Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Wilhelm József
Hogyan gyártanak tervszerűen szemetet
az 1929-es gazdasági világválság óta?
 
Manapság nem kell a technika bolondjának lennünk, mégis kézzelfogható gyorsasággal tapasztaljuk, hogy az újabbnál újabb technikai csodák miként tolakszanak életünkbe. Bármennyire is szeretnénk egyes kütyük használatát elkerülni, ez mostanában szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Ez a rohamos fejlődés valahol a XVIII. század közepén indult az I. ipari forradalommal, és e lendületes változás mind a mai napig tart. Az, hogy a technika vívmányaival, és mindenféle más áruval szó szerint elárasztanak bennünket, és hogy szinte függővé váltunk a vásárlástól, az nem a véletlen műve.
Amíg az őskortól a XX. század kezdetéig egy-egy használati tárgyat úgy állítottak elő, hogy azok legalább egy emberöltőt, de többnyire több generációt is kiszolgáljanak, addig a gyáripari termelésre való átállással, a mérhetetlen profit, haszon utáni vágyakozással, sor került arra, hogy a közfogyasztási cikkek, termékek élettartamát tudatosan lerövidítették. Érthetőbben fogalmazva, a különféle árúkat az 1929-es gazdasági világválság óta tervszerűen úgy gyártják, hogy azok a lehető legrövidebb idő után hasznavehetetlenné váljanak, és a szemétre kerüljenek, hogy helyettük újabbakat vásároljunk, ami a gyártó számára hasznos. Ez a gazdasági elgondolás sokáig csak a nyugati kapitalista országokra volt jellemző, de a rendszerváltás óta a volt szocialista blokk országaira is érvényes, sőt a fejlődés útjára lépő volt gyarmati országok, és az arab világ is egyre inkább átveszik ezt a szemléletet. Az afrikai és ázsiai országok szegényei kénytelenek megelégedni a fejlett országok kiselejtezett árúival, azaz szemetével, amit ezek az emberek hihetetlenül ügyesen fel tudnak használni, ami bizonyítja azt, hogy a hozzájuk eljutott, szemétnek titulált termék valójában nem is az. Példaként gondoljunk csak a nálunk is még menő, de a Nyugat-Európában már leselejtezett kocsik tömegére, vagy a használt bútorokra, turkálókban vásárolt ruhákra. Persze ezeknek a termékeknek az újraeladásából is hasznot húznak valakik.
Az I. világháború végén a világ a gazdasági kimerülés szélén állt. Ennek következtében jelentős mértékben megnőtt az infláció és a munkanélküliség. A versailles-i békeszerződés tovább nehezítette az országok gazdasági talpraállását. Az angolok és a franciák a vesztesektől kapott hadikártérítésekből törlesztették volna a tartozásaikat az Egyesült Államok felé, de sajnos az egész csak nagyon lassan indult el. Amikor mindenki, a gyorsabb fejődés reményében, már a jövőbe nézett a múlt század 20-as éveinek derekán, akkor került sor a világgazdaság első megrendítő, sorozatos sokkhatásokat kiváltó összeomlására.
A nagy háború (I. világháború) után a világgazdaság nagyarányú befolyásolását az USA vette át, hiszen az egész fejlett világ az ő kölcsöneitől függött. A fellendülés reményében a fejlett országokban a termelés növelését látták elő, de megindultak a tőzsdei spekulációk is. A XX. század eleji modern ember a tökéletes termék előállításában vélte megtalálni azt az igazolást, hogy technikai tudása révén most már végképp ő lett a teremtés koronája. Példaként csak az elsüllyeszthetetlennek hitt Titanicot említeném. A tökéletes termék gyártásának hatására lassan túltermelés alakult ki, és a hatalmas mennyiségű raktárkészletek eladhatatlanná váltak. Ez volt az egyik oka az 1929. október 24-én megkezdődött New York-i tőzsde összeomlásának.
fdr.jpgAki a történelmet egy kicsit is ismeri, az tudja, hogy a válságból való kilábalás igen lassan indult el. Az USA-ban csak 1933-ra kezdtek kedvezőbbre változni a gazdasági viszonyok, ugyanis a hivatalába ekkor frissen beiktatott Franklin Delano Roosevelt az ún. új gazdasági-társadalmi irányvonalát, a New Dealt vezette be országában. Az állam beavatkozott a gazdasági folyamatokba, több lépést is kezdeményezett: négynapos bankzárlatot rendelt el, leértékelték a dollárt, közmunkákat szerveztek, ahol a munkások táborokban laktak, ingyen étkezést, szállást, egyenruhát és napi 1 dollár kaptak. Ennek fejében gátakat, csatornákat, vízerőműveket, utakat, hidakat építettek, folyószabályozást végeztek. A mezőgazdaság fellendítése érdekében kárpótolták a farmereket, és haladékot adtak nekik adósságaik visszafizetésére. Ám valójában csak a II. világháború lendítette előre igazából az USA gazdaságát.
Ami viszont nem szokott a tankönyvekben lenni, de szintén a gazdasági válság következménye, azt röviden az obsolescenc angol fogalommal lehet összegezni, és gazdasági tekintetben az jelenti, hogy elromlásra tervezés. Bár az elromlásra tervezés még a világválság előtt jelentkezett 1924-ben, amikor a villanykörtegyártók között létrejött a világméretű Phoebus kartell, amelynek tagjai megegyeztek abban, hogy a nagyobb forgalom érdekében szándékosan 1000 órára fogják lerövidíteni a villanykörték 2500 órás élettartamát, az obsolescencia valójában csak a világválság hatására teljesedett ki. A tervezett elavulás (elromlásra tervezés) elmélete szerint ugyanis egy válságot az is előidézhet, hogy a technika fejlődésével a fogyasztók túl sokáig használják a minőségesen gyártott cikkeket, termékeket. Az 1929-es válság következtében vált nyilvánvalóvá, hogy az a termék, amelyik nem akarja felmondani a szolgálatot, üzleti szempontból kész tragédia! Ettől kezdődően a mérnökök feladata már nem a tökéletes termék megtervezése és előállítása volt, hanem az, hogy megtalálják annak a módját, hogy egy termék, egy meghatározott szavatossági idő után felmondja a szolgálatot.
Az 1929-es világválság óta az obsolescencia a költséghatékonyság érdekében a gyártási stratégia része. A fogalom bevezetése Bernard London nevéhez fűződik, aki 1932-ben jelentette meg Ending The Depression Through Planned Obsolescencec. művét. Ötletének köszönhetően alkalmazzák azóta a tervezett elavulást. Az elromlásra tervezés persze nem csak azt jelenti, hogy a termékek feltétlenül tönkremennek a garancia lejárta után, hanem azt is, hogy közfogyasztási cikkeket tudatosan elavulttá silányítják. Például az árúk külseje, funkciója egy idő után kimegy a divatból, vagy idővel energiapocsékolóknak bizonyulnak, netalán „váratlanul” kiderül a termék egy-egy anyagról, hogy azok mérgezőek, rákot keltenek, és lehetne még sorolni mindazokat a pszichológiai, gyártási, műszaki, marketinges módszereket, amelyek az obsolescencia fogalomkörébe sorolhatók. Továbbá az obsolescencia vonatkozik arra is, hogy az elromlott termék javítása, többnyire mesterségesen gerjesztve, sokkal drágább, mint egy újabb termék megvásárlása, mert vagy túl drága az alkatrész, vagy túlzottan költséges a javítási szolgáltatás. Mindezekkel a fenti módszerekkel a vásárlási lázat gerjesztik, és a folytonos vásárlás hatására csak a hulladékhegyeket növeljük, és a gyártók bevételeit.
A tudatosan elromlásra, vagy elavulásra gyártott termékek (sokszor kimondottan szemét) előállítása nem egyértelműen rossz, állítják közgazdászok és demográfusok egyaránt, azzal érvelve, hogy az obsolescenciának köszönhetően van munkahelyük az embereknek. A környezetvédők, a nem liberális gazdasági irányzatot követő gazdasági szakemberek viszont tiltakoznak az ellen, hogy a mind jobban kimerülő bányakincseket és más erőforrásokat eleve szemét, rossz minőségű termékek gyártására használják fel. Az igazságot e vita esetében nem a félúton kell keresni. Ez a kérdés ennél sokkal bonyolultabb.
 
 
 
wilhelmjozsef.jpgWilhelm József a németországi Tübingenben született, különféle, többek között magyar, német, horvát, szlovák és miegymás génekkel kezelt ősök örököseként az 1970-es esztendőben. A Bácska Doroszló nevű falujában él. Történelemre okítja diákjait, ezen felül a művelődést szervezné olykor. Az írás élete kedves, de nem meghatározó része. Verseit, prózáit a Kilátó, a Napút, a Sikoly, a Képes Ifjúság, a 7 Nap, a Családi Kör és a Dunatáj közölte, valamint a Kartc Irodalmi és Művészeti Online Folyóirat.
 
A szerző versei SzegediLapon: Elakadva, Módhatározó, Ádvent, Hivatásos lelki barátok