Czipott György
Most és mindörökre
Bennem gúzsbakötve
rázkódik Isten ökle,
szájam hangjával bétemül
már mindétigrészemül és
hiába nyílik pengés virágot
sípfaragásbafáradt bugylikés,
eztán már minden kevés;
szurtos tüzeket rámhoz,
nem sír, nem cifraátkoz, nem
hív pörbe senkit ítélővitához,
csak gúzsbakötve rázkódik
Isten ökle, kopott hangommal
vásárpitykés mindenség bétemül
méretlenolcsó vétkemül és
hiába vetélne sátánnak vemhe,
perdülne sarkon idő visszakerekedve,
potyára teremne lázrózsákat menny is,
kipingált falovacskán galoppozik romlás,
és széltig csak klórmeszelt siralomház,
vakok hazug condrája lebben,
keselyű köröz koncra sebesebben,
talán sosem küldetnek miértünk
törtelenszárnyú angyalok
szarttermő seholrögre;
hitgúzsban vergődik Isten, hát
hangjával bétemülten minek kiáltok,
minek zászlósul szívembe
evesvérlepte átok,
már holdröntgenvéznán kevés
sújtásragörcsülve ökle.
Miénk mi most és mindörökre.
Micsoda táj!
micsoda táj
törtszirmú rózsaablakban!
micsoda dúltvidékvér alvad!...
billegnek vasárnapos varjak
megporló hantokon,
keresik pokolurak lábnyomait,
keresnek rögben megeredt hajakat,
keresik ocsúként föllibbenő
tegnapi gyötörtetésünk.
micsoda táj feketéllik savanyú idő hátán,
mennyi jajjal bétemült gyalogút
kavarog rikácsos égharang alatt!
faragott oszlopfők,
démonvállakká megnehezült
ívgyámok tartanak
lajstromozott semmit
legvégső kótyavetyéhez.
hiába dermed megfolyt mészben
ezüstönvett hitestársunk zokogása,
hiába reszket aprószentjeink
morzsolt csontján meghidegült fény,
ránkhamuhodó gyilokvillanások is
árnyékunkba beszakadnak.
micsoda hétugar lebzsel
pengéretörtszirom rózsaablak vakkeretében!
micsoda ócskahodó atyai juss!
máriakékre pingált hetvenhétegekbe
dülöngnek csatabírt vitézangyalok
egymás léptenyomában,
vonszolják cuppos köpetsárban
koldustenyérforma, kimarjult szárnyaikat.
micsoda pokolgrádics táj!
micsoda szíksómarta ikerégbolt
galambpiszkos rózsaablak magosában!
micsoda foglárgorgók
feltámadásnapi röhögése!
micsoda örökkön
örökké…
Ködgyülekezet
sovány darazsak szemére fagyott
ködszagú szüret,
ághegyen megfeketült diók
vonnak magukra molyrágta kopácsot.
hamar simogat szélnekeresztő tél.
karácsonytalan égen savanyú szivárványok
lelencszürkét dideregnek,
holnapok pedig megbújnak ma alá,
akárha sekrestyék felkent tolvajai
kiapadt szenteltvíztartó árnyán.
minek immár szélesre kitárni
háromvasalatú súlyos tögyfakaput,
minek immár hétküszüb alá beásni
megbőrzött, körmeszakadt éjfeleket,
minek immár együtt dúdolászni
törött ablakok fényesrevasalt szentjeivel?
moccantalan hevernek szanaszét sovány darazsak
együtt eozinmázas döglegyekkel, hanyatt
szálkás térdepelőn, röpülnek föl semmibe,
porló időbe szürke homálypászmák rézsűin,
szemükön mérműves, kristálydermedt
szüretillat, hűdött, sohasemnyílt
gyülekezeti köd.
*
Végső erejét megfeszítve, lehúnyt szeméből aranyló naplemetében úszó kasztíliai tájat vetített égig szivárgó semmire, keresztet formált múlton átröpülő darvak földrehullott evezőtollaival, cipője orráig tespedő pocsolyából titkok kelyhét megmerítette. Ivott. Apró kortyokban, mert képtelen volt már megszökni mértékletessége elől. Nakonxipán alatt akkor fölmorajlottak színpadi gépek, hóhérló lassúsággal beleforgattak málló udvarházat, kasztíliai eget, minden elsuttogott szerelmes alkonyi szót véres színfalak mögötti ondó- és dohszagú éjfélbe. De ő, aki annakelőtte varázsló volt, addigra már…
Doña Dios
Nyugatszemhatárra
ólmosan rácsukódik
finommívű csontlegyező,
semmibetessékelnek
fénytkapott álmok,
megkocsonyásult
magamordasüvöltés.
Garaton tegnapcsiger,
nyeldekelek tükörcserépidőt,
kocsmai rendtartás szerint.
Szemem alján odaszáradt,
vásárrólmaradt magzatvíz.
Káprázathatáron még
zöldfekete szelek vajúdnak
mérhetlen reményeket.
Sóhajpáraárnyon csúfkodik
hamis aranypikkelyek imbolygása
ívvémagasult ablakú
lelencegekbe.
Madre de Dios…,
Doña…,
Dios.
