Mirtse Zsuzsa
Jelenlovas balladája
Ha gondolod, beszélhetsz róla most,
mert úgyis mindig késve érkezik.
Dörömböl ajtón, bezárt ablakon,
ha kinn felejted, otthon vétkezik.
Az összes arcát nálad hagyta már,
jövője nincs, tehát tökéletes,
s mert múltja sincsen: nem kételkedik,
de ad, ígér a választás helyett.
Sötét szobába rejti hangszerét,
és távolít, ha mégis túl közel,
vetetlen ágyakon terít neked,
magából kínál meg, ha éhezel.
A hangja hűlt helyén találom őt,
megfogja vállamat, ma nem beszél,
tarthatnám még, a végleg elmenőt,
de ő tart engem itt, ha újra fél.
Mert nem mutat, sosem jár pontosan.
Ő az idő, a számokban lapul,
a pillanat, mit őriz gondosan,
hogy így maradjak, elvarratlanul.
Vállamra dőlve alszik hajnalig,
ágbogas karja görcsös félelem,
az ágyra dobja használt arcait –
magából kínál meg, ha éhezem.
Ha jobb utat tudsz, ígérd meg neki,
hogy elviszel, hol jobb az életem.
Míg döntesz, maradok annál, aki
magából kínál meg, ha éhezem.