Varga Rudolf
Szembefordulás a végzettel? Czipott György Organikus vadászidény című verskötetéről (I. rész)
Czipott György sorrendben hatodik verskötetével állt olvasói elé. A korábbi kötetek, a Fohász teérted, Siklórepülés az éjben, Hispán anzX, Jobbantemperált láncfűrészzenekar, Kifordult húsú csillagok, valamint a Gróf Cserkay című prózai mű véleményem szerint mind előkészítései az Organikus vadászidény című czipotti remeklésnek.
Mint azt korábban a könyv fülszövegéül írtam: Magam számára 
is végiggondolandó, nehéz kognitív feladat, hogy valamifajta fogódzót találjak arra az egyedien sajátos czipotti mágiára, hogy ő nem mutatja magát semmilyennek. Nem korbácsolja, nem tündökölteti magát, semmilyen agyafúrt verstani technikát nem használ. Látszólag eszköztelen, amely az ő esetében azt jelenti, a legkifinomultabb trouvailleket játszi könnyedséggel villantja fel az olvasók előtt, de nem ám úgy, mint a bűvész, nem úgy, mint az olcsó vásári csepűrágók, az illuzionisták. Czipott nem az emberi agy, az idegrendszer megtévesztésével, leblokkolásával operál, hanem éppen ellenkezőleg, egy-egy számomra szinte visszafejthetetlen szókombinációval olyan, évezredek óta elfeledettnek hitt szellemen- és szavakon túli csatornákat nyit meg, melyek lehetőséget teremthetnek az elfeledett tudás újratanulásához. A hétköznapi szóval harmadik szemnek nevezett intuitív megismeréssel közelebb hoz minket a mindenség nagy titkához, „ahogyan lent, úgy fent”, ahogyan bent, úgy kint –, folytatnám a költő árnyvonalán, ha prózában lekottázható lenne a czipotti teljesítmény.
Egy nagyobb lélegzetű dolgozatban, amely még megjelenésre vár, néhány kiemelkedően megragadó verséről alkalmam volt véleményt nyilvánítani, melyet most elsőként osztok meg az értő közönséggel:
Böjt
Már a koplalás is adománnyá nemesülhet?!
Sunyin nézd, csak nézd, cirmosan hogyan
gurigáznak idejétmúlt arcos fémkarikák…
Körben, patkóba szorult itt már
országsaroglya balszerencse,
Krisztus eves szögeit verték
hidlás alá kushadó hazaroncsra,
szotyolahéj köpetes senkiföldre.
Töltekezz csak felszakadásig
gyomorforgató pártos igékkel,
tapsikolj akkor is, mikor kóser,
szarbüdös szájú hatalom perli le rólad,
megannyi éhezésforrasztotta évezrededet!
hát már a koplalás is…
hát már a kereszthalál is...
hát már az árulás is…
Valamennyi hótollú galambot, tejszagszőke gödölyét,
legringóbb tágfarú ribancot birtokítsad…,
a hites pénzváltók mindig ellenedfriss kurzusigáját.
Éhomra telítsd csikasz beleid,
higgy hitvestelenné csalatottan,
éld halállárothadt együgyűséged,
mérj sarkon hazát, tört patkót, magzatot!
Latolt böjttel végére fizesd ki az Istent!…
Azontúl? Féljed mindtől szurokabb éjben:
pontos számadásra kifeszül szíved
bélpoklos puskák célzókeresztjén,
mert bőrödbe pénzjelet égetett,
salakos holddá olvadt harminc ezüst.
mert már a koplalás se!
mert már a kereszthalál se!
ezután már az árulás se!
csak a tél
csak a tél
Ha van a testetlen hazával való teljes azonosulás és van szavak általi megvalósulás, akkor Czipott György minden eddigi, saját költészeti teljesítményét felülmúló versében mindez megtalálható.
Az már szinte mindennapi jelenség nála, hogy járkál a dimenziók között, úgy van itt, hogy nincs és úgy van amott, hogy közben itt van. Egyszerre van itt is, ott is, de ha fogást próbálnánk keresni rajta, nem találnánk.
De nem lekottázható és a munkája fölötti lamentálás csak dadogó okoskodás, amely semmit nem tesz hozzá a remekműhöz, csupán a „háziasszonyoknak” próbál segítséget nyújtani a működés elvének megsejtéséhez, mint a mosógép használati utasítás.
De azért tessék csak figyelni! Itten olvasható mindannak a dadogásnak az égmélységű lenyomata, amit én körülírni sem tudok:
Már a koplalás is adománnyá nemesülhet?!
Sunyin nézd, csak nézd, cirmosan hogyan
gurigáznak idejétmúlt arcos fémkarikák…
Körben, patkóba szorult itt már
országsaroglya balszerencse,
Krisztus eves szögeit verték
hidlás alá kushadó hazaroncsra,
szotyolahéj köpetes senkiföldre.
Nagyképűen azt szoktam odavágni, ha publicisztikai hevületű verset olvasok, hogy ahol a politika kezdődik, ott ér véget mindaz, amit költészetnek nevezhetnénk. Ez a lapos közhely így-úgy azért megáll a lábán, de a czipotti formációban egészen másról van szó. Igaz ugyan, hogy költőnkből kibuggyan a visszafojtott fájdalom, amitől a vájt fülű szerkesztők hátán a szőr rögtön feláll. Mindegy. Amikor ez rögzült, a Mindenható úgy rendelte, hogy Czipott György így fogja a tollát:
Töltekezz csak felszakadásig
gyomorforgató pártos igékkel,
tapsikolj akkor is, mikor kóser,
szarbüdös szájú hatalom perli le rólad,
megannyi éhezésforrasztotta évezrededet!
Igaz hittel hiszem, a szavak kimondásának gyógyító ereje van. Mintha a költő csontig hasító fájdalma is csillapodott volna a kimondással, a refrén legalábbis azt sejteti:
hát már a koplalás is…
hát már a kereszthalál is...
hát már az árulás is…
A mély depresszió ellenére mintha felemelné fejét a költő, mintha tanácsot adna sorsosainak, hogy aztán ismét még mélyebbre, a lét alatti létbe hulljon a befejezéssel. Nem biztat semmi jóval, de legalább tárgyszerűen megfogalmazza mindazt, ami ránk vár:
Valamennyi hótollú galambot, tejszagszőke gödölyét,
legringóbb tágfarú ribancot birtokítsad…,
a hites pénzváltók mindig ellenedfriss kurzusigáját.
Éhomra telítsd csikasz beleid,
higgy hitvestelenné csalatottan,
éld halállárothadt együgyűséged,
mérj sarkon hazát, tört patkót, magzatot!
Latolt böjttel végére fizesd ki az Istent!…
Azontúl? Féljed mindtől szurokabb éjben:
pontos számadásra kifeszül szíved
bélpoklos puskák célzókeresztjén,
mert bőrödbe pénzjelet égetett,
salakos holddá olvadt harminc ezüst.
mert már a koplalás se!
mert már a kereszthalál se!
ezután már az árulás se!
csak a tél
csak a tél
Czipott György Böjt című költeményéből sugározva árnyékvilágunkról kristálypontos nyomatot hagy.
Képtelen vagyok darabokra szedni ezt a remekművet. Nincs hozzá célszerszámom, hogy hozzáférjek a nemesebb alkatrészekhez. Csak némán bólogatva summázom, úgy kell a költőnek, ha ilyen húsbavágó igazság kimondására vetemedett. Istenem. Ezt dobta a gép. Ha mást dob, lehetett volna csókokat dobáló csodacsacsiság. Ez most nem az lett. Pedig ezért csókot érdemelne az alkotó, de még az is előfordulhat, hogy fejbevágást kap érte. Mit mondjak? Úgy kell neki!
Breviárium
nyelvháton timsóíz
torkon félrenyelt élet
odaalvad se föl se le
köd lobog karikán:
molyos időt szálzó
színehagyott zászló
két felejtés között
az ember végül...
végül miféle ember
hiszen mind lepattannak
pántok le a bőr is
serceg olcsó mécs
kormozza a menny
megrontott gerendáit
angyalok szalmán
zihálva alusznak
eztán mindörökké
rossz a leheletük
nyelvháton timsóíz
torkon félrenyelt élet
odaalvad se föl se le
végül mécs gerenda…
nem tudnak álmodni
kik cafattá születtek
szemeiket kisírtam
végül csak ember
menny pokolgerendái
a ködben szétszálzó
görcsfanyar felejtés
A vájt fülű szerkesztők hátán feláll a szőr, mert látják, itten bizony ki lett mondva az a tabu téma, amelynek még a gondolatáért is szörnyűűűnél szörnyűűűbb szankciók járnak. Egyelőre. Ezt még csak én teszem hozzá, mert én most azt játszom, hogy optimista vagyok.
Miért ne lennék? Az ugyanannyiba kerül, mint a pesszimizmus. Ingyért adja a Teremtő. Vagy mégsem? Ki tudja. Nem is ez a lényeg, hanem az a lényeg, amit Czipott farkasok szűköléséhez hasonlón, metszőfogai közt kiprésel. Kiprésel, mert ha nem tenné, beleszakadna az agya. Elszűköli hát, mert tévedhetetlen szimatával már tud valamit. Tud, hát tovább adja. Tovább adja, mert az a dolga.
Ennyi az egész. A többi csak előkészület. Ha már nem tudnak mit kezdeni vele a műértők, akkor kezd izgalmassá válni a ... a ... a dolog. Mikor a szofisztikált agyú túdósok csak bámulják, mint malac a zsebórát. Akkor, akkor, akkor és csakis akkor.
Hamvazószerda
tizenhat pata
tizenhat
vércse szitál
beroppan
ugar halánték
szemhéj alatt
szemhéj alatt
három varjú arat
három varjú arat
vércse szitál
tizenhat pata vágta
tizenhat koszos pata
beroppan ugar
három varjú
vércse
szemhéj alatt
villanó ördögszekér
pörög pörög pörög
szertepökött makukahéj
reményvirág kard élén
bicsakló galambnyak
fekete fűrész
fénnyé olvadozik
egyre csak lesúvad
bíbor horizonba
éjlő horizontba
belemállik
galambok rebbennek
szárnyuk csattog zihál
gyűrűket hintál feloldozás
arcom fürösztöm
gyertyalángba koromba
lidércek árnyába
tizenhat pata
bordakosárban
ma holnap
A part alatt, a part alatt három varjú kaszál, három varjú kaszál. Róka nézi, róka nézi, szúnyog kévét köti, szúnyog kévét köti … – énekeltem teli torokból a többi tökmaggal együtt gyerekkorunk egyik kedvenc slágerét.
Fújtuk torkunk szakadtából, még el is játszottuk, hogy az egyikünk kaszál, a másik meg néz, mint a róka, a harmadik pedig kévét köt. Énekeltük önfeledten az időtlen idők óta ismert dalt. Közben gondolni se gondoltuk, hogy ennek a gyermekdallá nemesült kántának a valódi értelmét máig sem fejtették fel csak úgy átabotában a tudományok tudói, mert hogy minek. Elég az hozzá, hogy valami kis szürreál dalocska, melyet görget maga előtt a szájhagyomány, a népi emlékezet.
Spongyát rá, nem az én dolgom szekálni a tudomány tudósait, egyébként is van azoknak épp elég bajuk, pedig a legakutabb bajukról, mármint hogy közük sincs a tudáshoz, leginkább arról hallani sem akarnak, tudomást sem vesznek róla.
Czipott György verse a tudattalan tudásból merítve nagyon is komolyan veszi a látszólagos gyermekmondókát. Megfogja a láthatatlan gombolyag végét és fejti, fejti vissza a szavak fonalát:
tizenhat pata
tizenhat
vércse szitál
beroppan
ugar halánték
szemhéj alatt
szemhéj alatt
három varjú arat
három varjú arat
Tehát ott tartunk, hogy Czipott feldobja jó magasra a láthatatlan gombolyagot. Zuhantában bámulhatja bárki amíg belenéz a végtelen ég mezőjébe, meg azon túlra, ahol a part alatt, a part alatt …
Ha már földközelbe ért a gombolyag az kapja, aki marja, az jut róla eszébe, ami eszébe jut. A mélyebb szövés úgysem a fonálban, hanem az egymásra gombolyodó fonalak közti résben, a semmiben lakozik:
vércse szitál
tizenhat pata vágta
tizenhat koszos pata
beroppan ugar
három varjú
vércse
szemhéj alatt
villanó ördögszekér
pörög pörög pörög
szertepökött makukahéj
reményvirág kard élén
bicsakló galambnyak
fekete fűrész
fénnyé olvadozik
egyre csak lesúvad
bíbor horizonba
éjlő horizontba
belemállik
A semmiben lakozik, onnan pedig rögvest előtüremkedik, előgomolyog a fény szülőanyja, a sötétség Belzebub képében tizenhat vércse szitál, tizenhat patavágta az apokalipszis vágóhídra vágtázó négy lovai döngetik ezt az elkoszlott dimenziót, a földet, húzzák az ördög szekerét, mutatván küllői közt egy egészen más világ, egy illúziótlan illúzió, amely mégis élhetőbben lakható mint ez a sikertelen kísérlet, mi úgyis éjlő horizontba belemállik.
Most veszem csak észre, hogy dadogva ismételgetem a költő szavait, nem tudva ahhoz semmit hozzátenni, nem tudva valami új, érthetőbb megvilágításba erőszakolni. Így van ez. A Mindenhatót sem lehet lábánál fogva lerángatni még vendégségbe sem a nekünk ajándékozott tanyájára:
galambok rebbennek
szárnyuk csattog zihál
gyűrűket hintál feloldozás
arcom fürösztöm
gyertyalángba koromba
lidércek árnyába
tizenhat pata
bordakosárban
ma holnap
Csak a szív dübög a bordák börtönében. Dübög, amíg el nem véti a paták dobbanásának ritmusát.
Menetrend
Egymásba torkolltak már
megereszkedett alagutak,
kiszellőzködött belőlük
pállott záptojásszag,
fáradtolaj-, húgymart talpfák
mindig esősóvár párolgása.
Már csak solingeni kések
vitéz csattogása pikkelylik
bazaltzúzalékra izzadó,
befordult cigánybőrükön.
Beforrtak rendre kupéablakok.
Rozsdalé, madárszar,
ezerszer odaszáradt köpések
repedt üvegen folynak opállá és
zöldreve réztáblára leolvad
csontvágattá szabályzatosult,
öngobolyító élet ukáza:
Tilos kihajolni! Vanni veszélyes!
Meg-megsuvadó töltések mellől
távírópóznák mind kimarjultak,
drótidegükbe fagyva enyésznek
semmibeszálult egykorbakterek,
pontos menetrend zizegés.
*
Pofáraesett zsíroskenyér ez,
álmunkban sóvárgott kárpáthaza.
Lenge labancok, szikár kurucok,
vajh lehettek-e boldog még
átpingált szobortemetőkben?
Csonttá szikkadtak itt már
várni intő mindenféle mutatások,
hogyan is maradhatna markotokban
érezhetlenhártya menettérti tikett,
hogyan is őrizhetnétek már titkot
éjjéfeketült talpfák emlékeiben.
Egymásraborított kocsmakönyöklők
ronccsá rúgdalt vaslábívei merednek
véreves hullócsillagok közti sötétbe,
horpadt hiteket hirdető rézarcok alá.
Körömmart, tengeréggé hazudott
dekorlap asztalokra rámeszesült
bonthatlan, halmazmagyarázó
poháralj karikátok.
*
Hajh, görbe labancok, kutya kurucok!
Megbírja-e még romkocsmás ínyetek
e pofáraesett zsíroskenyér hazát?
Vagy már csak alagutak…?
Húgymart talpfák…?
Ha képességem, tehetségem, módszerem lenne rá, hogy plasztikussá értelmezzem Czipott György vízióit, szívesen tenném. Megtenném, de lehet, hogy az által olyan sokat vesztene értelméből az eredeti, sosem látott formába lényegített mondandó, hogy értékét vesztené. Így hát azzal nyugtatom magam, nem is olyan nagy baj, hogy nincs bennem a tudálékosságra való hajlam, és csak hókuszpókuszok nélkül reagálok minden velőig hatoló tudati érintésre, amely e versből sugárzik.
Számomra Czipott olyan megmagyarázhatatlan biztonsággal hullámoztatja egymásra a szavak belső, rejtett értelmét, mintha a verskezdettől a végéig egy matematikai algoritmus szerint történne mindaz, mint ahogyan a betűszámtanban a mennyiségtani műveleteket általánosítják a számok megfejthetetlen értelmének értői, hogy aztán a mennyiségeket az ábécé betűivel is jelölhessük. Azonos típusú feladatok megoldási szabályainak elrendezése szerint egymást követő lépésekben.
Czipott így rendezi szavait egy láthatatlan, de a mindenség működési elvét soha el nem tévesztő kozmikus lélegzés szerinti hullámzó ritmusváltásban.
Ne essünk kétségbe! Lehetséges, hogy ez a teremtés, létezés, elmúlás menetrendje.
Sorja
minek mécsláng?
pillangó fény beleromlik
karcolhatlan bazaltba…
minek sikongó kicsi tündér?
minek ablakba kitenni?
szurtos szurok úgyis
egybehimbálja a semmit…
várni kedvest vagy barátot
minek?, minek a mécsláng?
miért vonyít
dibdáb erek szíjain,
szétcsapott ökölnyi szív...
miért vonyít hold jegyese?
hátam mögé hullnak mind,
zárlatos csillagok égi csapszék
rozsdaszegélyű firmájáról:
bezárt e körülszaros világ is!
minek tenni mécset itt
revepikkelyes rácsok elé?
hisz gyilkos gyilkosát…
csorbán minek vonyít hát,
nászt elhálni sosem fog
vekker cemende idővel.
minek kínbatörni
bazaltéjjel reménylángot?
barátot hinni vagy kedvest…
hazudni füstölőcsendet.
tudhatlant miért tudni?
minek mécsláng,
vakablakba remény minek?
bűnéhez szíjazva szív,
kiért…? minek…?
Úgy vagyok én most, mintha zenéről akarnék beszélni. Akárhogy erőltetjük, valójában lehetetlen. Erre a versre én csak egy hasonlóan magas esztétikájú verssel reagálhatnék, ha futná erőmből, fantáziámból. Ha tudnék olyat. De nem tudok. Ha valaki igen, kérem, szíveskedjék elsuttogni nékem, hogyan folytatná ezt:
minek mécsláng?
pillangó fény beleromlik
karcolhatlan bazaltba…
minek sikongó kicsi tündér?
minek ablakba kitenni?
Az esztéta szakma okoskodó fogásait, bevált patronjaival sohasem tudtam mit kezdeni, így hát csak botcsinálta elemzőként próbálok Czipott sorainak nyomában bukdácsolni. Nem érdekel. Akkor sem adom fel ilyen könnyen. Addig próbálgatom, amíg prózára fordított értelmezési fogást nem találok rajta. Czipott tüneményes költészetén, hogy továbbítsam azt az élményt olvasótársaim felé, hogy továbbítsam azt, amit egyelőre én sem értek. Nem értek, de érzek. Kérem, olvassák el, aztán hunyják be minden szemüket, hogy csak a koponyacsont alatti szurokfekete sötétben parázsoljanak a belső csillagok:
szurtos szurok úgyis
egybehimbálja a semmit…
várni kedvest vagy barátot
minek?, minek a mécsláng?
miért vonyít
dibdáb erek szíjain,
szétcsapott ökölnyi szív...
miért vonyít hold jegyese?
hátam mögé hullnak mind,
zárlatos csillagok égi csapszék
rozsdaszegélyű firmájáról:
bezárt e körülszaros világ is!
minek tenni mécset itt
revepikkelyes rácsok elé?
Czipott keze nyomán megszületett a reménytelenség reménye, amely önmagában abszurd és mégsem, mert minden optimizmus csak akkor hiteles és valódi, ha átjárja a kétségek rángatózó ideghálója. Úgy szervesül a kétség és remélt bizonyosság ebben a műben, ahogyan azt a legészveszejtőbb zeneművek akkordjaiból vélek kihallani, amikor a disszonancia az elhangzással egy időben feloldódik a harmóniában, mégpedig olyan lélekhúrokat rezgető formában, ahogyan azt Czipott teszi. A magam botfülével mindehhez csak egyet tudok hozzátenni: fel-fel vitézek a csatára!
hisz gyilkos gyilkosát…
csorbán minek vonyít hát,
nászt elhálni sosem fog
vekker cemende idővel.
minek kínbatörni
bazaltéjjel reménylángot?
barátot hinni vagy kedvest…
hazudni füstölőcsendet.
tudhatlant miért tudni?
minek mécsláng,
vakablakba remény minek?
bűnéhez szíjazva szív,
kiért…? minek…?
Kedves olvasó! Ugye hogy nincs remény?
Ugye hogy van?
Úgy szerette e világot...
János 3:16
mosókonyhagőz, hamuzsír,
fanyar ciszternaszag.
opál glória az egyetlen,
sercegve fénytvonagló
légyszaros izzó körül,
kormos üst alól föl-fölcsapó
alvadvérszín purgatórium.
*
fák csontjai közé akadt
pincefojtó, lomha köd.
dongósárgán föl-fölvillanó
torkolattűz éjmart retinákon.
lámpakanócon végsőt villanó
mennykék petróláng, orrban
sovány, millióévszagú szénpor.
*
talpfacsattogás, szikravirágzás,
mozdony húsvéttojásszaga.
hétpöttyhátú bogarak tánca
mama hajnalharmatkemény
mezős kartonszoknyája fölött.
ránctenyér kínálta hószalonna,
térdensimított újságzsírpapír.
*
cserebogárillatú délutánok
bokorbenőtte szúvas padon,
csókok idővarázsló litániája.
önszégyenletben lángló testek.
mindegyre várás, hosszúvárás
rézíze mohó nyelv gödreiben.
lélekgúzsoló hiábalábszag.
*
megébredés félvilágtalan
arcrakozmált kihányt halálban.
homályló semmi savószaga.
csönd pudvája ujjbegyekben.
fényigmély, szivárványhúrból
zárvazengő bírhatlan világok,
csorba pengéket virágzó éjszaka.
*
hantok, szív legvégső zugán.
elmében guruzsmás démonok
körtánca ünneptől ünnepig.
fölsavló dac minden megadás
ibolyakékszagú oltárfüstje mélyén.
tud engem ki szemembe látott,
de szeretni tud-é bennemvilágot?…
...
villámlón ellobbannak reflektorok,
csak színpad olajszáraz masztix-szaga…
izzó, kaftánszárnyú szél valahol
homokot kotor méllyévésett üregekből.
