CHG
Kisesti
Sárika néni a szomszédomban lakik. Kedves, idős hölgy, nemrégiben a névnapomra sütött nekem buktát. Lekvárosat. Jó sok lekvárral. A minap pedig egy tányér barátfülével lepett meg (jó sok lekvárral), s pirult arccal újságolta, szerepelni fog a tévében. Örvendeztem, álltomban falni kezdtem a derelyét, hónapok óta táplált titkos vágyaim egyik tárgyát. Sárika néni közben rafináltan a szavamat vette, hogy este nézni fogom a tévét, méghozzá a legnépszerűbb kereskedelmi csatornát. Tudniillik abban látom majd őt, miközben lelkesen szurkol az ő szép és attól fogva egyben híres unokájának. Kérdeztem, miféle sportot űz a gyerek? Úgy tudtam, semmilyet, de erősen féltem, hogy attól híres, hogy benn lakik egy házban, mások meg nézik, ahogy lakik. De nem. Viszont igazam volt: nem sportol különösebben semmit (néha biciklivel megy a főiskolára), ezzel szemben benevezett az új vetélkedőbe. Örültem, ennyivel Sárika néni is megelégedett. Közben elfogyott a barátfüle, visszaadtam a tányért, mentünk útjainkra.
Este leültem a tévével szemközt. Régimódi vagyok (jóllehet ezt ügyesen leplezem), betartom az ígéreteimet. Egy amolyan trendi ifjú kötött mellényben, kezében mappával, szájában legalább négy tucat foggal éppen transzba esett, mikor bekapcsoltam a készüléket. Pár perc kellett, hogy rájöjjek: ő a műsorvezető. (Majd’ moderátort írtam, de arról még valaki a modor-ra asszociálna, miáltal csúnyán zsákutcába jutna, ki se bírna egykönnyen kecmeregni belőle.) Körben a vidámságtól eltorzult arcú emberek ültek, önfeledten hadonásztak és hejehujázva, sikkantgatva ujjongtak. Ők lesznek a közönség, állapítottam meg. Mikor a leosztott szerepek világossá váltak, újabb öröm ért: megpillantottam Sárika nénit. Családja körében ült a képernyő közepétől kicsit jobbra, diszkréten kiabált.
És ekkor megérkezett az unoka. Enyhe lejtésű lépcsőn szaladt bele a kamerába (szerencsére idejében sikerült megállnia). A mellényes úgy fogadta, mint rég nem látott kenyeres pajtását, a fogaitól kissé nehezen artikulálva elmés kérdéseket intézett hozzá, az unoka értelmesen válaszolt. (Kamaszkoromban a rendőrökkel folytattunk hasonló dialógus-okat: kik vagyunk, mit csinálunk, mi a nevünk?! A különbség csak annyi, hogy a mellényes nem kérte el Sárika néni unokájának a flepnijét és nem verte volna szájon, ha szemtelenkedik.)
Hamarosan kiderült végre, hogy unoka azért van ott, ahol van, mert feladatokat kell megoldania. Azonban háromszor ronthat. Azaz három élete van, akár egy számítógépes játékban, mondta a mellényes. Viszont néggyel kevesebb, mint egy macskának, mondtam én.
Az első feladathoz nem kellett ész. Ügyesség is csupán mérsékelten. Az óvodában az ilyen nehézségű valamiket cikinek tartottuk. Óvodás korában még a műsor közönsége is annak tartotta. Utóbb aztán megkedvelte az effélét, gondolom. Ma már élvezi. És unoka sikerrel járt! Nyert egy jelentéktelen összeget. Mindenki örült. Nagyon. Mintha megnyertük volna a foci vébét. A második feladathoz megint nem kellett ész. Ügyesség sem. Próbáltam megfejteni, miféle képességeket álmodtak a leendő játékosoknak a játék kiötlői, miközben ötöltek. Nem sikerült. (Ha ez is egy feladat volt, elveszett egy életem.)
A harmadik feladathoz sem volt szükség sem észre, sem erőre, sem ügyességre. Talán egy valamire igen: az üvöltő, vonyító, visító, tomboló közönség elviseléséhez bizonnyal kell valamiféle adottság. A kötélidegzet ehhez édeskevés. Valami növényi apátia lehet a megoldás. Esetleg a papucsállatka beletörődő, elfogadó türelme. A negyedik próbát unoka nem tudta teljesíteni. Időközben elveszítette két életét valahol, s a harmadik, fájdalom, a gyászos véget jelentette. Holott addigra már nyert egy akkora (bruttó) összeget, amekkorát a parádés műsort adó csatorna egy ezredmásodpercnyi reklámért szokott felszámolni. Unoka sírt, a mellényes lehajtotta a fejét, ebből arra következtettem, hogy ez a komoly nyeremény, sajnos, az utolsó buznyákig odalett. Könnyen jött, könnyen ment. Sárika néni családja lezúdult a nézőtérről, akár valami lavina. Körberajzották unokát, vigasztalták őt és egymást, pillogtak a kamerába, elvégre mostantól egy kicsit híresek. Egyik-másik nem is kicsit talán. Sárika nénit nem láttam. Vagy csak nem akartam észrevenni. Az emberi psziché távolról sem objektív…
Még emlékszem, hogy unoka a családjába gabalyodva eltűnt a szemem elől, s az enyhe lejtésű grádicson ötvenes, pocakos hentesmester jelent meg. A mellényes, ahogy megpillantotta ezt a bátor férfiút, menten megvigasztalódott, s négytucatnyi hófehér fogát kivillantva látványosan örömködött. Nyilván régről ismerhette a hentest, mert kapásból le is tegezte. És, gondolom, kezdődött minden elölről.
Kikapcsoltam a tévét. Ez volt azon az estén az egyetlen értelmes cselekedetem. Kis esti tévézésemet leöblítettem egy kisüstivel. Nem használt. Először arra gondoltam, az emberi jogok bizottságához fordulok. Utána nem gondoltam semmire. Végül elhatároztam, sütök egy tálca süteményt és átviszem Sárika néninek. Megérdemli.
CHG közíró, filozófus és életművész. Nevéből csak három betű ismeretes, ám általános vélemény szerint e három sem a sajátja, inkább a jeles latin-amerikai forradalmár, Ernesto Che Guevara iránti tiszteletének jele. Tárcákat jegyez, aztán elveszíti őket. Egyesek szerint a Vörös Hadsereg Frakció (németül: Rote-Armee-Fraktion, röviden RAF) utolsó sejtje, mások szerint az Ír Köztársasági Hadsereg (Irish Republican Army, azaz IRA) és a Baszkföld és Szabadság (Euskadi ta Askatasuna, vagyis ETA) nevű szervezetek összekötője, ismét mások úgy vélik, nem létezik. Mindazonáltal közismert figura Szegeden, a Googol utca egyik elhagyott lakását lakja. Korábban a SzegediLapon: Brüsszel felemelkedése