Czipott György
Ellenfény
tavasszal
megnyílnak üvegfalú
vitrinszekrények mind,
avas füstöt szívnak
bőrük alá
rózsástalpú herendi jegesmedvék,
eozinfénybe rejtező mezítelenségű
szomorú zsolnay leánykák,
és rendre kivárják,
hogy pálinkaszagú sötétet
alóluk kiragadja huzat.
szépvilág ájulása már-már tapintható
gondosan igazított horgolt terítőcskén.
tavasszal megnyílnak
zálogházak vaskazettái is,
óarany gyűrűkön meghaladott szerelmeket
csikland kíméletlen napsugár,
bedőltfalú mozgóképszínházak
vashálós kirakatszekrényéből
foszló csíkokban mállik
semmivé marina,
marcello.
olyankor
csillagközökben
tetőzik fenntartható,
tavaszonmaradt újvilág és
víztiszta, vitrinszekrénymélyi rend.
emlékeztetőül csak eozinpucér
zsolnay leánykák fénybőrén
rózsállik cinkosan
medvetalp.
Epitáfium
hogyan kell ne halljam,
undorral hol födet érint,
szemhatáron szűköl ég.
élő holtat zabál –
bár tucatjával izzad bajnokot
cikornyás magából utcabál.
hogyan kell ne lássam,
csöndkanálisba minden elfolyik,
csillag kanócra ég.
időférc szálán szakad –
hasznanincs rongyként feslik
nyűtt évmillió, pillanat.
mert nincs való és semmi se.
léttelen kocsonyán sarjad,
fénnyébrong régiúj ige…
Rendvirág
csak cicádák
szűnni nem tudó
pokolvisszhangú sistergése,
csak lerongyolódó télibőr.
becsukódnak naponta ajtók
és egyre cingárabb
haráccsászabott időd.
előtted, utánad már
egyléptékű út,
deszkázott ajtók, ablakok,
mécseddel hiába integetsz,
eloltja síppalbélelt
nevenincsnapi szél.
megcsendesednek végre
rozsdavirágcímeres kikötőbakok,
ágyékuk árnyán tőrszárnyú
sirályok koldulnak jószót,
nadírigoldó ütleget –
de csak sós párát liheg
fénnyékopott mólóra feledés.
mocsoknyálas ég
már sosem hasad porig…
kelj csak, kelj,
vonszold magaddal angyalok
kihullott evezőtollait és sohase,
sohase képzeld el eztán,
milyen is lehet aludni!
csillagokból
arcmosóáldás szitál.
pokolvisszhangsistergés.
éjjérongyolt bőröd
hajtsd szépen renddé.
