Czipott György
Részesaratók
Rákcsomókká sűrül körénk
mindighalasztó kába restség,
már botorhiába nyitogatjuk
vasárnappecsétes esernyőinket
gyilkosokat fölhabzó áradás
elé megrejtő menedékül.
Előttünk valahol lesúvadt
felpántlikázott idő,
de mi csak bodobácsok párzását
tudjuk önfeledten csodálni,
fittyet vetünk akármilyen
csontig savazó esőre.
Jaj, nagyon tisztában vagyunk mind
bukott angyalok rendszertanával,
vásári vattacukrok gyönyörízével,
olykor még elébe is megyünk
taposatlan havak varjúlábnyomaiban
közeledő megváltásnak;
dagonyagőzben rég elfelejtettük
fölszögezett kisdedeinket levenni
vasalt fakapunkról, és lámpásainkat
mind, mind szerelmeink dögkútjába
hajigáltuk.
Hát itt már hogyan lesz miénk
részesaratás diadalma,
ha ondósárga polyvát sodor
ujjaink közül csillagok szele és
áldozóköveinket macskakövekké
kegyelemidőben fölhasítottuk.
Csak szétpöködött makukahéj...
Csak cipőorrkarcos
senkiföldje…
Útra tátongó,
bedőlt falú fapados mozi
vaksi kirakatában Marina
és Marcello arcát
tépi az éjfél.
Clair de lune
Pillangók
szállnak holdba,
micsoda pillangók!
Dagálylik ez a város,
aranymosótál sáralja,
emberpiszok,
kutyapiszok,
szűz és lotyó…
lánc, lánc, eszterlánc,
örvénylő csillagpokoltörvény…
Huszonnyolc karátos álmaimat
savanyú kenyérre cseréltem,
fűtetlen szobára csencseltem,
szerelemre kótyavetyéltem.
Lettem, ami voltam,
minden tenger bolondja,
szúvas szkúnerbordák igérete.
Vámház falán
cián csiganyál inog,
micsoda pillangókat habzsol
ma muzsikás hold.
Micsoda pillangókat!
Már itt hiába
már itt hiába építesz
alámosott falra új szinteket
minden dévavár magába roskad
pedig belémeszülnek csontjaid
már itt hiába bontasz
görbült vázig alkotók szerint
újracimkézett tegnapkövet
portcsikorló szíved sorból hiányzik
már itt hiába ülsz
hajnalon pokolbéres varjak közé
mezítlen tenyered fölött megsimult
inakat föltépő mélyszántás
már itt hiába kushadsz
elköltözött temetők koldusárkába
torkodbahorpadt zsoltáraidat
valkürtelivérek kapálják vérholdig
már itt hiába kommendálod
keresztkomának fukar istent
mocsokkákapart magzataid áldozókövéhez
madarak fulladnak álmaidban
már itt hiába motollázod
pontos színű szavak szőtteseit
savanyú haza szirmul mindegyre
ködnyákolt lármafalángból
...
itt már hiába fércelsz
bőrödhöz világtúlig foszló semmit
fölragyognak fekete csillagok
legutolsó teled páráiban.