„Igen, ilyen nevünk van, de maga a sztori igazából nem erről szól...”
7 kérdés Kovács Zoltánhoz, a Depresszió zenekar basszusgitárosához
2013. október 25-én a szegedi Ifjúsági Házban lépett fel Magyarország egyik legnépszerűbb rockzenekara, a Depresszió. Az energikus, forró hangulatú koncert előtt a zenekar basszusgitárosával, Kovács Zoltánnal beszélgetett Lukács Máté.
Lukács Máté: Kezdjünk egy kis aktualitással. Nincs egy hónapja, hogy megjelent a legújabb lemezetek, egy koncertalbum, két teljesen új dallal fűszerezve. Mi volt ennek a koncepciója?
Kovács Zoltán (a kép forrása: Depresszió zenekar)
Kovács Zoltán: Ennek egy egészen egyszerű oka van, mivel pályafutásunk alatt már három koncert DVD-t is kiadtunk, nem láttuk értelmét egy negyedik megjelentetésének. Viszont tavaly tartottunk egy koncertet a tíz éves jubileumát ünneplő Amíg tart lemezünknek, ami annak idején a nagy áttörést jelentő albumunk volt. Majd emellett a koncert mellett még két fővárosi buli anyagából válogattuk össze a legjobban sikerült felvételeket. A célunk elsősorban az volt, hogy ne csak ezt a két új dalt adjuk ki magában, hanem legyen egy kicsit barátibb a kiadvány, és a rajongók kapjanak egy igazán jó hangulatú koncertlemezt, olyan dalokkal, amelyeknek egy jó részét eddig nem is lehetett élőben hallani. A két új nóta úgy tűnik, hamar bevált, főleg az a dal, amelyikhez klipet is forgattunk (Csak a zene). Bár úgy gondolom, hogy az egyébként is egy táncolósabb, partizósabb darab, de láthatóan az első koncerttől fogva abszolút működik. A másik dalánál (Valami készül) még inkább csak figyelik az emberek, hogy pontosan mi is ez, de ez persze nem feltétlenül baj. Sőt, ezek a dolgok nagyon csalókák, mert nem feltétlenül csak az a közönség kedvenc dal, ahol mindenki végig ugrál és bulizik. Vannak olyan dalaink – például az Ezen az állomáson – ahol az emberek inkább egyszerűen csak figyelnek, mert az egészen másról szól. Nem arról, hogy tomboljuk ki magunkat, hanem ez egy sokkal komolyabb hangulatzene.
Lukács Máté: Mint már említetted, új videótok is jelent meg Csak a zene címmel. Ez egy paródia jellegű kisfilm ami viszont nem igazán jellemző se rátok, se magára a rock színtérre. Honnan ered a klip ötlete?
Kovács Zoltán: Ha jól emlékszem, Feritől (Halász Ferenc – ének, gitár) jött az alapötlet, de igazából a zenének a hangulata is adta magát. Mi mindig is a komolykodásról szóltunk alapvetően, amellett, hogy bulizós koncertjeink vannak, azért a dalszövegeink tele vannak komoly tartalmakkal. És most pont azt szerettük volna, hogy egy kicsit több aspektusa legyen a zenekarnak, hogy egy kicsit szélesebb legyen a paletta. Ne mindig azzal legyünk beazonosítva, hogy a Depresszió zenekar valamiféle népművelő. Szóval itt van egy laza dal a bulizásról, a zenélésről, a lazulásról és arról, hogy csak a zene számít. És azt hiszem, ez azért is működik ennyire, mert a zenének a hangulata jól találkozik a kisfilmnek a hangulatával, kiegészíti egymást a kettő. Miután csináltunk már 17 keményebb fajta klipet, bele fért már egy kis lazulás. Egyébként annak idején, 10-12 évvel ezelőtt minden interjúban megkaptuk azt a kérdést, hogy itt van a Depresszió nevű zenekar, mégis hogy lehet az, hogy ilyen életvidámak vagyunk, és ilyen pozitív töltetű a zenénk? Mi pedig mindig elmondtuk, hogy igen, ilyen nevünk van, de maga a sztori igazából nem erről szól. És most úgy gondolom, hogy egy ilyen videó után nem nagyon kell már magyarázkodnunk.
Fotó: Képiró Ágnes
Lukács Máté: A legutóbbi nagylemezetek, a Vízválasztó 2011-ben jelent meg, és abban az időszakban sokszor nyilatkoztátok, hogy ez szó szerint is egy komoly mérföldkő, vízválasztó volt a zenekar életében. Utólag visszatekintve mi erről a véleményed?
Kovács Zoltán: Valóban, sok szempontból mérföldkő volt. Nekem személyesen azért volt az, mert ennél a lemeznél folytam bele először igazán aktívan a dalszerzésbe, de ezt elmondhatom Ádám (Hartmann Ádám – gitár) vagy Soda (Pálffy Miklós – sampler, billentyű) nevében is. Sodának egyébként ez volt az első nagylemeze, amit velünk közösen, teljes jogú tagként készített. Illetve az eddigiekhez képest is extra sok munkaórát tettünk bele abba a lemezbe. Most két évre visszamenőleg meghallgatom, és nem mondom, hogy maradéktalanul elégedett vagyok, viszont hallom benne, hogy amit módunkban állt, azt tökéletesen igyekeztünk megtenni. Hangzás terén például mindenképpen úgy érzem, hogy egy óriási nagy előrelépés volt. A korábbi lemezek sem szóltak rosszul, inkább azt mondanám, hogy ez a mostani hangzás az, ami igazán illik ahhoz, amit mi csinálunk. Másrészt az is kellett, hogy mi magunk érettebben álljunk hozzá. Végül is egy lemeznek a megcsinálása olyan, mint mikor elvégzel egy osztályt az iskolában. Mi most jutottunk el odáig, hogy pontosan tudtuk, mit hogyan szeretnénk, illetve kevésbé mentünk bele olyan dolgokba, amikhez nem értünk. Én úgy gondolom, hogy amit lehetett, hazai keretek között, vagy akár mondhatom, hogy közép-európai keretek között, azt nagyjából csúcsra járattuk. Tehát a lemez erősen karcolgatja azt, amit külföldön is sztenderdnek neveznek.
Lukács Máté: Rendszeresen felléptek a legnagyobb magyar zenei fesztiválokon így rengeteg olyan zenekarral is játszotok együtt, akik világszinten meghatározóak voltak, mondhatjuk, hogy egész generációknak. Volt valamilyen különleges élmény, esetleg egy jó történet velük kapcsolatban?
Kovács Zoltán: Sajnos én általában nem szoktam emlékezni ezekre a jópofa sztorikra. Viszont tizenegynéhány év távlatából most már tényleg elmondható az, hogy a legtöbb gyerekkori kedvencünkkel egy színpadra léphettünk. Egy hatalmas élmény, amikor a Korn zenekar tagjai ott mászkálnak mellettünk, vagy a színpad széléről nézzük a Biohazardot vagy a Sepulturát. Emlékszem, például a Biohazard énekes-gitárosa Billy Graziadei végignézte a bulinkat, és amikor lejöttünk a koncert után, ott állt, pacsizott velünk és mondta, hogy iszonyat jó volt a buli, még azt is tudta, hogy én vagyok a basszusgitáros. De olyan is volt, hogy a Testament énekese, Chuck Billy jött oda a koncertünkre. Aztán ott ahol volt, leült a színpad szélén, és végignézte az egészet. És baromi jó érzés, hogy azok az emberek, akiket 15 éves kissrácként hallgattunk, és ráztuk a fejünket, most ott ülnek és őrjöngenek a mi koncertünkön.
Fotó: Lukács Máté
Lukács Máté: Szegeden két hónapja játszottatok utoljára, az Ifjúsági Napokon. Oka van, hogy ilyen sűrűn léptek fel itt, esetleg létezik valamilyen személyes kötődésetek a városhoz?
Kovács Zoltán: Személyesen nekem van, mivel a nagyszüleim itt éltek Kisteleken, szóval nagyon sok időt töltöttem erre felé, tehát Szegeden is. Szóval én elég erősen kötődöm ehhez a városhoz, azt mondanám, hogy Budapest után ez a város áll legközelebb a szívemhez. Annak pedig, hogy itt játszunk, egy nagyon egyszerű oka van, mivel nálunk van többnyire egy olyan koncepció, hogy általában egy évben egyszer játszunk önállóan egy városban. És mivel tavasszal nem voltunk Szegeden, most eljöttünk ősszel. Nyáron pedig a SZIN-en szoktunk játszani. A kettőt nem vonhatjuk egy kalap alá, mert egyik egy fesztivál, ez meg ugye saját buli, úgyhogy aki ide jön, az tudja, hogy itt majd egy teljes, közel két órás koncertet lát, és nem egy 60-70 perces fesztiválprogramot. Erre a turnéra teljesen új dallistát is raktunk össze, természetesen kicsit ciki lett volna, ha ugyanazzal a listával jövünk ide.
Lukács Máté: Nagyon sok pozitív, életigenlő, embereket bíztató gondolatot fogalmaztok meg dalszövegeitekben. Mennyire érzed azt, hogy ezeknek van hatása a közönségre?
Kovács Zoltán: Abszolút, és érdekes, hogy ennek számomra személyes aspektusa is van. Mert volt olyan időszakom még egy jó tíz éve, amikor nagyon rossz passzban voltam, és Ferinek voltak olyan sorai, amelyekről akkor értettem meg, hogy mit is akart velük igazán mondani. Számomra akkor váltak személyesen értelmezhetővé, és azt mondom, hogy ez segített. Közben nagyon sokan írtak is nekünk leveleket. Volt olyan konkrétan, amikor egy családanya írt nekem e-mailt, hogy ők két gyereket nevelnek, és igazából a mi zenénk az – konkrétan így írta le – ami segít nekik napról napra, hogy csinálják a dolgukat ebben a szar, szemét életben. És konkrétan egy komplett családról van szó. Egy kicsit a gombóc azért benne volt a torkomban, amikor olvastam, hogy ilyen sokat jelent az embereknek az, amit mi csinálunk.
Lukács Máté: 2014 őszére terveztek új lemezt. Van-e elképzelés, hogy az eddigiekhez képest milyen irányba indultok el?
Kovács Zoltán: Ez a terv, aztán meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Nem szoktunk így nagyon tervezni egyébként, mert öten vagyunk, öt ember nem fogja azt mondani, hogy akkor most legyen egy az egyben olyan, amilyen. Minimum háromféle vélemény mindig születik, hogy mit szeretnénk csinálni. Az ötletekkel kapcsolatban egyébként mi szavazást szoktunk csinálni, pontozzuk a dalokat, dalvázlatokat, és amelyik bent marad, azzal elkezdünk foglalkozni. Ott volt például 2008-ban az Egyensúly című nagylemezünk, amelynél sajnos mindenhol elmondtuk, hogy egy adott tematikájú dupla albumot terveztünk, és a végén mégis csak egy lemez lett belőle, szóval azóta vigyázunk az ígérgetésekkel. Akkor is annyi dalvázlat gyűlt össze, hogy úgy gondoltuk, belevághatunk egy nagyobb projektbe, de aztán fél évvel később visszahallgatva már nem éreztük azt, hogy ezeket feltétlenül meg kellene jelentetni. Az utóbbi néhány albumunk között már mindig eltelt 3-3 év, tehát most már az a cél, hogy inkább hagyjunk rá több időt, rakjunk bele több munkát, legyen az anyag kiérlelve. Évente is kiadhatnánk egy lemezt, mert Dunát lehetne rekeszteni az ötleteinkkel, de most már egyre magasabbra kerül a léc, és ezért úgy vagyunk vele, hogy inkább szánjunk rá három évet, és nagy valószínűséggel jobb eredményt érünk el, mintha évente megjelentetnénk egy lemezt, amelyen van egy-két jó dal.
Lukács Máté
Lukács Máté 1994-ben született Hódmezővásárhelyen, ahol 2009-től az Eötvös József Szakközépiskola tanulója. Jelenleg az intézmény végzős diákja. A média szakirány iránti különleges érdeklődésére tanára, Képiró Ágnes figyelt fel. A jövőben komoly célja újságírással foglalkozni.