Czipott György
Zaouia, Tozeur felé...
Nyúzott birkák
már-már parázna
mezítlenkedése,
amint szürke sóval
hintette izzón a szél
útmenti mészárszék
repedt gerendáján fityegve;
és a gyorsbeszédű,
pengecingár kaszab
minden ujján repedezett,
idővé koszló köröm –
Chott el Jerid fölött rezgőn
sétáltak egymás nyomán
elbitangolt kiskún tevék.
Küllőtlen, kimarjult kerék,
körben szikmarta ég.
Éltem papírtasakba
imásan kétréthajtva fér:
szenes, kovásztalan kenyér.
Micsoda tortadáridó!
Kérges kéz, szélkotorta,
piszkosszürke só.
Bőrünk rongya
bírhatlan már hallani
országlószirén kofalármát
alkonyi gyászfény
lidérclobogásban...
keresztül kellene ordítani
végre kusza csöndet:
szabadítóleveles rabsághoz
csillagmart szemeink előtt
már új láncpadokat ácsolnak
viperagerincű presbiterek!
megtört jussunk vaspatkója immár,
mégis verjük, csak verjük
megfeketült gebénk patáira,
mégis verjük, csak verjük
talált bocskorunk alá
leköpött rozsdaszögekkel...
pedig összekovácsolni kellene
inkább sorsnehéz pörölyökkel!
bírhatlan hallani újra
pappá pofozott kárhozatvigécek
csömböllékes szemfödéligéit
lencsénvett testvérszeretetről
letépett bőrünk rongya fölött…
én, ponyvára nem adom
törtpatkónyi nincseimet!
kell, hogy fölszikrázzanak
még forrasztó tisztabeszédek
kovácstűzek jajjos bakszenein.
bitangcsillagok majd egyszer
semmibehullnak…,
nyíladozz szurok
üresség!
