Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kovács Imre Attila
  Egy túlságosan egyetemes rendszer ellentmondásai
 
Képzeljük el az üres világtér egy tágas részét […], képzeljünk el egy szoba formájú tágas szekrényt, és benne egy […] megfigyelőt […]. A külső oldalon a szekrény mennyezetének közepén levő kampóra erősítsünk rá egy kötelet, amelyet állandó erővel húz valamilyen hozzánk hasonló lény.[1] (Albert Einstein: A speciális és általános relativitás elmélete – kiemelés tőlem)
 
mit is tudhatnánk mondani rólad: idő
malmodban vigyorgó kövek
és a pénzsóvár molnár
kint szendergő, őrletlen szemek a szekéren
nagycsöcsű, sajtszagú szolgálólányok díszsorfala
tekintetüktől besűrül a vérünk, lovaink ágaskodnak
de várunk, s ez a várakozás lebontja elménk válaszfalait
a reményt az öröklét harmadnapján esedékes átlényegülésre
mindennapi kenyerünk már csak ettől függ
türelmünk megmagyarázhatatlan csendességétől
dübörög, zúg a néma malom, az állóképen lefolyik a festék
ránk virágzik a márvány idő visszeres bokra
a szekérsor átdöfi a horizontot
úgy hírlik, a széllapátok emberemlékezet óta járnak
mégsem történik semmi, a gép nem kap új parancsot
kiszűrődik az ormótlan alkatrészek csatazaja
az ajtóban ott ücsörög egy öreg varangy
a szerelmes önmegtermékenyítés ábráit babrálva
vigyázzuk a sort, zsákjainkban tenyész’ a penész
s bölcs élni akarással nemzedéket vált
az óvatlan magunkkal hurcolt egérhad
 
jelen vagyunk a jelenben
csupa visszavonhatatlannak tűnő megmutatkozás
a jelen jelei vagyunk
némi önhittséggel: a jelen jelentése az ember
az éppen-most cselekvő és érző alanya
a múlt? nos, igen, abban van valami érintésszerű
a kész távolságával kapcsolatba lépő megismerés szellemérintése
és a tárgyi emlékek világ-lomtára is
épületek, utak, zipzárak, karfiolok, harsonák
befejezett jelen: ami van, az már korábban is volt
évszázadok, évtizedek, évek óta
a legújabb mobiltelefon ugyanúgy
mint az életmentő vegyszerek és az űrállomások tervrajzai
hogyan is előzhetnénk meg vagy élhetnénk túl
egy kilométerkövet vagy Buddha elefántcsont szobrát
nincs szabadulás a múlt régiségboltjából
 
talán a jövő még szóba hozható, amely nem-jelen
tehát nem olvadunk vele össze, jelölvén a pillanatot
sem a múlt, ez a szuggesztív díszletváros
a jövő szüntelen áramlás, valami mögöttünk kavargó
iszonyatos örvény, Kharübdisz vagy maga Aj Tojon
orrlika szippantja magába mindazt
ami még lehetséges vagy elképzelhető
nincs elmúlás: a dolgok ellenáramában veszteglünk
a fák szaladnak, a kocsi egyhelyben áll
úgy tűnik, a gondolat akar folyton előre törni
s a (szembe)jövő áradata a lenni-akaróknak nyit utat, ha ugyan;
az észlelhető sokmindenség, a világ zárt szelvényei
falhoz szorítanak, bizony: ez lőn a csapda
a gondolatilag (sem?) kicselezhető mozdulatlanság
mi állunk, az idő visszafelé foly’, noha sejtjük
hogy ez egyáltalán nincs így
hiszen a fák nem szaladgálhatnak kedvükre
(ugyebár)
 
ajánlatos figyelmen kívül hagynunk a tapasztalást
amely csak annyi, mint zsombékról zsombékra
szökdelni a lápon, összekötni a nagyjából biztos pontokat
mulatságos ugrándozás a rothasztó mélység fölött
vagy még inkább a támasznak hitt múlt érintései
véletlen találkozások a jövő emlékeivel
az idő megfagyott hullámain lesikló gyorsolvasás
ám önmagába visszatérő töprengéseink vége
mégiscsak az, hogy itt semmiféle idői szcéna
nincsen beidegződve a kozmoszi rendbe
nincs történés, csupán a díszlet forog
különböző minőségű terek váltják egymást
a hely felölti játékos arcát, felolvasást tart egy mítoszi műből
odébb lapoz, látszólag históriává áll össze a rákövetkezés
és mindent megtudhatunk a nyikorgó járású, kalitka-sisakos istenekről
fekete ajkú, kopasz asszonyaikról, a baromarcú rabszolgákról
a földalatti város beomló kupolája alól kiáltozó papokról
a zöld csillag égi rohanatáról, amelytől elgőzölnek a folyók
ősgyíkokról és lánctalpas házak vak vonulásáról
az így megidézett világok rendszerint hordoznak
valami egyértelmű fenyegetést vagy gyanús kedvességet
kiábrándulást vagy meseszerűt
pedig a dolgok módfelett bonyolultak
csupán a tanártovábbképzések
és a rövid tanfolyamok árulják olcsón képleteiket
rajongó ügynökeik szálanként tépik ki a szendergő szörny orrszőreit
az ördög három aranyhajszálát
hülye elégedettségükből mindenki hazavihet egy szétázott karéjt
 
eldöntöttnek vehetjük immár, hogy sem a perc
sem az évek, a rovátkák a szú potrohán
a karc a vén ingaóra réztükrén
sem semmiféle egységnyire tört idő nem ural minket
csak a tér, különféle dimenziók fura összjátékaként
mindenféle kiterjedések alkotta környülállások
forgatagában élünk, átadnak egymásnak a terek
bennük közlekednek létezésünk épp esedékes élményei
elmozdulásuk a hamis kronológia
s kizárólag kivételes esetben, évezredenként sem szokásosan
nyílik egybe két jól meghatározható, ám minőségileg eltérő hely[2]
amely létre hoz egy teljesen új és nyugtalanító szituációt
én egyetlen egy ilyen alkalmat ismerek
amelyben sem a Gauss-, sem a Galilei-féle, sem az egyéb terekről
szerzett tudásunk nem ér egy hajítófát sem
jobb is ezektől a félkész rendszerektől megszabadulnunk
a kivételes, ám a dolgok lényegét megvilágító példa
tiszta szépségére való tekintettel
 
mondhatnám: képzeljük el[3]
amelynek egyetlen szoros feltétele
a tárgy valóságosságát körbeíró ilyen-amolyan emléknyomok
így az elképzelés terében megmerített már-nem-létező újraéled
át-értelmeződik
valahová
de végtére lássuk is, miről van szó
amikor Sir Karl Popper mint vendégelőadó ironikus megjegyzéseivel[4]
felbőszítette Ludwig Wittgensteint[5], az utóbbi jeles filozóf’
a kezében karmesteri pálcaként suhogtatott piszkavasat letéve[6]
kirohant a szobából, magára hagyva az álmélkodó Russellt[7]
a tanítványok megneszült seregét, s főleg a léhán példálózó Sir-t
ettől cseppet sem távol Thomas Bernhard[8]
az Osztrák Állami Irodalmi Díj átadásán mondott beszédével[9]
olyannyira felháborította miniszterét[10]
hogy a főhivatalnok helyéről felpattant, és őrjöngve futott el
közben a díszes ajtószárnyat tehetetlen dühvel bevágta
a drámai időpontok és helyek arisztotelészi logikáján túllévén
kényszerítő erővel hat ránk a feltételezés
mely szerint a fortyogó Wittgenstein[11] és az őrjöngő Piffl-Perčević[12]
miután ki-ki bevágta maga után a tűrhetetlenné vált helyzet ajtaját
ugyanabban a teremben találta (s azóta találja) magát
nyilván nem az esik nehezünkre, hogy e röpke időzavart
előítéleteinkkel dacolva leküzdjük, hanem kifejezetten megrémülünk
Wittgenstein és Piffl-Perčević egymást bámuló, csodálkozó arcától
ahogy – egyfelől – ultra intelligens filozófus-ösztönnel, – másfelől – a hatalom
minden emberi gyengeséget számításba vevő előítéletességével
egymás felé nyújtják tekintet-csápjaikat
szinte lebegnek, mint egy űrkabinban
vagy nehézbúvár lábukat emelik
át, a szőnyegrojtokon
ott vannak ők: a felnyílt terek közti zsilipben
kipirult arccal, a legmélyebb felháborodás légszomjától fuldokolva
vázák hirdetőoszlopain, bútorok viasztábláin
a párhuzamos világok itt metszik egymást
mint bankot őrző lézernyalábok vagy a marokkó színes pálcikái
szakadt spagettis zacskóból ömlő tésztadarabok
az öreg világvevő rádió rideg, kitépett drótjai
József Attila három gyufaszála[13]
horribile dictu: tökömön a szőr
nem vagyok hamiskártyás, minden a minden
ébredjünk fel a ránk kényszerített időből
csak megnyúlt amőba-terek hártyáin úszkálunk
nyúlszőr kalapunkról ölünkbe csorog a délután
mintha a kínpadra vont halál hazudná még élő bűntársait
bámulunk a bak magasából, liszttel beszórt árnyék vigyáz ránk
bögöly száll ostorunkra
 
 
JEGYZETEK

[1] Einstein elképzelését az egységes (egyesített) világmagyarázat matematikai-fizikai megalapozásáról – Theory Of Evrything – a fizikusok eleve kudarcra ítélt próbálkozásnak tartották. (Max Born így írt Einstein utolsó évtizedeiről: Sokan tekintjük ezt tragédiának, rá nézve is, minthogy magányosan keresi útját, és ránk nézve is, akik hiányoljuk vezetőnket és példaképünket.) De miért ne tarthatnánk a speciális és általános relativitáselméletet az egyesített térelmélet nagyszabású gondolatkísérlete első szakaszának? Einstein bölcselő-töprengő énjének legalább akkora szerepet kell tulajdonítanunk a relativitáselméletben, mint fizikusi észjárásának. Egynémely gondolatkísérletét igazolta a méréseket végző tudományosság, másokat viszont nem. Einstein elsősorban gondolatkísérleteinek merészségével (gátlástalanságával) hatott rám.
Heidegger relativitáselméletet érintő kritikája a maga alapfogalmait válságba hozni képes fizikának szólt: A fizikában a relativitáselmélet annak a tendenciának a szülötte, hogy magának a természetnek a saját összefüggését „magánvalóságában” kimutassák. A természet megközelítés-feltételeinek elméleteként a fizika az összes relativitások meghatározásával arra törekszik, hogy megóvja a mozgástörvények változatlanságát, s ezáltal a számára adott tárgyterület struktúrájának kérdésével, az anyag problémájával kerül szembe. Heidegger Arisztotelészen innen vetett egy pillantást a tudományokra; ebből a szemszögből még nyilvánvalóbb számomra az einsteini mű gondolatkísérleti jellege.
 
[2] A cambridge-i King’s College Gibbs épületének első emeleti (H lépcsőház) 3-as szobája, amely Richard Braithwaite tanár szálláshelye is volt, valamint a bécsi Starhemberg palota (Minoritenplatz 5.) fogadóterme.
A hely vonatkozásában még csak-csak nyilatkozhatunk, a tér viszont be- és levezetést igénylő bonyodalmasabb eset. Lásd Roman Ingarden ötféle terét (reális, egyetlen világtér; a Husserl-féle tájékozódási tér; ideális, homogén geometriai tér; képzettér; egy műben ábrázolt reális világ saját tere), vagy Heidegger elemzését, amelyben – Kanttal szemben – tagadja az időnek a térrel szembeni elsőbbségét, és összekapcsolja a kettőt. Magam arra a következtetésre jutottam, hogy a tér nem egységes szerkezetű az idővel, tehát vannak az időnek ki nem tett helyek.
 
[3] A „Képzeljük el!” egy gondolatkísérlet ideális bevezető mondata.
 
[4] „Az 1946-47-es egyetemi tanév elején meghívást kaptam a Cambridge-i Moral Sciences Club titkárától [Wasfi Hijab], tartsak előadást valamilyen »filozófiai rejtvényről«. Nyilvánvalóan Wittgenstein fogalmazásáról volt szó, és Wittgenstein filozófiai tézise állt a cím mögött: a filozófiában nincsenek igazi problémák, csak nyelvi játékok, csapdák, rejtvények (puzzle) vannak. Mivel viszolyogtam ettől a tézistől, úgy döntöttem, hogy »Léteznek-e filozófiai problémák?« címmel tartok előadást. Azzal kezdtem az előadásomat, hogy meglepetésemnek adtam hangot a megadott téma miatt. Kifejtettem, hogy aki e meghívást fogalmazta, implicite tagadja a filozófiai problémák létezését, s ezzel, talán tudattalanul, állást foglal egy valódi filozófiai problémáról folyó vitában: léteznek-e komoly filozófiai problémák?...”
„…Wittgenstein ismét felugrott, félbeszakított, és hosszasan beszélt a »puzzle«-okról, és arról, hogy filozófiai problémák nem léteznek. […] Ezután morális kérdéseket, valamint az erkölcsi szabályok érvényességének problémáját vetettem fel. Amikor idáig értem, Wittgenstein, aki a kandalló előtt ülve, idegesen játszott a piszkavassal, amelyet időnként karmesteri pálcaként lengetett, mintegy alátámasztva állításait, közbekiáltott: »Mondjon egy példát a maga erkölcsi szabályaira!« »Vendégelőadót nem illik piszkavassal fenyegetni« – válaszoltam, mire Wittgenstein dühösen földhöz csapta a piszkavasat, kirohant a szobából és bevágta maga után az ajtót.” (Karl Popper: Unended Quest)
 
[5] Wittgensteinnek „Cambridge-ben Luki [talán a szavajárása – Look here! – és a keresztneve miatt] meg Witter-Gitter [wit = szellemes, gyors felfogású ember, git = hülye, kellemetlen pasas] volt a gúnybeceneve”. (Határ Győző: Alapigazságaink – A Wittgenstein’s Poker olvasása közben)
 
[6] Peter Geach, aki annak idején részt vett Popper 1946. október 26-án, este fél kilenctől tartott előadásán, úgy emlékszik, hogy a Wittgenstein elernyedő kezéből kihullott piszkavasat Braithwaite tette a helyére.
 
[7] Miként a fiatal Russell (a később Nobel-díjjal kitüntetett író) kétségbe ejtette Gottlob Freget közvetlenül a Grundgesetze das Arithmetik második kötetének megjelenése előtt („Talán a legrosszabb, ami egy tudományos írót érhet, az, hogy művének befejezése után meginog építményének egyik alapja. Ilyen helyzetbe juttatott engem Bertrand Russell úr levele…”), úgy Wittgenstein lett később Russell „rossz szelleme”.
 
[8] Irodalmi karrierje a Salzburger Volksblatt 1950. augusztus 19-i számában megjelent Das Rote Licht című írásával indult, amelyet Thomas Fabian néven publikált. Bernhard anyjának, Herta Fabjannak második férje Emil Fabjan, magyar származású bécsi fodrászinas volt. Féltestvére, Peter Fabjan haláláig kezelte a betegeskedő Bernhardot.
 
[9] 1968. március 4-én, az Österreichische Staatpreis für Literatur átadásán. E beszéd szállóigévé vált mondata, hogy „Minden nevetséges, ha a halálra gondolunk”. Bernhard – többek közt – kijelentette, hogy „Az állam olyan képződmény, amely szüntelenül kudarcra, a nép olyan, amely szakadatlanul alávalóságra és gyengeelméjűségre ítéltetett”. Végső soron teljes történelmi és erkölcsi tudatvesztében találta vétkesnek az ostoba és érzéketlen osztrákokat, majd váratlan fordulattal így zárta rövid szónoklatát: „Köszönöm a magam nevében és a velem együtt itt kitüntetettek nevében, ennek a zsűrinek, egész nyomatékosan valamennyi jelenlévőnek.”
Tekinthetnénk akár barátja, Paul Wittgenstein fölött mondott „gyászbeszédnek” is, akinek 1979-es temetésén nem vett részt. („Kétszáz barát lesz a temetésemen, s neked kell a beszédet tartani, mondta egyszer Paul. Temetésén azonban csak nyolcan vagy kilencen vettek részt, ahogy tudom, én ez időben Krétán voltam, és egy darabot írtam, amelyet, ahogy kész lett, azonnal megsemmisítettem.” Bernhard: Wittgenstein unokaöccse) Emlékezete szerint az Osztrák Állami Irodalmi Díj átadó ünnepségén Paul is jelen volt.
 
[10] Bernhard Díjaim című kötetében Kulturális, Művészeti és Oktatási Minisztériumról tesz említést (Bundesministerium für Unterricht, Kunst und Kultur), noha az intézmény csak 2007-től viseli ezt a nevet, a díjátadás idején még Bundesministerium für Unterricht. Valószínűleg a Díjaim kötet szerkesztője, Raimund Fellinger „aktualizálta” a megnevezést. Természetesen így 1964 és 1969 között Theodor Piffl-Perčević a Bundesministerium für Unterricht vezetője volt.
 
[11] Wittgenstein vérmérsékletéről árulkodik, hogy néptanítóként pofozta és pálcázta tanítványait. Otterthalban a szülők fellázadtak az egyik tanítványának lekevert bődületes pofonja miatt, ezért 1926 áprilisában távoznia kellett a településről.
 
[12] Thomas Bernhard így ír a Díjaimban Piffl-Perčevićről: „Még nem értem végére a szövegemnek, amikor a miniszter lángvörös arccal fölugrott, odasietett hozzám, és valamilyen számomra érthetetlen szitokszót vágott a fejemhez. Végsőkig feldúltan állt előttem és fenyegetőzött, sőt haragjában fölemelt kézzel közeledett felém. Két-három lépést tett felém, aztán hirtelen sarkon fordult, és kivonult a teremből. Először minden kíséret nélkül rontott ki a fogadóterem üvegajtaján, és hangos csattanással bevágta maga után. […] A miniszter úgy bevágta a fogadóterem ajtaját, hogy megrepedtek az üvegek, gondoltam. De amikor megvizsgáltam a fogadóterem ajtaját, kiderült, hogy egyetlen üveg sem repedt meg. Csak úgy hallatszott…”
A Wittgenstein unokaöccsében viszont: „összeszorított ököllel az arcomba vágott”; „dühtől elfúlva minden jelenlévő előtt disznónak nevezett”; „elhagyta a termet, olyan erővel csapva be maga mögött az üvegajtót, hogy az üveg ezer darabra tört”.
 
[13] „Reggel hatkor, álmatlan éjszaka után, kiment Flóra lakására s valamilyen kérdésére a hozzátartozóktól, »furcsa választ« kapott. Izgatottan visszatérve lakására megtámadja a takarítónőt, mert három gyufaszálat talál a dobozban, bizonyos elrendeződésben…” (Bak Róbert: József Attila betegsége)
 
 
kiaportre.jpgKovács Imre Attila 1956. október 19-én született Budapesten. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészkarán végzett. Írásai eddig a Forrásban, az Új Forrásban, a Holmiban, a Poliszban, az UngPartyban és a Szegedi Bölcsészfüzetekben jelentek meg. Vendégtanárként tanított a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen és az Ungvári Állami Egyetemen. Alapító-szerkesztője volt a Juss című folyóiratnak. Irodalomtörténeti és irodalomelméleti tanulmányai (Érti-e Babits Rortyt?) 2003-ban jelentek meg. Azóta főleg rövidprózát, valamint színpadi darabokat, kritikákat és verseket ír. A Magyar Írószövetség tagja.

A szerző versei korábban a Szegedilapon: Állatmesesenki, mindenki, valaki...és két mellékdalHárom versingókő