Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


CHG
Brüsszel felemelkedése
 
1884-85-ben tizennégy állam képviselői ültek össze Berlinben, hogy Afrika további sorsát eldöntsék – s ha már egyszer úgy döntöttek, döntenek, hát döntöttek is: embermilliók sorsát pecsételték meg, országnyi földdarabok fölött ítélkeztek, olyan problémákra találtak nagy bölcsen megoldásokat, amelyek nélkülük nem is merültek volna föl. Élet és halál uraiként osztottak áldást és átkot – megtehették, övék volt a világ…
Eme nevezetes berlini konferencia számos döntésének egyikeként került – még csak nem is Belgium, hanem egyenesen – a belga király, II. Lipót személyes tulajdonába Közép-Afrika egy igen nagy kiterjedésű területe. A határozat nyomán ezen az aranyban, ipari gyémántban, rézben, elefántcsontban és nyersgumiban bővelkedő vidéken, amelyet egyébiránt javarészt a jeles és neves felfedező, Henry Morton Stanley tárt föl, jött létre a Kongói Szabadállam. Ha az elnevezésben sötét iróniát, netán maró gúnyt vagy gonoszkodó csúfolódást feltételezünk, bizonnyal nem járunk messze az igazságtól, hiszen az újonnan kreált ország még annyira sem lehetett szabad, amennyire Edmond Dantés If várában: foggal-körömmel vájt, keskeny alagútnyi esélye sem nyílott a menekülésre…
Az 1885 és 1903 között eltelt tizennyolc év folyamán a belgák még a „szokásos” gyarmati tarolásokhoz mérten is példátlan módon zsákmányolták ki a Kongó vidékét: a bennszülötteket halálra dolgoztatták az ültetvényeken, bányákban, vasútépítésnél (vasutat, természetesen, nem a civilizáció terjesztése, sokkal inkább a rablott holmi szállítása miatt fektettek az őserdőn keresztül), kedvtelésből is kínozták a feketéket, ütötték-verték, alázták, sanyargatták őket. Az ellenszegülőket csonkolással büntették, és az sem számított ritkaságnak, midőn egész falvakat gyújtottak föl, hogy móresre tanítsák „renitens” lakosait. Az afrikai kincsek pedig özönlöttek a kis nyugat-európai országba, miáltal a belgák vagyona nőttön-nőtt, egyenes arányban a közép-afrikai bennszülöttek kilátástalanságával, kiszolgáltatottságával, mélységes elkeseredésével és elképzelhetetlen nyomorával. – Lám, Belgium gazdagságát semmi egyéb, mint a lelkiismeretlen, gátlástalan szabadrablás alapozta meg. A belga jólét a vértől vöröslő Kongó folyó partvidékeiben gyökerezik…
A vérlázító embertelenség-áradat csak Roger Casement, ír származású angol diplomata 1903-ban kelt, II. Lipót afrikai magánbirtokainak viselt dolgait kíméletlen őszinteséggel taglaló jelentése után csillapodott kissé, bár ezután sem szűnt meg. 1908-ban viszont a Kongói Szabadállam hivatalosan is gyarmattá vált, attól kezdve 1960-ig Belga Kongó néven ismerték az országot, s noha távolról sem vált földi paradicsommá, némiképpen konszolidálódtak viszonyai…
Az 1885-öt követő két évtized kongói áldozatainak számát a legóvatosabb becslések három millióra, a legpesszimistábbak ennek tízszeresére teszik. A hiteles „adat” a legtöbb szakértő szerint öt és nyolcmillió között járhat – no, nem mintha számítana, hogy három vagy öt, netán tizenöt millió embert gyilkoltak meg szervezetten és kímélet nélkül, hogy a vérükből, a csontjaikon, a zsigereiken felépítsenek egy pazar, hivalkodó metropoliszt: Brüsszelt...
Azt a Brüsszelt, amit később az Európai Unió, az egyenlőség és az emberi jogok bajnoka, adminisztratív központjává emelt. – Ha még élne bennünk a fogékonyság a szimbólumok szépséges világa iránt, ha még beszélnénk anyanyelvünkön, a jelképek nyelvén, ettől a hideg futkosna a hátunkon. Hát, nem futkos. Sőt! Bele sem gondolunk mindebbe (sem). Nem veszünk magunkra bántó kellemetlenségeket, amúgy-sem-változtatható-dolgokat, nem gondolunk a gondokkal (sem). Mindenféle gond elől szűkölve menekülünk, szorongva kushadunk, akár mennydörgés idején; s leginkább magát a gondolkodást kerüljük, mint elődeink a pestises házat. Életünk legfőbb parancsa, hogy „kerüld a kényelmetlenséget, annak akármilyen formáját!” Korunk polgárai nem filóznak hiábavalóságokon, elvont vagy régmúlt dolgokon, végtére is csak az számít, ami itt és most van, csak a jelen a fontos, s abban is csak az, ami könnyű, mi több: könnyed, hiszen egyébként az életben annyi, de annyi sok a baj, a gond
 
 

chg_portre.jpg

CHG közíró, filozófus és életművész. Nevéből csak három betű ismeretes, ám általános vélemény szerint e három sem a sajátja, inkább a jeles latin-amerikai forradalmár, Ernesto Che Guevara iránti tiszteletének jele. Tárcákat jegyez, aztán elveszíti őket. Egyesek szerint a Vörös Hadsereg Frakció (németül: Rote-Armee-Fraktion, röviden RAF) utolsó sejtje, mások szerint az Ír Köztársasági Hadsereg (Irish Republican Army, azaz IRA) és a Baszkföld és Szabadság (Euskadi ta Askatasuna, vagyis ETA) nevű szervezetek összekötője, ismét mások úgy vélik, nem létezik. Mindazonáltal közismert figura Szegeden, a Googol utca egyik elhagyott lakását lakja.