Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szabó Mihály

Szakadék fölött

fb_fallback.jpg

A dohányszínű hajnali ég alatt,

a belváros kövei

     és üvegei között bolyongva,

a ritkán hulló percek

arcomba csapódnak.

Mint az őszi eső.

                          Időeső.

 

Kihalt az utca.

A házak mélyén szunnyad az Élet,

az ajtók előtt topogva vár a Halál.

Végnélküli utcákon ácsorogva

    vár a Halál,

az Emlékek hangtalan Halála.

 

Az Utcának nincsen soha vége,

az Utca kereszteződik,

   elágazik, torkoll,

   de vége nincs.

Ha most kiáltanék egyet,

megindúlna a Hangom,

befordulna a Majakovszkij utcába,

aztán a Nagymező utcába,

aztán a Népköztársaság útjára,

a hírhedt-rettegett úton repülne,

aztán...,

    de nem,

lehet, hogy a Nagymező utcába

    nem fordulna be,

 a Majakovszkij utcán osonna végig

    egész a Körútig,

igen, az Emlékek körútján

az elhallgatott néma Corvinközig

és holnap délben

    találkoznék vele az Üllői úton.

Már egészen halk kis kiáltás lenne

(belefárad a Hang is),

      de Kiáltás,

nem a Suttogássá

     zsugorodott Félelem.

 

Senki nem tudná miért mosolygok,

fogalmuk se lenne róla,

hogy a hangommal találkoztam, 

azzal az egy Kiáltással,

amit most engednék útjára.

 

Mertem kiáltani!

 

Igen, holnapra már bejárná

    Cinkotát, Zuglót és Erzsébetet.

Kiülne a mosoly ajkamra:

     a Hangom Él.

 

Túlélte az éj nyomasztó csendjét,

túlélte a reggelek lüktetését,

túlélte a hangokat fojtogató

    Propagandát,

túlélte a kapualjakban

      titkon hallgatózó

           Füleket

 

Ha most tényleg kiáltanék,

ha mernék kiáltani,…

 

Senki nem kiált. Én sem.

Még suttogni sem merek.

 

Ha most tényleg kiáltanék,

s reggel átmennék Budára,

a Mártírok útján sétálnék,

kiáltásom neszeit keresném,

vajon átjönne-e a Hang a Dunán?

…………….

Oly sok Kiáltás fulladt a Dunába.

Teli vannak a folyók, tavak

    megfulladt kiáltásokkal,

mint buborékok úsznak

a vizek tetején,

aztán szétpukkannak

levegő után kapkodó

halak néma tátogásaként,

s halk pezsgésük

mint szirének dala vonz.

 

(Tulajdonképpen

az ember mindig énekel,

aki hallgat

magában az is dúdol

   egy csöndes dalt

a váltók fölött

egy gazdátlan élet ballag

meredt ablak-szemekkel

és süket, mint a hal)

 

Itt a dohányszínű hajnali ég alatt,

a ritkán hulló percek korbácsa

arcom csapdossa,

    sugárzok önmagamnak,

    melegszem saját tüzemnél.

Kiszáradt torkom marja

elégett gondolatok fojtogató füstje...

 

Pattanásig feszült idegszálakon

       egyensúlyozok,

(mint kötélténcos

a téboly szakadéka fölött)

s érzem a fényévnyi távolságot,

    a Magány Távolságát...

    a Hallgatás Magányát,

    a Távolság Hallgatását…

 

Alattam Mélység,

mely minden Szándékot

Akaratot elnyel.

 

Várom a Hangomat,

tudatom nyílásának hangjait,

gyerekhangjaimat,

testet felfedező kamaszhangjaimat,

kiáltó titánhangjaimat,

megtörésem,

    zuhanásom hangjait,

minden, minden szavamat,

melyek itt kószálnak

a dohányszínü hajnali ég alatt,

melyek túlélték a Némaság Éveit.

Jajj a Szavakról Leszaggatottaknak!

A Hallgatás Magányába taszítottaknak.

 

( álmaim leanderekkel

    és jázminnal befont teraszán

kilépek az égető napsütésre,

szinte vakít a fény.

Párolgó bőröm  láztól serceg,

Elfojtott Szavak tüzének sercegése.)

 

Kiáltani szeretnék,

hogy halljam Hangomat,

de bent havas karácsonyéjji hangulatban

mint jégkockák csilingelnek

dermedt Gondolatok,

kövér  könnycseppek

üvegéhez ütődve.

                        

Lelkem sercegő sistergése alá

görbed a csend,

Gondolatok lélekharangja csilingel

csukott ajtók mögött az utcán.

Bent halnak az Emlékek

mint a legyek

a lámpáról lógó

     ragacsos légyfogón.

 

A Gulyáskommunizmus ragacsán

vonaglanak 56 emlékei:

sörgőzben enyhült lassú halál,

apáink, testvéreink Sorsa,

a meghurcoltak sápadt arca.

Az asztal körül

cigarettafüstbe vegyült

pálinkagőzben homályosult

tekintetek vesznek a múltba.

 

Végnélküli utcákon ácsorogva

    vár a Halál,

az Emlékek hangtalan Halála

 

Belépek sötét szobámba,

a spaletta nyílásából

hideg csillagfény hull

csupasz lámpámról

lógó légyfogóra

utolsó zizzenést

riasztva rajta a huzat szele.

 

(csillag visít az égen,

fénynyalábja

    földi fagyba ér,

egymástól bármily

    távot mérnek,

összezárja őket

az idő és a tér)

   (1969)

 

szabo-mihaly-001.jpg

Szabó Mihály 1945. július 19-én született Nyíregyházán. Öt éves kora óta Szegeden élt, egészen 1968-ig. Verseket a gimnáziumi önképzőkörben kezdett írni, a Radnóti Miklós Gimnázium rendezvényein néhányat fel is olvashatott.  Később, egyetemi tanulmányai alatt a Szegedi Egyetem című lap „Egyetemista Költők” rovatában jelentek  meg  versei. A hatvanas évek közepén önálló szerzői estje is volt szegedi a Gödörben. A fogorvosi karon végzett 1968-ban, majd 1973-ig a debreceni Fogászati Klinikán dolgozott. Miután a klinikai vezetés felszólította, hogy lépjen be a kommunista pártba, ugyanennek az évnek őszén Spanyolországon keresztül a Német Szövetségi Köztársaságba távozott.  Azóta ott él, jelenleg az Alsószászországi Szociálminisztérium egyik hivatalának (Niedersächsisches Landesamt für Soziales, Jugend und Familie) orvosszakértője. Politikai és személyes csalódások és tragédiák hosszú évekre elnémították irodalmi ambícióit.