik, írás a falon. Ez is egy mintázat. Carlo di Catania a neve, Európa ezidőtájt leghírhedtebb tech boum komplexuma. Csak a teraszra ötezer frank a beugró, viszont élőben nézheted az Etna füstfelhőjében cikázó villámokat.
Ha a belső termekre is kíváncsi vagy (és mindenki az), még tizenkétezret kell leperkálnod. Ez egy szövetségi átlagkereset 
másfélszerese. De ott aztán antik istenek szolgálják fel az aranyszemcsékkel dúsított pezsgőt. Kígyólányok kötnek csomót saját arany és zöld testükre bio-fűszoknyában, és űrfekete robotok mormolnak barbár imát az arcodba ismeretlen nyelven. A nagyterem mesterséges egében, magasan a fejek fölött piros tüllruhás kislány sétál a spotreflektorok fényében, minden felfüggesztés, alátámasztás nélkül, meztelen talpa piros, lassan oszló nyomokat hagy a levegőben. Lehetetlen ő is, egyszerre retro és designe avenir, mint az egész Carlo di Catania.
Az elektronikus dübörgést elnyomja a betépett luxuslányok ötszáz frankos viháncolása, és a még betépettebb PTI vendégek hisztérikus röhögése. (Persze, aki meg tudja fizetni a CdC-t, az mind Personne Trés Importante, de azért vannak, akik még importante-abbak).
Borostás volt, harminckilenc éves, kissé csapzott, kissé részeg. Ő speciel nem volt PTI, de ez kívülről nem látszott. Legalábbis nagyon remélte. Nézelődött, kortyolta a világító kaktuszkoktélt, egyszerre imádta és kicsit unta az egészet. Azt hiszik, pont olyan vagyok, mint ők, nevetett magában.
Ismerte jól ezt a fázist, ezeket a szétcsúszott arcokat. Ötvenes urak, mérhetetlen befektetési alapok igazgatóhelyettesei, amint drága és visszataszítóan primitív pre-orgiákkal védekeznek saját jelentéktelenségük, na meg a kapuzárás ellen. (Maga az orgia a Carlo extra szeparéjában lesz, vagy Siracusa valamelyik háromszáz éves barokk villájában, amit kibéreltek, vagy megvettek erre a hétvégére.) Aztán a csúcsra járatott harmincasok: egy rakás világhírű nem-jut-eszembe-a-neve, túlkompenzált szürke eminenciások, RP-tanácsadók, titokzatos munkanélküliek, valamint a keleti féldiktatúrák törvényesített tolvajláson szocializálódott elnöki ivadékai, amint istenkirállyá isszák magukat. És végül a sleppjük: szétütött huszonévesek és tininek maszkírozott prostik szipácsolnak kokót egymás meztelen köldökéből (nincs ezeknek fantáziájuk), míg azt nem hiszik, hogy ők aztán annyira pengék, nyilván mindenki rajong értük, és őket irigyli, amikor hajnalban hazafelé összetörik a Royal Silver Ghost Cabriót a tengerparti szerpentinen.
Az igazán érdekesek nem ők voltak, hanem a műsor, az a drámai performansz, amit a munkavállalónak csúfolt profi rabszolgák nyomnak le minden este. A világ bármelyik komoly színháza vagyonokat fizetne érte, csak nincs rá elég pénzük.
Ámde a megbízása nem műsorismertetőre, hanem botránycikkre szólt.
– Mindegy, mi, csak legyen izgalmas és felháborító – határozta meg az irányvonalat állandó munkaadója, bizonyos Armando Galeotti. Ő volt az IMV International Magazine de Voyage főszerkesztője. Csigás olasz haj, tragikusan barna olasz szempár, karcsúsított olasz öltönyök, áramvonalas olasz jellemtelenség. Mániákusan vezérigazgatónak hívatta magát. Ettől mindenki harsány kacajra fakadt a háta mögött. Bár az utóbbi három évben egyre csökkent a nevetés hangereje, mióta az IMV-t váratlanul elöntötték a megbízások, amiből következően - korábbi szokásától eltérően - egyszer sem ment csődbe. A létszám huszonegynéhányról hatvan fölé emelkedett, hirtelen megnyílt előtte az amerikai piac is, és Galeotti beköltöztette a szerkesztőséget Milánó méregdrága belvárosába, kilátással a dómra. A sikert saját zsenialitásának és kitartásának tudta be - s aki felvilágosíthatta volna tévedéséről, annak nem állt módjában elmondani az igazságot.
– Lezúzol Szicíliába, beülsz a Carlóba, mulatozol, az én költségemre!, körülnézel, ennyi – magyarázta lelkesen, miközben az ablakon túl egy elkésett tavaszi hózápor látomássá mosta a dóm gótikus kőbordáit. - Csak akad ott valami polgármester, akinek éppen folyik a narkó az orrából, és a vécében a kis szicíliai ragazzokat bassza. Vagy egy magyar! Egy miniszterelnöki főtanácsadó, vagy mi, ahogy lopja az ezüstkanalat. Érted. Csak leírod, hogy mi van, a többi a mi dolgunk.
– Te fogod lehozni? Ezt?
– Elsőnek mi hozzuk. De rögtön átveszi valamelyik nagy, megállapodtam… Mi a gond?
– Cinkes. Turisztikai magazin vagyunk, nem? Vagy lemaradtam valamiről?
– Hát nem ismerek rád, Monsignore Askoni! Szicília egyik legfőbb nevezetessége a Carlo. Nem mindig csak az Etna. Meg lehet nézni élőben, hogyan dőzsöl a korrupt elit.
– Szerintem téged megvezettek. Nyakunkon a választások, lehet, hogy valamelyik párt az igazi megrendelő. Van der Woorst programjába még bele is illene.
– Most, hogy mondod… hát lehet, hogy felhasználják. De biztosíthatlak, hogy nem ők vannak mögötte, hanem egy reklámügynökség. Vagyis maga a Catania. Esküszöm!
– Csak ezt az esküszömöt ne tetted volna hozzá. Már majdnem elhittem.
– Ne hagyj cserben, mio amico! Annyi mindenben kitartottunk már egymás mellett!
– Hogyne. Ha jól emlékszem, legutóbb Djiboutiban felejtettél ott.
– De aztán kihoztalak! Nem hoztalak ki?
– Legyünk pontosak: küldtél némi pénzt, amikor már majdnem éhen haltam.
– De túlélted!
– Túl.
– Látod! Ki mást állíthatnék rá erre? Te vagy a legjobb. De ezt már annyiszor mondtam, elkopik a nyelvem.
– Mutasd.
– Mit?
– A nyelved.
Galeotti meghökkent, aztán elnevette magát.
– Név szerint téged kértek. Te vagy a megfelelő ember! Dupla honor, plusz fizetem az összes költségedet. Beleértve, ha felszedsz valami nőcskét. Csak ne túl drágát. Ha rendesen megcsináljuk a melót…
– Úgy érted, megcsinálom.
– …erre az évre már rendben vagyunk. Bomba üzlet! Neked meg világhír! Nem is tudom, hogy foglak itt tartani, annyi ajánlatod lesz… Ugye számíthatok rád?
Persze, hogy elvállalta. Galeotti komolytalan volt és megbízhatatlan, de óriási arc, és tényleg ő csinált belőle újságírót. Tojt rá, de ugyanakkor a végtelenségig hitt is benne. Muszáj volt elvállani. A Carlo di Cataniába a saját pénzéből úgyse jutott volna be soha.
Csak arra kell majd vigyáznia, hogy a cikkből ne lehessen beazonosítani senkit személy szerint, legalábbis a bíróságon. Vagy ha mégis, akkor az összes állítás az utolsó névelőig szilárdan bizonyítható legyen. A keleti féldiktatúrák ettől még persze zajosan tiltakozni fognak, a színészek és a zenészek, meg a titokzatos munkanélküliek nemkülönben, de leghangosabban maga a Carlo di Catania fogja védeni a jóhírét, amikor a L’Europe, a Trans, vagy valamelyik hasonló világlap lehozza az anyagot. A tiltakozásokat, bizonyítékokat és ellenbizonyítékokat átveszi az egész bulvársajtó, két hétig mástól sem fog zengeni a MondeCollec Total - és már át is ment az üzenet a köztudatba, hogy aki valami különlegeset akar, trendit és halálosat, az a Carlóba megy bulizni, még ha egész évben erre kell gyűjtögetnie, akkor is. A Carlo és a L’Europe pedig szép csendben kifizeti a reklámügynökséget, amely az egész akciót kitalálta, megtervezte és lebonyolította, beleértve az újságíró kiválasztását, felkérését és jogi direktívákkal való ellátását.
Most tehát a megfelelő újságíró a Carlo di Catania koktéltermében üldögélt, és hányt a feladattól. A szomszéd asztalnál ketten is hánytak, de ők nem a feladattól, és nem képletesen, miközben egy háromszázötven frankos, maláj csóknak nevezett dolog visszapislogott rá az apró tányérról, amin felszolgálták. Összeevett ő már mindent, az Andok madaraitól kongói krokodilsültön és japán moszatokon át az ausztrál pörkölt hernyóig, de ezek közül egyik sem próbált farkasszemet nézni vele. Úgy érezte, itt a határ. Inkább egyik grappát itta a másik tequila után.
Felmerült még, hogy felszedhetné valamelyik lányt, ha egyszer maga Galeotti is hozzájárulását adta. A CdC lebarnult, kisportolt, agyondiétázott, megfelelően epilált, természetesre sminkelt, természetellenesre festett, szilikonnal dúsított, intellektuális kihívásokra érzéketlen hölgyvendégei között bőven akadt volna jelölt. Nem is akármilyen! Csak éppen semmi kedve sem volt hozzá. Annyi egyéjszakás, egy hetes, vagy legfeljebb néhány hónapos lebarnult, kisportolt, agyondiétázott, megfelelően epilált, stb. barátnője volt már.
Ezen a ponton újabban rendszeresen megkísértette a feleség-gyerek-autó szentháromság, villanásnyi kis életképek formájában, amit azon nyomban el is hessegetett. Végül is volt ő már apa számtalanszor. Karácsonyozott már mindenféle családnál. (Igaz, közös megegyezéssel hangsúlyozott vendégként.) Vagdalt már hagymát a vasárnapi ebédhez, a szombat délutántól hétfő reggelig tartó szeretkezés és televideózás szünetében. (Szintén valamelyik ideiglenes lánynál.) Focizott már gyerekekkel, a focipályából kinőtt pálmafákat kerülgetve Hondurasban, El Ga’a homokdombjain Algériában, fenyegető felhők alatt Bretagne sziklás óceánpartján. (Igaz, nem a saját fiai voltak, de akár lehettek volna.) Sírt már a vállán kamaszlány, szerelmi bánattól haldokolva. (Mondjuk, nem a saját lánya volt, de nem mindegy?) Pont olyan vagyok, mint a többiek, hajtogatta magában nevetve még mindig.
Különben is, a saját gyerekhez állandó jellegű nő kell, egy feleség, úgy normális, nem? Akit tuti nem itt, a vörösen izzó tűzhányó tövében, a vörösen izzó Carlo forgatagában fog megtalálni.
A kisszínpad füstfelhőjéből éppen előtűnt egy dundi androgün, rizsporos parókában, kipirosított arccal, fehér ruhában, mint Watteau bohóca, bocsánat-hogy-élek pózban. Ő csak szökdécsel a mezőn, néha lehajol egy virágért, néha lenyalja a virágokról a virágport... és arról énekel falzettben, hogy mennyire szereti a pillangókat. A réteket. A fényt. Meg hogy szerelmes. És milyen jó, hogy ő csak egy az emberek közül. Hiszen szereti a virágokat, a fényt, a szerelmet és a virágport… Pont olyan vagyok, mint a többiek, énekelte az androgün.
3.2 Ingeborg Holm
Suntree: The Future
Arra tért magához, hogy egy áttetsző kis nimfa magyaráz az arcába hajolva, vállig érő loknis szőke hajjal, alig látható kis szeplőkkel az orrán, az üvegasztal túloldaláról.
– Elnézve ezt a törzsközönséget, ki kell majd írni, hogy a múzsa, az nem ehető - hadarta üvöltve. A zenétől így is alig hallatszott.
– Micsoda…? – próbálta összeszedni magát, egyelőre kevés sikerrel. Lent a tánctéren masszává olvadt tömeg hullámzott a lézerködben.
– Egyedül rajtad csodálkozom! Hogy még nem menekültél el visítva.
– Miért? Kellett volna?
– Síkhülye vagyok – közölte a lány, továbbra is üvöltve, mégis tárgyilagosan.
Ezen hosszan elgondolkodott. Vajon mi lehet az előzménye ezeknek a mondatoknak? Meg általában a lánynak? Az utolsó emlékképen még a koktélterem sarkában ült egyedül, és a virágporos bohócot hallgatta. Ijesztő volt – és ezen mit sem változtatott az a tény, hogy koktélok, tequilák, grappák, vodkák és whiskyk jókora sora előzte meg a filmszakadást. Huszonéves kora óta nem fordult elő vele ilyesmi. Hess, pánik, vissza a tudat alá.
Inkább megnézte még egyszer a lányt. Gyűrött fehér ing, fekete lánybőrdzseki, ujjából kilógnak a vékony csuklók, apró művirágok a szőke loknikban, fémkeretes napszemüveg az ing nyakába dugva. Mintha a 80-as évekből szalasztották volna. Egyetlen részlete se volt, ami szépnek mondható, összességében mégis. Nagyon mégis. Körülbelül úgy illett a CdC gazdag hordalékába, mint Schadow hercegnői a kertitörpék közé.
– Ha valaki rendelkezik annyi önismerettel, hogy tudja magáról, hogy ő síkhülye, akkor már valójában nem is az – összegezte végül a benyomásait.
– Te vagy az én emberem – mosolyodott el a lány, de valahogy szomorú volt az a mosoly, szinte fájt.
– Bien…. Mondjad, mi a baj?
– Minden. De ez standard, nem kell törődni vele. Ettől még akár jól is érezhetjük magunkat.
– Nocsak. Egy filozófus a pokolban. Miért hazudtál azzal a tükörhülyével?
– Nem tükör. Hanem sík – javította ki a lány, még mindig azzal az áttetsző mosollyal, de halál komolyan.
– Ja. Az más… Hogy hívnak?
– Ingeborg Holm.
– Ne szívass! Ez a neved? Ingeborg Holm?
– Jé, te olvastál Karl Buddenbrookot? Ide nem járnak olyanok, akik olvasnak.
– Hát nem hiszem el!
– Mutassam az útlevelem? A családnevünk Holm, anyám meg irodalmat tanít a hamburgi egyetemen.
– Hogy kerülsz ide? Ezzel a névvel. Nem az anyád tanári jövedelemből, az biztos.
– Itt dolgozom.
– A Carlóban?
– Én hordom ki a piát Cupidónak öltözve az olyan részeges vadbarmoknak, mint te.
– De hát itt ülsz! Nem is hasonlítasz Cupidóra.
– Szabadnapos vagyok.
– Egy nőnemű, szabadnapos Cupido! Ilyet se láttam még.
– Hát akkor nézz meg jól – mosolyodott el újra a kis szőke, és egy kicsit bele is pirult. Ettől egy kicsit élénkebbre váltottak az orrán az apró szeplők. - Na…?
– Valami északi-tengeri szökevényre jobban hasonlítasz.
– Mert az is vagyok.
– Elszöktél? Miért?
– Fáztam.
– Ilyen van? Hogy egy északnémet fázik?
– Csak ha mutáns.
– Á, szóval mutáns is vagy! Jó tudni. Kitagadtak?
– Ne tudd meg. Az összes ősöm fókazsírból van… És te ki vagy?
– Gaabor. Gaabor Askoni.
– Milyen név ez?
– Magyar.
– Ó. Jó lesz vigyáznom – nevetett a kis retro nimfa, és most szép volt.
– Ne általánosíts.
– Á, dehogy. Csak biztonságba helyezem a tárcámat.
– Ezzel a kinézettel nem lehet ilyeneket mondani.
– Miért? Mi baj vele?
– Nem pc.
– Kabbe.
– Na, ez már jobban illik a helyhez.
– To’ok én ilyent, baszki – váltott Ingeborg Holm egy pillanatra a legprosztóbb franglais-ra. Aztán rögtön vissza korrekt franciára, erős német akcentussal. – Na jó, a neved már megvan. De te mit csinálsz itt?
– Nézelődök. Látványnak nem rossz.
– Keresel valamit?
– Aha. A kijáratot.
– De jó! Akkor vigyél haza - és olyan ártatlanul nézett hozzá, ahogy csak kéthetes kölyökmacskák tudnak.
– Hol laksz?
– Mármint hozzád! Ha nem gond. – És aztán a jellegzetes szeplős hadarással: - Csak mert én Taorminában, és már nincs busz, taxira meg nincs pénzem. Már kezdtem megőrülni, hogy itt kell éjszakáznom… De tényleg csak ha nem gond.
3.3 Róka az ajtóban
Suntree: The Future
Nem gond, gondolta Gaabor. Az újságírói rutinjához tartozott, hogy soha, semmire nem szabad nemet mondani. Csak így juthatsz el a világnak olyan szögleteibe, csak így ismerhetsz meg olyan embereket, akiket a normális polgárság soha. Különben is, a Carlóban dolgozik a kiscsaj, még jól is jöhet a botránycikkhez, biztosan vannak történetei.
Nem is gondolt többet se okra, se következményre, csak sietett hosszú léptekkel a kanyargós tengerparti sétányon, a karjába csimpaszkodó nimfa alig tudott lépést tartani vele. Még égtek a lámpák, de a hajnal már világosabb volt náluk. A Jón-tenger fölött örvénylő ciklon hatalmasra dagadt bukóhullámokat zavart neki a partfalnak, átlag két percenkét másfél tonna hideg zuhanyt kaptak a nyakukba.
– Fázol?
– Ki… ki… csit – válaszolta Ingeborg Holm, de alig lehetett érteni a vacogástól.
– Már nincs messze – karolta át a vállát Gaabor. A lány hálásan hozzásimult, és a változatosság kedvéért most a derekába csimpaszkodott.
Senki nem járt a tengerparton ebben a hajnali órában. Egyetlen, negyven pluszos nő futott szembe velük, vízhatlan, szintetikus sportruhában, karján digitális lépésszámlálóval. Éljen az egészség, ti meg csótányok vagytok. Én bezzeg tudom, mi a jó, hogy fulladnátok meg – ez volt a pillantásában. Az ő szemszögéből Gaabor borostás szörnyetegnek látszott, lobogó ballonkabátban, ázott cigivel a szájában, hóna alatt egy szintén félrészeg, szőke lánnyal, akit nyilván liliomtiprás céljából cipel magával.
Gaabornak eszébe se jutott a liliomtiprás. Némileg zavarban volt a csimpaszkodástól és a simulástól, de az egyszerűség kedvéért ezt betudta a Jón-tengeri viharnak. Nem akart, de nem is mert rákérdezni Ingeborg Holm korára. Egyszerre látszott tizenötnek és huszonnyolcnak. Mindenesetre, ha a Carlóban dolgozik, huszonegynek legalább lennie kell. Különben is, ő találta meg Gaabort. Ő hívatta meg magát. Lefegyverzően közvetlen volt ugyan, de sem a szavaiban, sem a metakommunikációjában nem volt nyoma szexuális felhívásnak. Hacsak nem tekintjük felhívásnak Ingeborg Holm egész lényét, a bájosan agresszív, okos és szomorú kölyöknimfa-aurát.
Levette a ronggyá ázott ballonkabátot, széles mozdulattal a lányra terítette.
– Kö… kösz. De… e… nem… segít – vacogta a lány.
– Tudom. Nem is azért… – mondta Gaabor. Bajban lett volna, ha megkérdezi valaki, hogy akkor miért.
Vajon mit akarhat? Ha akar valamit egyáltalán, morfondírozott magában, már amennyire a Jón-tengeri zuhanyok engedték. Miért pont őt szúrta ki, bármiért is, a Carlo többszáz részeg és betépett vendége közül?
A kérdés alig öt perc múlva aktualitását vesztette, amint megérkeztek Gaabor apartmanjába. A folyosó legvégén, az ajtóban ugyanis egy piros hajú, piros lófarkas nő ült a lábtörlőn, hátát a falnak vetve, decens tárgyalókosztümben, kezében egy majdnem üres borosüveggel. Olyan volt, mint egy róka, de tényleg.
– Szia Gaabor. Csakhogy előkerültél – mondta, és felhajtotta az utolsó kortyot is. – Emlékszel még rám? Én vagyok a Lajtai Orsi.
Trenka Csaba Gábor 1959-ben született Szegeden. Az 1. Gyakorló diákja volt, majd a Ságvári Gimnáziumban érettségizett 1978-ban. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett magyar-történelem szakon. Jelenleg Budapesten él. Dolgozott a filmgyártásban rendező-asszisztensként, szerkesztőként, most forgatókönyvíró. Első regénye 1991-ben jelent meg (Egyenlítői Magyar Afrika, második kiadás 2010). Ezt a Szaurusztánc követte 1995-ben (második kiadás 2015), majd 2002-ben a Galaktikus pornográfia című novelláskötet. További két, már megjelent regénye a Place Rimbaud (2013), és az Érinthetetlenek (2014). web: http://trenkacsaba.wix.com/Korábban a SzegediLapon: Zergeérzés; Veszett és ártatlan; A fehér inges kislány