Czipott György
Játszma
most, kies halálsoron,
ítéletessel ultizik
jámbor szívű hóhér.
itt már minden lehet.
ködökkel mosunk –
kaparva világtalanra –,
hályogos szemet.
agyunk feltörve,
titkától fosztva kong.
körénk guggolnak
ügynökhuzat átjárta
házak s öngyalázat.
magában ki biztos,
mind sültbolod.
fogadunk szót,
megbízható-szépen,
kuporgatunk
kötélrevalót,
vagy csak állunk
kültelki bandák
kereszttüzében.
se jobbra, balra se,
húgylangyos középen.
jótékony az elme.
ezer bajt teremtve
kordonként határol.
férges gyümölcs.
nagyritkán hullik
messzire e fától,
tövén enyészik el.
kikotort éjfélt,
szeszt vagy lotyót
hiába kérdezel,
miként eddig és tovább?
csak add az ostobát,
akármit felel
baljára fordítva szót.
kuporgunk sarokban,
gyűrkélünk hitvány valót,
hol ránktársul rémtenyészet,
lélekfoglárok tanyáznak.
kegyelem se robban.
végét metszni késő
e semmi egésznek.
nemzet helyett
szorgos bank táblázza
fölkartonozva már hitünk,
tégláivá égtünk e háznak.
megsorsul enyészhelyet.
*
szorongást vedlenek
kertek már köröskörül.
köd ónszín terít le
fedett lapot szépen –
nyerhetnénk-e halálsoron?…
minden végső ütés
bérelt hóhér kezében.
Kóc
rángva szétfut
ez a higanyéj,
mázsás gyöngyökkel
labdázik életfogytig
szigorítva elítélt szív,
faltól falig, érből érbe…,
mindig tűréshatáron.
haj szöszül bamba égre.
ma simára csiszolt
terekben szederjesednek
csillaghalmazzá bűnök,
megbecstelenített hitek,
gyermekretinákról pillangó
haláltusák barokk képei és
jó gazda szerető szorítása,
amint moslékvödörbe fojt
szűkölő kutyakölyköt
vasárnapra virradón.
mélybekövült kottákról
íves csigazajig zuhan
fölfeslő hármashangzat,
száraz, időt testülő ütemközök,
végrehajtás vaspecsétje…
ára van,
nem törleszthető soha,
ára van sarkokban
vagy bőr alá beszivárgó
egyedül higanyéjnek és
mázsás gyöngyházfénynek.
magává árasult oka...
híg éjfél végleg körbezárt.
mindennel boroztam pohárt,
hajunk kócult csillagig égbe.
kacagtunk, magamba nézve:
micsoda pofa!
hát, micsoda pofa…
Lövészárok
Elmállnak felhőállatok –
ami nincs, végleg elveszett.
Kifosztva rég, kuporgatok
túlélt, kettős emlékeket
e múlás rémű harcmezőn.
Tűnt napok így fényesednek,
s ha földszaggá ványad erőm,
szívem támasztom szívednek.
Szíjnak metszi futóárok
e gáliccá mérgült eget.
Rád, rejtőn bennem találok...
Mosolyod szemföldélfehér.
Holdbanszőtt árnyék integet –
idővé szublimál a tér.
